Azt mondják, volt egy különös óra valamikor a világon. Egyesek szerint egy Észak-Angliai kastélyban, mások úgy tudják, Párizsban, a szerelem városában. Acél monstrum volt, hatalmas számlappal, sugara két méter. A nagymutató hegyén egy férfi, a kicsin egy nő lakott. Egész életükben tudták, hogy összetartoznak, de mindig máshol tartottak. Minden órában csak egyszer, egy röpke percre találkozhattak. Szinte meg sem érinthették egymást. A nő ilyenkor mindig szomorúan nézett a férfi után, de fél óra elteltével megfordította a fejét és már nem siratta, várni kezdte. Bővebben→

Csak azért rúgtam izomból fejbe a Leves névre hallgató, bolognese típusú szukakutyát, mert az a világtalan idióta gázfröccsöt adott, amikor belekapaszkodtam a hátsó ajtóba, hogy végre beszálljak. Mármint a taxiba, amit azért hívtam, hogy odaérjek az excsajom diplomaosztójára, amelyre azért nem hívott meg, mert beleharaptam az uborkába a vonaton. Az történt, hogy Gödöllőn voltunk kirándulni, és amint elindultunk a Keletiből, elővettem egy kígyóuborkát. Reggelizni kezdtem, haraptam azt a szép szál zöld dorongot önfeledten a nylonzacskóból, még a harmadánál sem tartottam, addigra tán összesen ha kétszer jutott kis cafat zacskó az ubi mellé a gyomromba, de Linda már szakított velem. Bővebben→