Szemethy Orsolya

Kandúr Kovács Sándor nem szerette a feleségét.  Ám amikor az asszony meghalt, olyan űrt hagyott maga után, melybe Sándor alig mert betekinteni, mert ott, akár egy eldugulni készülő lefolyóban, az emlékeken -  jón, rosszon - kívül rengeteg szemét kavargott.

Rozsdás szögek, törött csészék, elnyűtt gumicsizmák. Homályos, penészes fényképek működésképtelen porszívó csövével küzdöttek az örvényben, számtalan, foszladozó nejlonharisnya, valamint egy doboz, még használható hajfesték társaságában.

Szédülés, hányinger, magas vérnyomás fenyegette, ha benézett ide. A magány volt az egyetlen, amit sikerült kihalásznia a hulladékból.

Sándor, aki hatvanöt évesen, banki tisztviselőként ment nyugdíjba hét évvel ezelőtt, sem különösebben kedves, sem pedig érzelmes nem volt soha életében, uralkodott a családján, melyet a felesége, - tettlegességről nem lévén szó, - tolerált, a gyermekei pedig jó néhány éve saját családot alapítottak, ahol kiélhették korábban elnyomott vágyaikat, frissen megözvegyült édesapjukat pedig a lehető legkevesebbszer látogatták.

Pedig Sándor tettekkel csupán a ház körüli bokrokat kisebbítette, a talajt sértette fel ásóval, a gyepet vágta kegyetlenül rövidre, ám a növények nem panaszkodtak, a szőlő örült a metszésnek, a barackfa sem jajgatott, ha valamelyik ágát amputálta a metszőolló, vagy a kerti kisfűrész. Beszélgetni sem kellett velük.

Novemberben, mikor Erzsike eltávozott, a növények megrémültek. Az avarzörgés tompább lett, nem sóhajtozott a szél a levelek között, nem beszélve a házban lévő fojtogató csendről. A bútorok, háztartási eszközök kővé dermedtek. A fotel karfája betonnál keményebb lett. Még a zsömlés zacskó sem adott hangot, amikor Sándor begyűrte a szemetesbe. Olyan némaság volt mindenhol, hogy Sándor akaratlanul is visszatartotta a lélegzetét.
Az ablakokon mintha megannyi fekete zsák cipzárját húzták volna fel. Hideg lett és csönd. A mikrohullámú sütő elromlott, barátságos zúgása helyett csak a gázláng sziszegett, ha a gazdája ételt melegített rajta.

Március elején végre felengedett a fagy, és lassan, de biztosan elkezdtek csicseregni a madarak. Tovább maradt világos. Alkonyatkor vörösen izzott az ég alja.  Sándor megmoccant a kanapén, ahonnan a tévét szokta nézni. Óvatosan felállt. Ki a kertbe! – ez volt az első gondolata.

Ám a kertben nem nagyon akadt tennivaló. A leveleket még az ősszel összegereblyézte, a fák gondosan meg voltak metszve, gaz egy szál sem, a kocsibeállón a murva makulátlan, a bokrok formára nyírva várják, hogy kirügyezzenek. A hóvirágok bátortalanul kókadoztak a seszínű gyepen.

Sándor tehát lesöpörte a teraszt, kivitte a szelektív műanyagot egy zsákban a kapu elé, lévén kedd, amikor az agglomerációban lévő faluban a nyaraló övezetben körbejár a kisteherautó, hogy összeszedje. Sándor és Erzsike rendezett háza a valaha kiskertekkel, víkendházakkal teli, mára újra benépesülő hegyen állt, ahonnan jó a kilátás, közel az erdő, és a budai hegyek, a buszmegálló sincs tíz perc sétánál távolabb.

A kert egyik végénél az erdő vadkerítése, másik oldalon a kissé elhanyagoltabb szomszéd kert, jobbra lefelé viszont egy olyan telek volt, amit Sándor és Erzsike nádfonattal takart el a saját drótkerítésük oldaláról.

Sándor eddig szinte nem is látta ezt a kertet, a szőlőhegyen békésen szunnyadtak azok a gazos telkek, melyek tulajdonosai nem mutatkoztak az utóbbi húsz évben. Minden ötödik kertben égig ért a gaz, összeroskadt kisházzal a közepén, oldalt elvadult dísznövényekkel. A tiszafa lassan megette az ereszcsatornát, a borostyán pedig jóllakott a pozdorja oldalfalakkal.

Most lábujjhegyre állt saját, rendezett és megnémult kertjében, és átkukucskált a nádfonaton. Amit látott, nem volt rendhez szokott szemének való, de legalább suttogtak a levelek, rigó mozgatta az ágat, veréb zörrent a vastag avarban. A fény játékosan bujkált a fenyőágak között, romantikus képzeteket keltve.

Öreg fogason a kisház oldalában katonai zubbony lógott. Porlepte poharak, melyek közül néhány darabokra törve borította a mintás kőből készült apró teraszt. Egy megrokkant grillező. Törött neoncsövek. Szép formájú, régi üres üveg. Műanyag palackok. Foszladozó rongyok a fűben. Lyukas lábos. Letörött, száraz nyírfaágak. Borzasztó, - gondolta Sándor. Egyben valami furcsa izgalom is úrrá lett rajta. A kert hívogatta. Érezte, vár ott rá valami.

Bement a garázsba, amely szerszámtárolóként is szolgált. Vödör, műanyag zsák, munkáskesztyű, metszőolló, a gereblyéért majd visszajön inkább. És egy csípőfogó.  

Óvatosan lebontotta a nádat, félrehajtotta. Épp csak negyven centire. Kicsit gyorsabban dobogott a szíve, amikor a drótkerítésbe belecsippentett a fogóval, de ez kellemes izgalommá változott a gyomrában. Mint mikor először vezetett autót. Amikor megkapta az osztályvezetői beosztást. Amikor megszületett első gyermeke. Amikor meghalt a felesége.  Annyira bontotta csak le a drótot, hogy a szerszámokkal együtt átférjen rajta. A kerti munkákhoz használatos ingét vette fel, meg egy régi farmernadrágot, gumicsizmát, és sosem használt sísapkát húzott. Mintha betörő volnék. Idegen területre tévedt.



Alkonyatig dolgozott. Egyszer elment pisilni a telek végébe, a fenyőfák közé, egyszer pedig a csizmáját lerúgva, zokniban bement egy palack vízért, fűszálakat és száraz leveleket hagyva a tiszta szőnyegen. Folyt róla az izzadság. A sísapkát ledobta a fotelbe. A munkáskesztyűt le sem véve megtörölte a száját, végigsimította a homlokát, beleborzolt a hajába, mocskot és sarat kenve szét az arcán.

Rohant vissza, átbújt a lyukon és folytatta a munkát. Eufórikus izgalmában hirtelen felnézett az égre. Kisütött a Nap. Sándor izmaiban kellemes bizsergés támadt. Az ujja sajgott a metszőollótól, válla megérezte az órák óta tartó gereblyézést, dereka is recsegett ropogott, annyit hajlongott, amikor zsákokba gyűjtötte a szemetet.

Fél hatkor leguggolt az idegen kert közepén és kifújta a levegőt. A tüdeje kitágult, spirál alakban hevert körülötte a nap munkájának gyümölcse. Egy kopott tűzoltósisak, az elnyűtt katonai zubbony, egy köcsögfa, egy régi, lyukas, zománcozott teáskanna, hozzávaló három piros alapon fehér csészével, egy szép formájú, rozsdás, füles tálca, egy érdekes arcú, megpenészedett játék mackó, valamint egy vasvilla, legalább száz éves, a nyele nélkül. Két műanyag homokozó forma, valamint egy jobb napokat látott faragott szék, ülőfelület nélkül, íves háttámlával.

A gazos kertben összegyűjtve, egy kupacban várták a száraz ágak, és az avar, hogy másnap majd eltüzelje, a kisház körül tizenkét zsákban a szemét, hogy majd levigye a konténerbe, a régi gyümölcsfák már most jobban néztek ki, pedig alig volt ideje az alsóbb ágakat megmetszeni. A néhány éve feltört házikó ajtaját visszaegyengette a helyére, s elhatározta, hogy másnap a zárat is megcsinálja rajta. Szerszáma van hozzá. Aztán jöhet a fűnyíró. A benzines, az erősebb, simán levágja a masszív, több éve tenyésző gazt.

Gondosan vödörbe pakolta a néhány kincset, amit a szemétből, olykor félig a föld alól horgászott ki, a tetejére dobta a szerszámokat, átbújt a lyukon, visszament, óvatosan áthúzta a széket is, és a szemérmetlenül sáros, mocskos holmikat kiszórta a ház előtt, a fehér betonra. A tőzeg, ami lehullott róluk, azonnal összemocskolta a tiszta bejáratot. Sebaj. A fürdőszobából kihozott egy lavórt és a zsákmányt, úgy ahogy volt, a makulátlanul csillogó fürdőkádba pakolta. Át sem öltözött, érezte, hogy neki magának is rothadt avar, penész és földszaga van, pont olyan, mint ami a hasznavehetetlen tárgyakból áradt. A széket a kád mellett, szivaccsal mosta le. A mackó és a katonai zubbony érintetlenül várta a nappaliban, hogy a többi holmi megszáradjon. A kabátot kirázta a kertben, a mackót igyekezett úgy hozzácsapkodni a házfalhoz, hogy baja ne essék, de minél több por kijöjjön belőle.

Konyharuhával áttörölte a teáskannát, a csészéket, a sisakot, a tálcát, a vasvillát, a homokozó formákat, a köcsögfát és a széket is. A szék egyik lábából kiálló apró szög elszakította a konyharuhát, de észre sem vette. A lámpafényben a tárgyak még idegenebbül csillogtak, mint amikor délután rájuk talált. Nem illettek a személytelen, polgári berendezésű, jellegtelen nappaliba. Olyan volt, mintha egy idegen tévedt volna a házba. Sándor úgy érezte, az indokolatlan lelkesedés, a pezsgő izgalom, ami támadt benne, amikor átvágta a kerítést, most még erősebb lett.

A nappali padlóján, a szőnyegen, amit életében annyiszor porszívózott ki és csak zokniban közlekedett rajta, most gumicsizmában, mocskos farmerben térdelve elkezdte kirakni a tárgyakat. Ember alakot rakott össze belőlük. Az ingét, amiből száraz levél és ágdarabkák hulltak ki néha, sem vette le, pedig meleg volt idebent. Nem akarta elrontani. Úgy érezte, ha megmosakodna és levetkőzne, elszállna a furcsa, meghitt pillanat.

A teáskanna lett a fej. A köcsögfa a nyaka, a szék a csípője, a tálca a háta. A vasvilla a haja. Két csésze a két mell, a harmadik a nemi szerve. A homokozó formák a láb kezdeményei, amiket korhadt ággal pótolt ki. Ág lett a két keze is. A sisakot a saját fejére tette. A mackót a földön fekvő bábu kezébe adta. Úgy rendezte el, hogy a vasvillahajú asszony magához ölelhesse a foszlott medvét. Legvégül a katonakabáttal betakarta a madárijesztőt.  Beszívta a rohadás és a penész illatát, lekuporodott a padlóra és végre valahára sírni kezdett. Nem számított rá, hogy valaha fel fog engedni a szíve.