Tornai József

 

Egy tér vagy egy utca idővel épp úgy megváltozik, mint a barátaink, szerelmeink arca. Talán többet mondok, ha hozzáteszem: a kapcsolatunk viszont fönnmarad velük, mert érdekelnek, emlékeink fűződnek hozzájuk, úgyhogy változásaik a saját változatlan nosztalgiáinkat tartják ébren.

 Így őriznek meg. Lehet, ez a fontosabb bennük, és nem az, hogy végigmehetünk rajtuk villamossal, leülhetünk a padjaikra.

 Nyáron sokat utaztam a Krisztina körúton. Naponta gondosan szemügyre vettem, mégsem untam meg a Dózsa György tér szoborcsoportját, a Tabán domboldalait, a házat, melynek tetejéből negyvenötben egy repülő roncsa állt ki az út fölé. De a legfontosabb talán az újonnan fölépített Zöldfa látványa, a sarok másik oldalán álló templom volt. Ezt a környéket az Alagút bejárata felé lejtő térrel együtt mindig úgy megnéztem, ahogy régen látott ismerősét vizsgálja az ember. A hasonlat még az évek számával mérve is pontos: sok-sok évvel előbb minden nap gyalog tettem meg az utat a Gellért-hegytől a Déli pályaudvarig; minden nap, két hónapon át a romok, halottakkal tömött pincék fölött.

 Ez az emlék azonnal fölidéződött bennem mostanában is. Talán már nem is volt emlék. Amiről sose feledkezünk meg, az nem csak emlék, az kikerülhetetlen alkatrésze mindennapi létezésünknek. Az igazi emlékről sokáig elfeledkezünk, már egyáltalán nem tudunk róla; évekig, évtizedekig nyugszik valahol, voltaképpen nincs is.

 Aztán váratlanul újjászületik a semmiből.

 Aznap is a megszokott figyelemmel nézegettem a villamos mellett elfutó Krisztina tér fáit, a templom bejárata előtti sárga keramitkockákat, az oldalában álló hársfasort. Minden ugyanolyannak látszott, mint máskor. Legföljebb a nap sütött erősebben.

 Gyanútlan voltam. A fák fényesen csillogtak a déli világosságban.

 Ezt a pillanatot szeretném most tetten érni.

 A Zöldfa emeletes üvegfala eltűnt, az úttesten lukak, repedések nyíltak, a templom tornya szilánkokra esve meredezett, mint egy kettétört bot. Villamos nem járt, és két nyíratlan hajú fiú jött kifelé a templomajtón. J. F.-en bő köpeny lógott, rajtam valamilyen fekete tengerészzubbony. Hunyorogtunk az erős tavaszi napban.

 –  Hol eszünk?

 –  Ott.

 Átmentünk  a  tér  letört,  összevagdalt  bokrai  közé,  melyek vadul leveleztek; leltünk az egyik alá. Öt lépésre egy szétrobbant csövű tank lánctalpait takarták be a mohón zöldellő ágak. Nekem is nagy bozontom volt, de Feri hosszú haja a vállát verte. Sápadtan, éhesen nevettünk egymásra. Arcából széles, tág szem mélyedt rám, már akkor is olyan volt, mint egy látomásokkal küzdő öregemberé. Előhúztuk zsebünkből a papírba csomagolt kenyeret.

 –  Mintha  otthon  volnánk nálunk,  a  tóparton,  csak  lepkék nincsenek.

 –  Harasztin is így burjánzik a fű.

 Ültünk a bozótban, ettünk egy város közepén, melyet fölfalt a háború. Tudtuk: egy óra múlva vissza kell mennünk a templomba, hogy meghallgassuk a szavakat a bűnről, tisztaságról, az élet túlvilági céljáról, melyben még szerettünk volna hinni. De mintha az összedöntött város súlya szakadt volna ránk: hanyatt dőltünk az erőszakosan kihajtott fűben, és elaludtunk. A föltúrt bokrok között nem járt senki.

 Órák múlva ébredtünk föl.

Mindent ott találtunk a maga elviselhetetlen pusztulásában. A tetőtlen házakat, a kiégett szemgödrű várat, az utakat, melyeket mindenütt törmelék, autóroncs, betondarab, elhasadt gerenda kísért.

 A ruhánk nyirkos lett, fázva óvakodtunk vissza a templom padjaiba. A szavakból már nem értettünk semmit. Ijedten figyeltünk magunkba: azt se értettük, ami ott lejátszódott.

 Gyerekkorunkat temette el végleg az az álom? Vagy ott súgta fülünkbe egész történelmét a föld?

 Akármi történt, visszavonhatatlanul megváltoztunk.

 Annyira, hogy kiesett még az emlékezetemből is az a néhány furcsa óra. Csak most, midőn sok-sok évtized után újra arra vitt a villamos, most ismertem magamra és a különös, szenvedő költőre abban a két szótlan fiúban, kik egy világ megszületésének fáradtságát aznap délután kialudták.