Grecsó Krisztián

Összebújva az emlékeddel, testek ölelés után, 
az idő megcsomósodott tollú vászonbuborék, 
a halál meg higanyhorgony vagy kurta mozaik láng: 
elfolyik, és lám, el is lobban egyszer.

Sokszor mondtad, nem érted, miért fáj minden reggel rajtad
a rád aggatott hús, miért másé ez a duzzadt túlvilági férfiarc,
de hát úgy feküdtél mindig,
mintha az apád hátán feküdnél,
fájtak mészkő-csontjaid, ha megjött a rózsafény-megváltás,
a gerinc mély fakádja nyomta vékony ágbordáid,
kiment legelni az idő és rézcsipkés lett a bársonyos hajnal.
Neked mondom, mert érted, folyondár a te gazos, boglyás, larva-örök gyerekkorod,
a biai bibliai mező,
pedig egy csapásra tűnik le szabály szerint a másé,
mint amikor tényleg szelel a lefolyó,
és szinte hörpinti a zsíros mosogatólevet,
a végén még lobog, haragosan szörcsög is,
harapja a vizet és a levegőt,
így folyattad el a teli bor-világot és mi hiába próbálunk, ahogy te,
életet szopni vékony gyereklábujj-fűzfaágból,
hiába akarunk az anyaméhbe visszabújni,
hogy lehessünk jövőre éhes halál-magzat,
borzasztóan sajnáljuk magunkat.

 

Te soha. Te nem.
Nyolcvannyolc éve sohasem haragudtál
az átizzadt, ecetszagú dunyhákért,
hogy dőlnek, úsznak, támadnak a vályog kisszobában a falak.
Semmi a jussunk pedig,
ha születtünk is a homály síkja fölött,
a rettenetes magányban,
csak azt szeretnénk, hogy ne fájjon,
vagy legalább ne ennyire.
Ezért kell, azért muszáj, mint a gyermek,
hozzád beszélni,
hadd emlegethessünk pokoli csipeszláng-szájjal,
hiszen te nem haragszol a halál-szüzekre,
nem haragszol a pillangó-túlvilág hazug látomásaira,
nem haragszol a szegényekre,
akik szegénynek születtek,
nem haragszol rájuk, mert magadra emlékeztetnek.

 

Segíts megbocsátani. Segíts szegény magunknak.
Elfáradtunk.  Elvirágzott  ártatlanságunk  hagymafejbóbitája.
Öregek vagyunk, vénséges vének melletted,
kiradírozták ifjú szívünkből a csöndet és a reményt.
Hadd feküdjünk veled tavaszi fűágyban, eleven koporsóban,
képzelt angyal-sziluettünk hátha te megláthatod
a gyötört fűszálak halcsontváz törzsvonalaiban,
hátha akkor megdobban a celofánszívünk, megfeszül a lelkünk
kristályizma.
Emlékedbe bújni, mint csatos üvegbe, csőbombába, kőkagylóba,
bölcsőbe, selyem alá, ostyatakaró alá.

 

Te nem harangozol most bennünk,
a te dalárda-csönded várja az engesztelést,
ki nyálszövedékből és csillagképkötegekből álmodtál katedrálist,
vagy csak kiterítetted száradni a kamillát,
és az illatsátorba nézted, ahogy elröppen a remény
sárga begyű madara. Hol van most a kórus?
„Kék nefelejcs, kék nefelejcs”, erre jöhetne az ámen.
Nagyon kellene, hogy segíts nekünk azt az embert,
akik a magunk bűnén lettünk,
megbocsátanunk.