Szemethy Orsolya

Richárd soha nem járt ezen a környéken. Nem értette, hogy került ide. Ennyire berúgott volna? Utolsó emléke az volt, hogy a haverokkal ül a Déli-aluljáróban és jókat röhögnek. Arra is emlékezett, hogy az asztalon hagyott női magazin horoszkóprovatát olvasták. Ő Skorpió volt, és a magazin szerint pozitív változásokra kell felkészülnie, melyek gyökeresen megváltoztatják majd az életét, továbbá anyagi helyzetében is változások következnek.

Richárd biztos volt benne, hogy semmiből nem volt benne túl sok. Guszti, aki szemben ült vele, áttöltött egy kevés sört az ő poharába, mondván, hogy nem tudja már meginni, mert indul. Ő rábólintott. Eleinte nem akart inni, mert másfél napja nem aludt. A reggeli napsugarak éppen a söröspohárba tűztek. De vajon milyen változások következnek be az anyagi helyzetében? Ez mindenki szerint vicces volt, a haverok tudták, hogy Richárd anyagi helyzete jelenleg a siralmas és a katasztrófális között ingázik.

Mégis szívesen kisegítették, mert tudták, hogy a barátjuk hálás típus, mindig van valamilyen tréfás ötlete, amivel feldobja az unalmas, szürke hétköznapokat. Előző este sem vallott szégyent. Egy dagadt csávót hozott nekik „ajándékba”. A muri kiválóan sikerült, mindenki remekül szórakozott, maga Richárd is.

Nem volt bennük túl sok, egyikükben sem. Aztán az asztalukhoz lépett egy vékony, sápadt, hollófekete hajú fickó. Karikás volt a szeme, az arcszíne majdnem zöld. Tüzet kért. Ez volt Richárd utolsó emléke.

Nagyon furcsán érezte magát. Egy erdei ösvényen fekve ébredt. Még mindig reggel volt, pont úgy sütött a nap, mint amikor ott ültek a teraszon. De mintha egy kicsit korábban lett volna, és minden vizes volt, párafüggöny borította az erdőt. Ő a sárban, félig egy pocsolyában feküdt.

 Hogyan került ide? És egyáltalán hol van? A ruhája több helyen szétszakadt, és a cipője sem volt sehol. Az egyik talpán hosszú vágás éktelenkedett. Valamit belekevertek az italába? Te jó ég! Ki volt az, és mit csináltak vele? Hirtelen Emil jutott eszébe. De Emil magánál volt. És? És ha valaki arra kattan, hogy ő ne legyen magánál, miközben..? Egy pillanatra elöntötte a pánik. Emil? Emil nem volt olyan állapotban, hogy bármit tegyen vele!

Nem érzett fájdalmat sehol. Akkor? Akkor meg nem mindegy, mi történt vele? A mobilja? Na, azt megfújták. De ez legyen a legnagyobb baja. Más nem is volt nála. A haverok? Miért akarnának bármit is tenni vele? Együtt volt velük. Hová lettek? Semmit sem értett. Nagy nehezen lábra állt. A vágás sajgott, de nem elviselhetetlenül. Szédelegve elindult. Aha, a szeme. Valami van a jobb szemével. Mi történt? Mintha nem tudná kinyitni rendesen. Odanyúlt. A szeme kissé be volt dagadva, és csak félig tudta kinyitni, homályosan látott. Nem nagyon, de akárhogy pislogott, a látótere nem tisztult ki. A kurva életbe! Ki kell jutnom innen. Ha megtudom, hogy Guszti volt az a patkány! Ő röhögött mindenen a leghangosabban, ő akarta Emilt kinyírni. Ha nem lép közbe, még az is lehet, hogy pórul járnak. Ő sohasem akarta Emilt komolyan bántani. Csak azt akarta, hogy hagyja magát. Ennyi! Ennyit igazán megtehet, nem? És akkor a haverok békén hagyják őt egy időre.

Richárd érezte, hogy nagy bajban van, csak azt nem tudta, mi a baj egészen pontosan. Hiszen él, tud mozogni, a talpán a vágás valószínűleg egy ágtól, vagy tüskétől származik, ronda és fáj, de hamar begyógyul, csak felületi sérülés. Olyan, mintha behúztak volna egyet neki, volt már ilyen vele, akkor sem tudta kinyitni a szemét jó pár napig. Ha megtapogatta, nem fájt túlságosan, a látása mégsem javult. Nem baj, csak jusson vissza a városba.

Elképesztően szomjas volt. Annyira, hogy úgy érezte, egyetlen pillanatig sem bírja tovább. Lehajolt, és nem törődve a sárral, meg az iszapszagú, falevelekkel teli vízzel, lefetyelni kezdett az egyik pocsolyából. Szerencsére tele volt mély csapákkal az erdei út, ezekben meggyűlt az esővíz. A szájában földes ízt érzett. De legalább a szomjúsága csökkent. Kissé remegett a keze és émelygett. Lehet, hogy ennie kéne valamit. De mit? Itt az erdő közepén?

Nemsokára megpillantott a fák mögött egy épületet. Mire közelebb ért, teljesen leizzadt, pedig az erdőben nem volt meleg, a hűvös, eső utáni pára nyirkosan lebegett körülötte. Egy magas, tornyos ház. Templom?

Richárd a templom mögött bukkant ki az erdőből. Megkerülte az épületet, és megállt a kapu előtt. Magas lépcső vezetett le az utcára, melynek a szemben lévő oldalán park látszott. Játszótér, kerítéssel körbevéve. Vajon hol van? Sosem látta ezt a templomot, talán csak hasonlót. De az nem erdő mellett volt. Vajon mit lehetne itt enni? Pénze sincs, ha találna is valamilyen boltot, akkor sem tudna venni semmit. Abban biztos volt, hogy valamilyen támpontot kell keresnie, amiből megállapíthatja, hogy hol van. Sem autókat, sem járókelőket nem látott egyelőre sehol. Nyilván túl korán van még. Gyanúsan vöröslött az ég alja. Most kel fel a nap? De hát… Csak nem másnap van? Mit művelt az elmúlt egy napban?

Richárd sosem volt beszari gyerek, elhatározta, hogy most sem fog fölösleges kérdésekkel bajlódni, hanem inkább előre tekint. Mardosta az éhség. Muszáj ennem valamit! Különben? Megszédült. Megállt egy pillanatra, és a templomlépcső kőkorlátjába kapaszkodott. Lecsukta a fél szemét, így sokkal kevésbé volt zavaró a látvány. A korlátba kapaszkodva úgy érezte, hogy nem csak a szeme, hanem mintha a fél agya is elhomályosodott volna. Izzadt a tenyere, mert most már teljes bizonyossággal érezte, hogy nem tudja, mit kell csinálni.

Nem egyszerűen tanácstalan volt, hanem ott, ahol eddig ismeretek voltak, most üres fehérség tátongott, vagy legalábbis köd, ami fátyolként borult rá az addig világos dolgokra. Tudta, hogy éhes, és boltba kéne mennie, mert ott ennivaló van. De nem tudta, hova kéne mennie, hogy pénzt szerezzen. Tudta, hogy kikkel volt együtt tegnap, vagy azon a reggelen, amikor a Déli-kerengőben söröztek, de nem tudta, honnan ismeri ezeket az embereket. Tudta, hogy ronda dolgot művelt Emillel, és szomorú volt emiatt, de nem tudta, pontosan ki-miféle a nagytermetű kövér férfi. Rájött, hogy segítségre van szüksége, de nem tudta, kihez fordulhatna, illetve hol találhatná meg azokat, akik segítenének neki. Úgy érezte, a dolgok távolodnak tőle, mint a partra futó hullám, amint visszatér a tengerbe.

A legrosszabb az volt, hogy néhány dolog majdnem kitisztult, de az utolsó pillanatban mégis visszatűnt az árnyékba. Nyelt egyet.

Az evéssel mégsem várhat, akármi is van! Körülnézett. Még mindig sehol senki, csak a verebek ugráltak a bokrok ágain. A játszótér is tele volt pocsolyákkal, nedves volt a homok a homokozóban, a csúszda alján is megállt a víz. A kertészek nemrég jókora halom gallyat halmoztak fel egy fészerféleségben, ami a kapu mellett állt. Az itt elhelyezett kerekes kiskocsi, és seprűk, gereblyék fűgyűjtő zsákok is arra vártak, hogy a parkot karbantartó munkások elvigyék őket. Richárd átmászott a kerítésen, és néhány percre megbújt a kis fészer takarásában. A műanyag játékok a homokozóban kíváncsian figyelték, mit tervez a zavart, szakadt külsejű, idegen felnőtt a gyerekek birodalmában.

A fészer drótajtaja lakattal volt lezárva, nehogy illetéktelenek hozzáférhessenek a szerszámokhoz, a gallyak azonban kilógtak, könnyedén ki lehetett húzkodni őket. Richárd kihúzott egyet, ami elég vékonyka volt, de száraznak tűnt. Aztán óvatosan még egyet. Még nagyjából tíz vagy tizenöt ágat sikerült kiszednie, némelyik tüskés volt, másokon rajta voltak az elszáradt, de még zöld levelek. A fészer mögött kisebb ösvény haladt a kerítés és a bokrok között, amelyen egy gyerek kényelmesen, egy felnőtt lehajolva, oldalazva körbe tudott menni az elkerített parkban. Néhol kettéágazott az utacska, és labirintusszerűen tekergett a bokrok között. Néhol megritkultak az ágak, itt tisztás nyílt, ahová be lehetett látni a játszótér belsejéből, néhol pedig a kerítés túloldaláról, az utcáról. Nem volt teljes az alagút sehol sem egészen. Ő minél zártabb, védettebb helyet keresett, olyat, ahol a levelek nem borultak össze teljesen a feje felett. Elég tágas volt a park, a bokorban futó ösvény hosszan kanyargott körbe, így végül talált egy megfelelő helyet, ahol letehette a magával hozott ágakat.

Kicsit nézte őket, és kínlódva erőltette az agyát. Minek kéne most következnie? Igen, megvan! Benyúlt a zsebébe. Mindig, mikor meggyújtott egy cigit, előtte benyúlt a zsebébe, hogy elővegye ezt. Most is ott volt, amit keresett. Micsoda szerencse, hogy megvan! Kár, hogy a telefonja nincs a farzsebében, de lehet, hogy egyébként sem tudna mit kezdeni vele. Ez a kis dolog, aminek ugyan nem jut eszébe a neve, most sokkal hasznosabb lesz! Odatette az ágak mellé a földre. Mi hiányzik? Igen, már tudja!

Görnyedezve visszasietett a fészer mellé, ahol egy szemeteskuka is volt. Szerencsére a nejlonzsákot, ami benne volt, megrángatták a macskák, vagy a szél, mert majdnem ráborult a drótkosárra, emiatt a tartalma nem ázott el, mint minden egyéb az esőtől. Széthajtotta, és belenézett. Szuper! Egy teljes napilap hevert a kukazsákban, összehajtogatva. Kicsit várt, mielőtt kivette volna. Nem is kellene ilyen sok. Végül egy dupla lapot kivett belőle, a többit viszszatette a zsákba. De aztán mégis kivette az egészet, és a nadrágja derekába tűzte. Jó lesz a következő alkalomra, nem? Lehet, hogy legközelebb, amikor szüksége lesz rá, majd nem lesz ilyen szerencséje.

Örült, hogy ilyen előrelátó, ügyes dolog jutott az eszébe. Nincs itt nagy baj!

Visszament a gallyakhoz. Az újságpapírt gombócba gyűrte, és letette a földre. Hát, talán néhány kavics nem ártana köré. De már iszonyúan korgott a gyomra. Nem pepecselhet tovább! A papír fölé tenyérnyi hosszúságúra tört ágakat kezdett pakolni, gúla alakban. Alig mert levegőt venni, mert attól félt, ha valami megzavarja a tetteit irányító gondolatokat, azok nyomtalanul elillannak. Ki kell használnia az időt, amíg tudja, hogy mit kell csinálni!

Amikor a gúla elkészült, visszaaraszolt az ösvényen a szemetesig. Most jön a legnehezebb része! De a gondolatai helyett az ösztönei is segítették, és azt súgták, hogy előnyben van. A városban élő állatok nem gondolnak arra, hogy veszélyben vannak. A gondtalanul csipogó verebek és flegmatikus galambok nem nagyon tartanak az emberektől, csak a játékos kutyáktól és kóbor macskáktól. Itt, ezen a környéken talán még a cicusok is jól ápoltak, kényelmesek, nem foglalkoznak holmi koszos gerlékkel, rigókkal.

Richárd megállapította, hogy ezek a szép házak és gondozott kertek körben, meg a templom kertje és a jól felszerelt, körbekerített játszótér is mind azt sugallják, hogy gazdag környéken lehet. Biztos volt benne, érezte, hogy így van. Az újabb, kivirágzó gondolatcsokor egészen felpörgette.

Lekuporodott a szemeteskuka és egy pad közé. Várt. Aztán felült a padra, kinyújtotta a lábát és igyekezett minél természetesebben üldögélni, hogy semmi feltűnő ne legyen a mozgásában. Finoman, elegánsan kell ezt csinálni! Érezte, hogy sikerülni fog.

A szemetes körül eddig ott okvetetlenkedtek a verebek, de amikor ő az újságpapír után kotorászott, átmenetileg visszatelepültek a fára, amelynek lombja a pad fölé hajolt. Most, nem törődve a padon üldögélővel, kezdtek visszaszállingózni, és a szétázott zsömle darabjai felé kacsingattak, ami a szemetes mellett, a sárban hevert. Richárd megállta, hogy a darabkákat összeszedje, és azonnal magába tömje, mert tudta, hogy merész vállalkozásának ez a kulcsa.

A verebek hozzáláttak a csipegetéshez. Összekaptak egy-egy finomabb falaton, ügyet sem vetettek Richárdra, aki azonban tisztában volt vele, hogy nem nagyon hibázhat, mert a második lehetőség erősen kétséges, nemcsak az éhség, hanem a múló idő miatt. Bármikor erre jöhet valaki! Már hallja is: a közeli úton elmegy egy autó! Nincs vesztegetni való idő!

Némelyik veréb, látva, hogy nem jut neki a finom falatokból, a szemetes kosár szélére ugrott, és kíváncsian tekingetett lefelé, vajon mi lapul még ott. Ez az!

Úgy ugrott rá a szemeteskosárra, hogy felsőtestével teljesen eltakarja a nyílását. Már ugrás közben tudta, hogy pontosan az történik, amire számított. A három veréb közül kettő pánikba esett, és a kosár belseje felé menekült, belegabalyodott a zacskóba, amelyet Richárd nyomban kirántott belőle, majd zsákmányát magához szorítva futott vissza a bokor-alagútba. Lekuporodott, és szándékosan lassítva a légzését, nyugtatva felajzott idegeit, szépen, óvatosan kitapogatta a két apró, tollas testet. Nem sokat vacakolt, óvatosan rájuk tenyerelt. Benyúlt a zacskóba, kivette azt, amelyik a kezébe akadt, miközben a másik halványan átlátszott a zacskón, mert beljebb gabalyodott. Egyszerű, gyors mozdulattal fordította el a kis madár fejét, úgy, hogy közben a szárnyait összefogva erősen tartotta a testet.

Hallotta, hogy roppan a vékony csont. A verebet letette a porba. Aztán a másikkal ugyanígy járt el. A gondolatai hallgattak. De a mozdulatai így is rutinosak voltak.

A zacskót kirázta, gondosan összehajtogatta, és az újság mellé tűzte a nadrágjába. A verebekről szélsebesen letépkedte a tollat. Szánalmasan kicsik voltak így, toll nélkül. De kívánta a húst és a csontot, ha mégoly kicsi is. Kivett egy hegyes ágat a megrakott apró máglyából, és a lehető legprecízebben megpróbálta kibelezni a madárkákat. Ezen sem gondolkodott sokat, ösztönből cselekedett. A végeredmény ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után, de képtelen volt tovább várni. Eltaposta a két pici vértócsát, meztelen talpával homokot rugdosott rájuk, majd mindkét verebet feltűzte egy vékony, hosszú, levélmentes ágra. Lábacskáik úgy meredtek ki a testükből, mintha dróttal lettek volna rájuk kötözve.

Az öngyújtóval meggyújtotta a mini-farakás alatt az újságpapírt. Hamar lángra kapott, ő pedig sietve táplálta a tüzet az előre odakészített gallyakkal, mert a vékony lángnyelv éppen csak hogy felcsapott, már hamvadt is el. Gyorsan megtámogatta a gúlát néhány, ujjnyi vastag ággal, aztán a láng fölé tartotta a nyársra tűzött szárnyasokat. Fura szaguk volt, nem éppen ínycsiklandozó, de amint a maradék pihetoll elfüstölt róluk, egy fokkal kellemesebb, sült hús illat támadt a bozótban. Richárd lassan ellazította merev, feszült izmait. Most már nem lesz semmi baj! Készül a reggeli! Büszke volt magára.

E pillanatban nem nyomasztotta az áthatolhatatlan  sötétség, ami világosan derengő tudata körül tátongott. A bokorban kellemes meleg volt, a nedves föld langyosan ért meztelen talpaihoz. Nem zavarta, hogy elveszett a cipője. Azon ráér később is gondolkodni, ha majd innen tovább kell mennie. Ennyi előnnyel járt megnyirbált gondolkodási képessége. Azzal foglalkozott csupán, ami előtte volt. Sokan irigyelnék őt ezért.

A bokrok, és a homok, ami a homokozóból szóródott ki, megnyugtatták. Mintha járt volna már hasonló helyen valamikor. De ott a parti növényzet mögött sárga part húzódott, azokon túl pedig a tenger. Mindenféle tengeri uszadék, csiga, kagyló, és fehérre fakult fadarab borította a partot. Kellemes érzéseket hívott elő ez az emlék, még akkor is, ha nem tudta volna megmondani, hogy mikor, milyen körülmények között járt ott.

A két kismadár hamar ropogósra sült, ő legalábbis nem érezte hosszúnak az eltelt időt, mialatt a pucér verebek majdnem sötétbarnára pirultak. Leszedte az elsőt a nyársról, és óvatosan megkóstolta a szárnya végét. Nem rossz, de nem is különösebben ízletes. Nem várt csodákat. Talán egy kis só, az hiányzik.

Megörült a felfedezésnek. Só kell az ételekhez! Ez olyasmi, amit tudnia kell, amit tudott már korábban! De az éhsége mindent elnyomott. Pillanatok alatt eltüntette a verebet, nem vacakolt a csontokkal, elropogtatta azokat is. A bőr kicsit keményre sült, ehhez képest a madár alig hordott húst magán, végeredményben a fél fogára sem volt elég. De ez a kis energia, ez is számít!

A második madár követte az elsőt. Mikor végzett, valami kellemetlen érzés vett rajta erőt. Ellankadt volna a figyelme? Gyorsan felpillantott. De az erősödő forgalom zaján kívül semmi gyanús. Vagy mégis? Kikandikált a levelek közül. A francba!

Egy nő állt a homokozó mellett. Pontosan szemben vele, és abba az irányba nézett, ahol Richárd lapult. Zöld nyári ruhában, napszemüvegben. Levette a napszemüveget. Persze így sem láthatott be a levelek közé, de látszott, hogy hunyorogva fókuszál arrafelé. Hát persze! Biztosan a tűz! Gyorsan szétrombolta az apró máglya maradékát, a még parázsló facsonkokra egy marék nedves homokot dobott, hogy eloltsa. De a füst árulkodóan tekergett az ágak között, egyenesen a játszótér felé.

A nő mellett egy kislány tűnt fel, napvédő kalapban, rózsaszín fölsőben és szoknyácskában. Nagy, barna szemekkel figyelt ő is a bokor felé. Szigorú, könyörtelen kíváncsiság volt a tekintetében. Nagyjából hároméves lehetett, sima, barna haja kikandikált a kalap alól. Valamit kérdezett a anyukájától, és a bokorra mutatott. A mama megfogta a kezét, lehajolt hozzá. Csak nem lesznek olyan ostobák, hogy odajöjjenek hozzá?

Elindultak a bokor felé. Nem félnek idejönni? Honnan tudják, mi van idebent? Ennyire biztosak benne, hogy én nem bántom őket? Richárd érezte, hogy az agresszió hogyan éled fel benne, talán pont a verebekből táplálkozó energiának köszönhetően. Mit akarnak?

Kicsit felemelkedett ültéből, és kinézett a játszótérre. Zavarta, hogy a fél szemére csak homályosan lát, ezért el kellett fordítania a fejét, hogy jobban lásson. Ez az, ezért nem vette észre őket! A kislány mögött, a homokozóban még néhány gyerek ücsörgött, a szüleik távolabb, a drótkerítés túlsó végén, a padnál beszélgettek. Lehet, hogy ők még észre sem vették a füstöt? De csak idő kérdése, és ők is idejönnek!

Első gondolata az volt, hogy rátámad a zöld ruhás, napszemüveges nőre, aki a rejtekhelye felé tartott. Nem bántja, csak megijeszti, így talán nyer egy kis időt. De most, hogy látta, nincsenek egyedül, kénytelen volt más megoldást találni. Fogalma sem volt, mi történne, ha felfedeznék a búvóhelyén, de abban biztos volt, hogy nem sok jóra számíthat. Idecsődítenének még másokat is, és közösen akarnák elkapni.

A játszótér nem biztonságos hely mostantól a számára, itt nem tudna nyugodtan több állatot foglyul ejteni, mert ezek az emberek

elüldöznék, nem hagynák békén, kikészítenék! Esetleg kihívnák a rendőrséget, hogy eltávolítsák őt innen. Hogyan is maradhatna? Lehet, hogy még az sem lenne az ínyükre, hogy aludjon egyet a bokorban. Nyugodtan sütögetni és eszegetni, terveket készíteni a napsütésben pedig ennyi gyerek között esélytelen. Neki mégis magához kell térnie, hogy nyomára leljen az emlékeinek, ehhez pedig több ennivalóra lesz szüksége. Nem marad más hátra, mint gyorsan és észrevétlenül továbbállni. Lehetőleg teljesen nyomtalanul…

A nő a kislánnyal már a bokrok széléhez ért. Richárd, leellenőrizve, hogy a zacskó és az újságpapír szorosan be van tűzve a nadrágjába, hátrálni kezdett, átbújva a sűrű ágak között, egészen addig, míg háta a kerítésnek nem ütközött. A kislány már belátott a táborhelyére, a nő pedig lehajolt.

Van itt valaki?

Anyád… gondolta Richárd. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy neki ugyanannyi joga van itt lenni, mint akárki másnak, de aztán úgy döntött, mégis jobb, ha odébb áll. Úgysem hagynák békén. A

tűzről nem is beszélve. Ezért aztán egy szó nélkül sarkon fordult, és átugrott a kerítésen. Az ágak alig roppantak meg, pedig jócskán beléjük gabalyodott. Nem érdekelte, hogy kiszakad az inge. Mi ez, az erdőhöz képest! Ahogy átugrott a kerítésen és kint volt az utcán, kicsit visszatért az önbizalma.

Még hallotta, ahogy a kislány felkiált. Mama, mit csinált itt a bácsi?

Nem tudom…hangzott a válasz. A zöld ruhás nő kíváncsian nézett be a bokorba, meglátva a tűz maradványait azonban gyorsan kihátrált.

Nahát, itt tüzet rakott valaki?

Már nem a gyerekhez, hanem a többi szülőhöz intézte a szavait,  akik  a  homokozó  körül  üldögéltek.  Az  egyikük  Richárd  felé mutatott, úgy mondta a többieknek.

Nézzétek, ott megy!

Tüzet rakott?

Adjatok egy vödröt!

A zöld ruhás nő a kúthoz lépett és egy piros műanyag vödröt megtöltött vízzel. A többiek is a bokrok felé néztek. Ideges hangok hallatszottak.

Elképesztő! Hívjuk a rendőrséget?

Á, dehogy, már elment.