Báthori Csaba

MELANKÓlIA XXV


Nincsen pillanat, hogy porszem ne lennél.
Soha nem tud meg ősöd, ivadékod
rólad többet: mindenné növekedtél
semmiből s már röpítenek a súlyok.

Sokszoros élet, egyszeri halál volt
a titkod? Vagy a sokszori halállal
nyílt csak meg az élet és az a pár dal?
Hontalan hangodon tán éppen az szólt

hozzánk, akinek nincs feltámadása,
mert földi léte volt az örökélet.
Nem változnak a fehérek, a kékek,

nincsen külön út hidegben, melegben –
semmi a világ, ha nincs más világa.
Minden, csak isten nincs soha mögöttem.

MELANKÓlIA XXVI

Egy kő, a tél, most minden mozdulatlan,
menthetetlenül fekete-fehér.
Lobog a lomb és feledéssel él
az ember minden újabb mozdulatban.

Nem csak zuhogó napok törlik el
amivel eltöltött a szertelenség.
Még megvagy, de már kiürít az emlék,
a múlt idő nemlétet követel.

Egyre több a kevés, a láthatatlan.
Félreteszem, magasra a világot,
boldog semmivé őrlöm önmagamban.

Míg járni látsz itt, nem lehetek dallam,
míg arcom van, nem lehet megtalálni.
Csak aki nincs már, nem lehet akárki.

MELANKÓlIA XXVII

Egyik nap se jön meglett megbízással,
szólalni más se tud, csak ő, az este.
Huszonnégy óra, mintha mással esne
meg életünk, aztán a némaság csal

meg az álmokra vésett éjszakában.
Lassan boldogul a várakozással
az ember, reménytelenségen át hall
meg, magasra száműzve, félrezártan

mindent. Nem kér sem eget, sem teret már,
egyet se lép és mégis csupa távlat.
Csak a madár röpte szól a világnak,

csak távozásban él meg a szabadság:
nincs fészek máshol, csak a messzeségben,
nem elég a föld magam utolérnem.