Szakonyi Károly

A város öreg negyedében lakott, kétemeletes házban, fenn, a másodikon, utcára néző lakásban. Széles, kétszárnyú, betöppedt rostú fenyődeszka ajtók nyíltak az erkélyre, kopottak voltak, akárcsak a ház fala, amelyet talán száz esztendeje se tataroztak, de a vakolaton még látszott a festés, eredetileg olyan színű lehetett, mint a régi, római házak falán a sárgásba oldott rozsdabarna, amit a tartósság miatt a festékbe kevert marhavérből nyernek ki.

Az ablakokon is fenyődeszka spaletták voltak, Rick ritkán nyitotta ki azokat, világosság csak a tárt ajtón át jutott a szobába. Tágas, magas mennyezetű szoba volt, ebből nyílt még két kisebb, egy a konyha mellett, egy másik meg az előszobából, de Rick, amióta a felesége meghalt, egyiket sem használta. Különösen azt nem, amelyikben Eliz a betegsége ideje alatt feküdt hosszú hónapokon át, pedig azelőtt az volt a közös hálószobájuk. De az asszony állapota nyugalmat kívánt, már csak az ápolónő miatt is, aki az utolsó hónapokban napi négy órát töltött mellette, és ellátta mindazzal, amit az orvos a kezelésére rendelt. Éjszakákra azonban kettesben maradtak a lakásban, s ahogy egyre sűrűbben törtek rá Elizre a rosszullétek, Rickre hárult a beteg ellátása, a nappaliban, ahol megpróbált aludni, a nyöszörgésekre és halk jajgatásokra minduntalan felneszelt, átbotorkált, nedves vattával törölgette Eliz kiszáradt szájszélét, rásegítette az ágy mellé tett szobavécére, ha kellett, tisztába is tette, mint egy gyereket. Annyi keserves, rossz emlék töltötte meg azt a szobát, hogy képtelen lett volna oda visszatelepedni. Elég volt neki a nappali sarkában álló, rossz rugózatú dívány a tágas teremben, amelynek egyik falát ormótlan, háromajtós szekrény foglalta el, odább vaskos, kerek asztal állt, körötte ebédlőszékekkel, az erkélyajtó közelében pedig egy magas támlájú fotel, hogy Rick ültéből is kilásson, ha másra nem, a szemközti oldal házainak tetejére, a kéményerdőkre, a rozoga kéményseprőjáratokra meg az égre, mellette volt az antik trumeau, amelynek tetején meg a fiókjaiban mindenféle irományt, levelet, igazolványt, néhány könyvet tartott, és a múlt pillanatait őrző fényképeket is egy díszes fadobozban. A szoba szőnyegtelen padlójára, ha nyugatra szállt a nap, és még nem takarta el a szemközti ház teteje, színes foltok terültek az erkélyajtó felső negyedében félkörívbe foglalt, lila, sárga, zöld és piros, tortaszelet alakú üvegeken átszűrődve. Addigra Rick már kinn támasztotta erkélye korlátját, magányában megszokta, hogy amit a felső emeletről beláthat, szórakoztassa. Ennyi mozgás kell, ez az én napi sétám, mondta volna kajánul, ha van kinek, de Rick senkivel sem tartott kapcsolatot. Nem érezte a társaság hiányát. A hosszú házasság meg az asszony két esztendeig húzódott betegsége után, ha lelkifurdalással is, de élvezte a függetlenséget. Amivel persze nem tudott mit kezdeni. Pedig azt tehette volna, amit csak akar, nem kellett gondoskodnia senkiről, nem várt tőle senki semmit, szabad volt. És szabad is akart maradni.  Állt a nyári délutánban az erkélyen, a díszes öntöttvas korlátra könyökölve, bosszantotta, ha ebben meggátolta az eső, de alig oszlottak el a felhők, máris kinn volt megint. Sokszor a kávéját is magával vitte, ott kortyolgatta, bámulva az utcát. De egy idő óta a nő miatt is kijött. Oldalvást, a szemközti épület egyik ablakában időnként felbukkant egy asszony. Véletlenül vette észre, amikor az kihajolva, az utca fölé feszített kötelekre akasztgatott ki mosott ruhákat száradni, s mielőtt eltűnt volna, felfogta a férfi kíváncsi tekintetét. Rick azelőtt soha nem látta, vagy legalábbis nem lett rá figyelmes. De a pillanat megragadta. Távolról olyan volt, mint egy spanyol dáma, tarka blúzban, boglyas fekete hajjal. Rick már jó ideje közönnyel nézte a nőket, Eliz betegségtől meggyötört teste, a csontsovány medence és behorpadt ágyék látványa sokáig kísérte. De nem is akart új kapcsolatot teremteni, nem akart semmit, csak nyugalmat. Azért másnap, és azután is leste, meglátja-e. Mert nemcsak akkor jelent meg az ablakban, amikor ruhákat tett ki száradni az utca fölé, máskor is kikönyökölt, talán neki is a nézelődés volt minden szórakozása. Néha csak percekre maradt, körültekingetve, mintha semmi nem érdekelné, de aztán egyre többet időzött könyökölve, állát tenyerébe ejtve, Rick pedig nézte. Különös dolog volt ez a néma szemlélődés. Voltaképpen a szórakozás egyik formájának tekintette, időtöltésnek, ugyanolyannak, mint az utca forgalmának bámulását. Az a ház is érdekes volt, amelynek ablakából a nő nézelődött, mintha egy dobozt ragasztottak volna a főépülethez mindössze két ablakkal, fölötte mindjárt a cseréptető eresze végződött. Szegényesnek hatott, annál is inkább, mert szomszédságában egy előkelő lakás tetőterasza húzódott, amelyen buja gazdagságban mindenféle kúszónövény zöldellt és virágzott.

Rick néha úgy érezte, káprázatot lát, annyira belemerült a nézésbe, és csak akkor ocsúdott, amikor néha mozdult a nő. A távolság ellenére olykor megpróbálta kivenni arcának rajzolatát, de csak foltokban látta, különösen ha a nyugati nap Rick felé sütött, és az asszony árnyékban maradt. Azt sem tudhatta, menynyire és milyennek látja őt a másik a rávetülő fényben. Amikor a nap eltűnt az utca túloldalán lévő magas tető mögött, még nagyobb homály mosta el arcvonásaikat. Szürkületkor a nő úgy olvadt bele ablaka sötétjébe, ahogy Rick is a reá boruló  estébe. Mégis megpróbálta elképzelni, milyen lehet, míg egy idő után már azt hitte, ismeri. Talán éppen úgy él, ahogy én – gondolta –, talán éppen olyan magányos. Talán megözvegyült, talán soha nem volt férjnél, gyereke sincs, talán rá se néz senki. Rick számára, amióta egyedül élt, és alig akadt dolga, a nappalok és az éjszakák összemosódtak, mintha eltűnt volna Elizzel az idő is. Néha bevásárolt, de igénytelen volt, étvágytalan, ráromlottak az ételek. Kézhez kapta a nyugdíját, bár tudta, hogy kérhetné banki átutalással, csakhogy Rick szerette, ha becsönget a postás, egy cserfes szájú kis postásnő, akinek mindig busás borravalót nyomott a markába, maga sem értette, miért, de úgy érezte, a kis nő, miközben leszámolja az ezreseket, sóváran nézi a pénzt, és restellte volna, ha nem juttat neki belőle valamicskét. Néhány percig mindig elbeszélgettek, vidám volt, még akkor is, amikor esős napokon vagy téli zimankóban járta a házakat, emeleteket, megérdemelte azt a néhány százas borravalót. Rick feljegyezte a naptárban a nyugdíj idejét, kora reggeltől várta mindig a csengetést, holott tudta, hogy tizenegy óra előtt soha nem érkezik a pénz. Az ezreseket betette egy borítékba, a borítékot a trumeau-ba, amit a felesége mindig trimótnak mondott, Rick, kicsit tudott franciául, mert a tanonciskolában tanultak franciát, már csak az étlapok írása miatt is, meg a hotelszakmában sem volt nélkülözhető, hiába javította ki, a felesége azt felelte, a nagymama is így mondta mindig, márpedig ez az övé volt, trimót, és kész! Rick beletörődött. Huszonkét éve kapta már a nyugdíjat, noha tíz évig még dolgozott, csak amikor a felesége beteg  lett, akkor hagyta ott a régi kollégája éttermét, ahová bejárt felszolgálni. A lába még bírta. A feje is bírta, mindent megjegyzett, nem kellett neki, mint a fiatal pincéreknek, az a kis kézi komputer vagy mi, amibe belepötyögték a rendeléseket.

Meleg nyári éjszakákon Rick szeretett sokáig időzni az erkélyen, de hidegebb időkben is kíváncsi volt az utcára, beburkolózva állt ott a lámpafények felett. Üzletek sorakoztak odalenn, az ékszerész kirakatában csillant az arany meg a gyémánt, kis harang volt az ajtaja fölött, csendesebb órákban felhallatszott a csilingelés, ha vevő nyitott be a boltba. A hentestől mindig felszállt a sültek szaga, a cipészműhely kirakata mögött Rick elképzelte a susztert, ismerte jól, a felesége mindig nála javíttatta a cipőit, az elkoptatott sarkakat, nézte a divatáruból az időnként cigarettázni az üzlet elé kijövő lányokat, sajnálta őket, mert amióta szigorúan veszik a dohányzást, kénytelenek kapkodva slukkolni az utcán, amiben pedig nincs semmi élvezet, gondolta Rick, aki egész életét cigarettameg szivarfüstben élte le a vendéglőkben. Minden öltönye dohányszagú volt, noha ő maga nem igazán dohányzott, csak a zárórák után szívott el egy cigarettát, miután leszedték az abroszokat, és felpakolták a székeket az asztal lapjára, hogy a hajnali takarításkor ne legyenek útban. Olyankor leült az egyik tonettszékre, rágyújtott, pihentette a lábát, aztán elszámoltak a pénzzel és fejrantot csináltak. A dohányillatot szerette. Még a szivarfüstöt is. Néha megcsapta az orrát az a fajta szag, amit pincérkorában ismert, amikor elment a ház földszintjén lévő bár előtt. Az a bár töltötte el leginkább kíváncsisággal. Ha jól kihajolt, látta a járdára tett asztalokat a székekkel, nyári melegben napernyők takarták a látványt, de azokat estére összecsukták, így aztán figyelhette a pasasokat meg a párokat, mulatságos volt fentről nézni, ahogy összehajolnak, a férfiak matatnak a nőkön, a nők meg odabújnak, koktélt isznak, nevetgélnek, vagy olykor sírnak. Rick szokott látni síró nőket és morc férfiakat, a magasból olyan volt, mintha az égből nézné őket, néha részegek gajdoltak odalenn, de zene is szólt, zongorán klasszikus átiratokat játszott egy öreg zongorista. Rick ismerte, annak idején a Kék Dunában játszott pianínón egy dobossal, ahol ő felszolgáló volt. Ha konyakot küldtek a kapatos pasasok a zenészeknek, teát vitt nekik öblös pohárban, azok meg köszönésképen eljátszották az illető kedvenc slágerét. Rick élvezte a zenét, szállt fel hozzá a dallam odalentről, a bárból, és meghatódott. Semmire sem gondolt, csak meghatódott, könnyek gyűltek a szemébe. Soha nem volt kedve bemenni a szobába, de végül nem tehetett mást, az éj leszállt, az üzletek elsötétedtek, a bár is bezárt éjfélkor. Összeláncolták a székeket meg az asztalokat a járdán, és csend lett.

Rick ilyenkor még egy pillantást vetett arra az ablakra, ahol az asszony szokott könyökölni. Sötét volt az ablak is. Zörejek törtek fel az utcáról, léptek kopogása, hangos beszéd, kocsiajtók csapódása. Húzta az időt, de aztán le kellett feküdni. Pohár vizet tett a dívány mellé a földre, eloltotta a lámpát. Nem gondolt semmire, várta a lassú lebegést. Az álom legtöbbször kusza volt és fárasztó. Sokszor álmodta, hogy ismeretlen tájakon jár, keres valakit, de elfelejti, hogy kit, és nem találja a visszautat sem. Pánik fogja el, szörnyű érzés, de felébred. Rendszerint hajnali fél háromkor. Fekszik kábán, aztán felkel, fáj minden csontja. Kiül a fotelba. Régi dolgok úsznak be, a Szajna-part, ahol Elizzel  kettesben  jártak, vagy ahogy vizsgálatra mentek a kórházba, máskor meg amint fürdenek a Balatonban, és Eliz gumicsónakon napozik, mellé úszik és megcsókolja. Ezen töprengett kicsit, mert rögtön azt számolta, hány éve is csókolta utoljára. Furcsa volt a csókra gondolni, mintha mással történt volna meg. Szeretkezések is eszébe jutottak néha, de az elképzelt jelenetek már nem nyilalltak az ágyékába, mint hajdanán. Talán Eliz vitt el magával mindent. Megtörtént, hogy az ablakban látott nőt idézte fel, mintha tisztán látná az arcát. Nem tudta megítélni, szép-e, de a szemét meg a száját szépnek képzelte. A haját ismerte, messziről is látta, hogy dús és fekete. De a testét nem látta. Nézte volna, de nem látta. Megpróbált női testekre gondolni, és akkor néha beúsztak régi szerelmek, a házassága alatti idegen nők, a hajnal némaságában és sötétjében, az álmatlanság keserves órájában ezek inkább szorongással töltötték el, semmint kellemes érzéssel. Fájdalmat okozott velük annak idején Eliznek, most kegyetlenségnek tűnt az önzése, a gondolat nyugtalanságba kergette, a jóvátehetetlenség nyugtalanságába. Közben mindig elálmosodott, aludt is egy keveset a fotelban, a félálomban felerősödtek, elenyésztek, majd újra beúsztak a képek. Máskor meg látta magát munka közben, feltűnt az étterem képe, az esti órák, amikor lassan megtelt az üzlet, megindult a forgalom, bevillant a konyha, ahogy kitálalták a megrendelést, meg ahogy a karján az ördögi ügyességgel balanszírozott tányérokkal belöki maga előtt lábával a lengőajtót, s megcsapja a vendégek zsinata, vagy ahogy a csapostól sürgetve átveszi az italokat, aztán arra ébredt, hogy elzsibbadt a lába, s mialatt visszafeküdt a díványra, szavak jutottak eszébe, váratlan szavak, svarovski vagy szvarovszki, néha meg az, hogy godisa. Ilyenek. Teljesen indokolatlanul. Soha nem értette, miért. Mert akkor aztán ismételgetnie kellett akarva-akaratlanul,  gépiesen, svarovski. Talán az ékszerész kirakatában látta. Swarovski ékszer. Újra és újra gondolnia kellett ezekre a szavakra, nem tudta elhessegetni. Godisa. Aztán rájött, hogy nagyon régen utazott, és látta ezt az állomást. Bakóca-Godisa. Máskor meg okkupáció. Élesen, makacsul. Okkupáció. Honnan a fenéből? Megnézte az órát. Rendszerint már háromnegyed négy volt, vagy olykor negyed öt, mire  visszafeküdt.

Egyik délután, már októberben, amikor még jó volt a nap melege, de érződött a levegőben az ősz lombokat tépdeső hűs szele is, Rick nem állt ki az erkélyre, ami elég furcsa volt, mert soha nem mondott le róla, hogy onnan nézze a világot, különösen akkoriban, amikor szinte kényszeresen a szemközti ház ablakát is figyelte, de talán az zökkentette ki a megszokásból, hogy  már  három  napja nem látta a nőt. Jóllehet lejárt bevásárolni meg ügyeket intézni, de céltalan csatangolásokra már jó ideje nem adta a fejét, ezen a napon mégis kívánkozott az utcára. A kapun kilépve döbbent rá, hogy nem tudja, merre induljon. A bár előtt még kinn voltak az asztalok, egyiknél sem ültek, csak odabent látott vendégeket, kávéillat szállt ki az utcára. Megkívánta a feketét. Leült a bejárat közelében, és még mindig nem tudta, miért is hagyta el a lakását. Vörös hajú pincérnő jött ki hozzá unottan, a feszes fekete szoknya meg a duzzadó mellétől csaknem szétpattanó fehér blúz, a lány, barátságtalansága ellenére kellemes látványt nyújtott, kapucínert kért tőle meg ásványvizet. A lány fintort vágott, talán kapucsínót, nem? Ja igen, persze, szégyenült meg, véletlenül csúszott ki a száján a tejeskávé régi neve. Amikor utánanézett, Rick egy pillanatra megint érezte, amit a pincérnőkön feszülő sötétkék vagy fekete miniszoknyák, harisnyás combok látványa mindig is kiváltott belőle, de amilyen hirtelen támadt, olyan hamar el is illant a valamikor ismert vágy, hangulata visszabillent abba a szenvtelenségbe, ami az öregség védelme a szexualitás kelepcéjével szemben. Mire megkapta a kávét, a lány nem jelentett többet, mint a hajdani, könnyed kalandokra emlékeztető látványt, mosolyogva tekintett rá, s azt sem bánta, hogy az egykedvűen tette le eléje a kapucsínót. A szabadság érzetével dőlt hátra, megfeledkezett még az ablakban látott asszonyról is, megint azt érezte, hogy Eliz a halálával felszabadította őt az élettel szembeni mindennemű kötelessége alól, s noha az öregséggel meg kell birkóznia, a hátralévő idő a szabadság ideje. Az elmúlás persze olykor eszébe jutott, különösen Eliz betegsége és haldoklása töltötte el a szenvedés nehezen feledhető emlékével, de a maga halálára csak mint valami kellemetlenségre gondolt, a testtel történő tisztátalanságra, bonyolult eseményre, melyen majd valahogyan át kell esnie. Intett a pincérnőnek, konyakot kért, de figyelmeztette, hogy ne kommerszet hozzon, mert ért hozzá, Hennessyt akart, s amikor kihozták, gyanakodva meglötytyintette, hogy látja-e a pohár oldalán az olajos ragyogást, érzi-e az ital enyhén felszálló páráját. A lány gúnyosan figyelte, mit játssza meg magát ez az öreg szivar, aztán otthagyta. Még kétszer rendelt. A másodiknál tartott, amikor megérkezett a zongorista, örömmel üdvözölték egymást, leült mellé, és mint minden eddigi találkozásuk alkalmával, beszélt és beszélt, de ez most nem volt baj, az sem, hogy előkapta zsebéből a már kissé megkopott, fényképes műsorlapot, amelyen ott ül a zongorájánál egy torontói mulatóban, és egy másik képet is, azon egy hajó bárjában veszik körül a rajongói. Aztán bement dolgozni, nemsokára kihallatszott egy gyors zongorafutam, majd a Cherbourgi esernyők szentimentális betétdala.

Rick mentőautó szirénájára riadt fel, a kocsi vijjogó hanggal száguldott végig az autók között és állt meg a közelben. Nem tekintett utána, gyűlölte ezt a hangot, Elizt többször is sürgősen be kellett szállítani a kórházba, mindig beült melléje, elkísérte, átélte vele a feszültséget, fogta a kezét, nyugtatta, amikor az autó rázkódásától fájdalmak hasítottak belé. A mentő annak a háznak a közelében várakozott, amelynek az a doboz formájú toldaléka volt, Rick, ha nem nézett is hátra, érzékelte, hogy kíváncsi emberek gyűlnek a kocsi köré, elég közel voltak hozzá, hogy hallja a zsinatolásukat. A pincérlány is kijött a bárból, megállt mellette, nézte, mi történt, Rick érezhette a ruhájából áradó dohányfüst meg valamilyen erős dezodor szagát. Valakit elvisznek, jegyezte meg szinte csak magának a lány, aztán látva, hogy nem baleset történt, visszament az üzletbe. Kis idő múlva a mentő felvijjogott, és elszáguldott az utca másik vége felé.

Rick aznap este hamar elaludt, de azért a hajnali szorongásos álma most is felébresztette. Alig múlt fél három, s amint magához tért, azonnal szíven ütötte a gondolat, hogy bizonyára az ablakból ismert asszonyt vitte el a mentő. Kikecmergett a fotelból, s bár hűvös volt az októberi hajnal, kiment az erkélyre. Nem látott a szemközti házon semmit, az ismerős ablak zárva volt, éjszaka miért is ne lett volna, mégis ott maradt, figyelt, nem lát-e valami jelt, s csak akkor ment vissza a szobába, amikor már alaposan áthűlt, a fotelba vetette magát, aggodalom fogta el. Nem értette ezt a hirtelen támadt aggodalmát, hiszen nem ismerte az asszonyt, valóságban nem is találkoztak, most mégis úgy érezte, mintha vele szemben valamilyen kötelességét mulasztotta volna el. Ostobaság, gondolta aztán, ostobaság ilyesmin törni a fejem. Lehet, hogy nem is őt vitte el a mentő. Micsoda furcsa képzelgés ez? Kicsit megnyugodott, el is álmosodott, ott aludt el a fotelban, s minthogy nyitva felejtette az erkélyajtót, reggel fázva ébredt.

A reggel fénye mindig, mint most is, eloszlatta a szorongását. Mire megborotválkozott, és a langyos zuhany végigmosta valaha izmos, de most már csontos, szikár testét, azt gondolta, hogy aki hajnalban nem lesz öngyilkos, az reggel már soha. Kávét főzött, s csak azután ment ki az erkélyre. A nap a szemközti ház ablakain csillant meg, a futókkal teli teraszon egy szakállas férfi öntözgette a virágokat, de az asszony ablaka csukva volt. Akkor lett figyelmes arra, hogy a kifeszített köteleken már három napja ugyanazok a ruhák és lepedők száradnak, pedig máskor alig egy napig szoktak kinn lenni a levegőn. Akkor hát mégis őt!... jutott eszébe hajnali aggodalma. Na és ha őt?... Miért kell törődnöm vele? Reggelit készített magának, bekapcsolta a rádiót, a korai híreket mindig meghallgatta, de most nem tudott odafigyelni. Arra gondolt, elmegy abba a házba, megkérdezi valakitől, hogy kit vitt el a mentő. Az utcán már megint elbizonytalanodott, de nem fordult vissza. Átment az úttesten, megállt a kapunál, nézegette a számokat a kapucsengő táblázatán, nem tudta, melyiket nyomja meg, ostobán érezte magát, aztán mégis megnyomta az egyik gombot. Hosszan búgott. – Tessék? – szólt bele egy női hang. – Kit keres? – Egy pillanatig töprengett, hogy mit is mondjon. – Halló! Tessék! – lett erélyes az előbbi hang. – Én… egy hölgyet. – Kit? Milyen hölgyet? – Akit tegnap elvitt a mentő. A…a rokona…a rokona vagyok… Bosszantotta ez a dadogás. – Jolánkának nincs rokona! Ha akar valamit, hívja fel a mentőszolgálatot, megmondják, melyik kórház! Nem nyitom ki senkinek!... – és kattanás. Végül is, igaz. A mentőszolgálat. Igen. De miért hívjam fel? Ugyan!

Bosszúsan ment haza, egész nap  megpróbálta  elfoglalni magát, de aztán csak ki-kiment az erkélyre, és nézte azt az ablakot. Végül telefonált. Nehezen, de megtudta, kit és hova vittek be, az osztályt is kapcsolták, sebészet, jelenleg az intenzíven… Majd tessék érdeklődni, hogy mikor lehet…

Nem virágot vett, azt nem szeretik a kórházban, bonbont vitt, de aztán odabenn megtorpant. Már a recepciónál állt, hogy érdeklődjön, mégis megfordult és hazament. Nevetséges. Mit akarok? És még otthon is egyre csak ismételgette magában. Mit akarok? Mit… Borús idők jöttek, az erkélyt is verte az eső, napokig csak az ajtó ablakán át láthatott ki. Bezárva érezte magát, kedvetlenség tört rá. Aztán nyugtalansága egyik pillanatában elővette a bonbont, elindult. Jókora zuhét kapott a nyakába, mire a kórházba ért. Gyűlölte az ázott kabátját. – Ennyire esik? – kérdezte az ügyeletes nővér felpillantva, miközben megmondta, melyik szoba. Öt ágy volt a szobában, öt nő tekintett rá, amikor belépett. Vajon melyik lehet? Megállt, nézte őket. Eliz jutott eszébe, ő feküdt így, mint ezek.

Kihez jött az úr? – kérdezte egy testes, színes pongyolás nő, kíváncsian feltápászkodva az ágyán. –  Rózsika? Magához? – Rózsika, sápadt teremtés, intett vézna karját felemelve, hogy nem. Rick meglátott egy dús fekete hajú, állig betakarózott nőt az ablaknál. Ő az, gondolta. A két másik ágyon várakozva lesték, kihez indul, Ricket menekülési vágy fogta el, de mégis az ablaknál fekvőhöz lépett. Levette a kalapját, lerázta róla a vizet. – Szomszédok vagyunk – szólt az idegességtől rekedten. A nő meglepetten felnézett. – Hogy micsoda? – A szemközti házban lakom. Az erkélyen… onnan látom, hogy az ablakban... – Az ablakban? – A fehérneműi még kinn száradnak… – A nő értetlenül nézte Ricket az ázott kabátban,  meg  a  bonbonos  dobozt  is,  melyet  az  letett  a  takarójára.

Látásból ismerjük egymást , folytatta Rick –, már úgy értem, távolból… – Távolról? Látszott, hogy a nő próbálja megérteni a dolgot.

Mindig látom magát, látom, hogy tereget, meg ahogy könyököl az ablakban. – Igen… mondta bizonytalanul a nő, egy férfi ott, az erkélyen… – Én, mondta Rick. – Hallottam, hogy behozták. Gondoltam, talán segíthetnék. – Most miért mondom ezt, gondolta bosszúsan. Minek kell  ilyeneket  mondanom? – Segíteni?  Mit?  – Körülnézett, mert mind a négyen őket figyelték. – Talán… talán egyedül van. Én egyedül élek. Semmi dolgom. Néha átnézhetnék. Ha kell. Mindig kell valami, nem? – Rick hallotta a saját szavait, de egyre zavartabb lett, nem értette, miért ajánlkozik, nem értette, mit keres itt. Kezdett verejtékezni, meleg volt a kórteremben, meg az az ázott kabát is... Meleg és kellemetlen szagok.  A nő is zavarban volt. – Combnyaktörés – magyarázta. – Szegecselték. Nehezen gyógyul, még vigyáznom kell… – Hát éppen azért, bólintott Rick. Meghatódott, nem egészen ilyennek képzelte a nőt, de tetszett. A szeme és a  szája olyan volt, amilyennek elképzelte, tényleg, mint egy olajos szemű, spanyol nő. És a fekete haja a párnán. Elképzelte, milyen érzés lehet ezt a dús hajat megérinteni. Hallgattak. – Hát miért nem ül le egy kicsit? – szólt oda a színes pongyolás beteg –, minket nem zavar…

Köszönöm, de már megyek – mondta hirtelen. – Már megyek, mondta a nőnek is. Majd hozzátette: – Jolánka. A nő szeme elkerekedett. – Tudja a nevemet? – Nem… azaz, amikor becsengettem a házukba, egy női hang szólt a kaputelefonba, kérdeztem tőle, kit vitt el a mentő. Ő említette így. – Érdeklődött felőlem? – könyökölt fel az ágyon az asszony. – De miért? – hanyatlott is vissza mindjárt, felszisszenve a fájdalomtól. Rick odakapott, hogy segítsen, de ügyetlenül. Hátrapillantott a többiekre, most már  teljesen  zavarban volt. – Mert nem láttam –, felelte. – Nem láttam az ablakban. – Ezért? – Ezért… És nem tudtam, hogy… de most már nem fárasztom. – Kissé meghajolt, meghajolt a többiek felé is, és indult. A nő a tekintetével csodálkozva követte. Rick megtorpant. – Megadhatom a mobilom számát. Hátha tényleg szüksége lesz valamire…

Nem várt választ, a takaróra ejtett egy névjegykártyát, kicsit gyűrött volt, még Eliz csináltatott ötven darabot az egyik születésnapjára. Mindig hordott magánál belőle. Most odaadta, s már kinn is volt a folyosón. A hátán csorgott az izzadság, még hallotta, hogy valamelyikük azt kérdezte: A férjed volt?... Elsietett a recepció előtt, kiment a kapun és megállt a járdán. Azt a névjegyet is! – gondolta.

Miért tettem?...– Még mindig esett az eső, a szél is feltámadt, és ettől még komiszabbul érezte magát. Amikor hazaért és benyitott a lakásába, rászállt valami riadalom. Nem ismerte igazán az okát, de mintha idegen szobába lépett volna be.

A hajnalok lidércei most azzal gyötörték, hogy újra és újra felidézték a kórházi látogatást. Ahogy teltek a napok, egyre hihetetlenebb lett az egész. A második hét végén megcsörrent a mobilja.

Nem vallotta be magának, hogy várta a hívást, de azt sem, hogy nem bánta volna, ha az asszony megfeledkezik róla. Felvette. – Bocsásson meg, de felhatalmazott – hallotta a hangját. – Kiengedtek a kórházból, azt mondták, tovább nem maradhatok, sok a beteg, és kell az ágy. De itt nincs senki, aki segítene, és én… szóval feküdnöm kell. Csak fekvés, és semmi más. Ez a combnyaktörés… néha eljön hozzám a körzeti nővér, de sok a dolga, gyógytornász is kellene, de az meg pénzbe kerül… Nehezen tudok felkelni, akkor is csak kis időre… Ha néha megint kijön az erkélyre, láthatja, hogy a nővér szellőztet, nyitva az ablak. De már nem tudok kikönyökölni… Csak azért hívtam, mert elromlott a bojlerem. Nem ismer egy megbízható bojlerszerelőt? Nincs meleg vizem, és itt ez a  rossz idő… – Ez a tárgyilagosság megnyugtatta. Félt, hogy a látogatás másra biztatta fel az asszonyt, de kissé bántotta is, hogy nem tett rá nagyobb hatást. –  Úgy gondolja…– elakadt. – Tessék?kérdezte az asszony. – Jó lenne, ha átmennék? – Tudta, hogy túllőtt a célon. Most már mégsem vonult vissza. – Ó, azt nem kívánhatom! Bár teljesen megbízom magában… – Ezt miért mondja? Nincsenek hátsó szándékaim! – Ne bántódjon meg, nem is képzeltem. Mindketten alaposan benne vagyunk már a korban… Mondjam, hogy jut be hozzám?...

A bojlerhez ugyan nem értett, de ott maradt addig, míg egy hallgatag fiatalember szét nem szedte és meg nem javította. – Köszönöm, hogy nem hagy magamra egy idegen férfival… – hálálkodott a nő. Nagyon elesett volt, szaténpongyolában feküdt a takaróval leterített heverőn, a haját sebtében megfésülte, és egy kis színt is csalt a sápadt bőrére arcpirosítóval, nyilván mielőtt Rick érkezett. Egyszerű kis lakás volt, olcsó, áruházi bútorokkal berendezve, de pedánsan, a konyhában a hagyma meg a gyümölcsök szagába vaníliaillat keveredett, Rick azóta nem érzett ilyet, amióta Eliz beteg lett, és nem főzött többé.

A bojlert megjavították, de attól fogva Jolánka sűrűn hívogatta, ő intézte a bevásárlásokat, készített neki valami gyors ételt a konyhában, kezdte ismerni a lakás minden zugát, s amikor az ápolónő jött, segédkezett neki is. – Talán már nincs is rám szükség mondta egyszer a nővér –, az úr olyan ügyesen intéz mindent. Emiatt néha el is mulasztotta a látogatását. Rick felsegítette az asszonyt az ágyából, sétáltatta a szobában, kikísérte a mosdóba, megvárta az ajtónál, visszavezette. Ahogy átfogta, a hóna alá nyúlt, ahogy szinte ölelve emelte rá fekhelyére, és érezte testmelegét, gyengédség töltötte el. Különösen, amint a nő ilyenkor a nyakába kapaszkodott, s neki meg a dús, fekete hajába veszett az arca. A heverőn fektében, ha a térde fölött valamelyest szétnyílt a szatén pongyolája, Rick észrevette, hogy a lába mennyire megőrizte szépségét. Különben sem rontotta meg az öregség, teltsége megőrizte formáit, csak keze fején a májfoltok és az ujjperecek ízületeinek göbjei árulkodtak a hetven esztendejéről.

Rick már nem élvezte annyira, mint korábban, a lakása csendjét, mert amikor otthon lehetett, akkor is tudta, dolga van, a nő bármikor kérheti a segítségét. Ha megszólalt a telefon, összerezzent, bár várta, de félt is a hívástól. Megint valamit el kell intézni… Megint nem jött a nővér… Hamar megszokta, hogy átjár, s minthogy maga vállalta, háborgás nélkül tette, de néha újra kívánta a szabadságot és a magányt. Olykor Jolánka akkor is hívta, amikor nem volt szüksége semmire, csak kérte, hogy beszélgessenek, de sohasem a múltjukról, azt mintha féltékenyen magukban őrizgették volna. Rick jól tudta, a társalgás csak ürügy, hogy a nő maga mellett tartsa néha órákig, vagy egészen sötétedésig. Amikor már menni akart, Jolánka még teát kért, azzal bíbelődhetett, és azután is még eszébe jutott ez-az, pedig Rick már indult volna.

Decemberben az asszony egy éjszaka rosszul lett, éjfél körül kétségbeesett hangon telefonált, görcsei vannak, nyögte, rettenetesen szenved. Rick, mielőtt átszaladt volna hozzá, értesítette az ügyeletet, egyszerre ért oda velük. A fiatal orvos mentőt akart hívni, de Jolánka tiltakozott, nem, nem, itt van mellette az, aki jobban vigyázhat rá, mint odabenn bárki. Ricket ez meghatotta, de a kis doktor erősködött, együtt mentek be a kórházi ügyeletre, hajnali kettőig tartottak a vizsgálatok. – Ön a férje? – kérdezték mindenütt, kardiológián, belgyógyászaton. – Nem, én csak… –  De a nő megragadta a kezét: – igen, igen, hadd maradjon velem, kérem, félek… – Eperohamot állapítottak meg, injekciót kapott, meg ideiglenesen Dipankrint, a zárójelentésben a körzeti orvoshoz utasították. Taxin mentek haza, Rick felkísérte a lakásba, az asszony arra kérte, maradjon, tart tőle, hogy újra rátörnek a görcsök, aludhat a fotelban, párnát, takarót adott. Rick maradt.

A tortúrától kimerülten sokáig aludtak, Rick nem tudta,  hol van, amikor felébredt. A nap besütött az ablakon, de valamitől árnyék vetült a heverőre, ahol a nő feküdt a párnán szétterült hajjal, nyitott ajakkal, sápadtan. Rick odakapta a tekintetét, aztán zsibbadt tagokkal kikelt a kényelmetlen fotelból, óvatosan közelebb lépett hozzá. Egészen közel, mert nem hallotta a szuszogását. A tátott szájüreg sötétje láttán a rémülettől hevesen megdobbant a szíve. Csak nem?!... Egy pillanatra mintha meg is könnyebbült volna. Aztán újra elöntötte az iszonyat. Lizát látta maga előtt, a viaszsárga arcot, amelyről a kórházban felemelték a lepedőt, hogy megmutassák neki, amikor a telefonhívásra berohant. De Jolánka felneszelt, horkantott, kinyitotta a szemét. – Jobban vagyok – nézett derűsen, megpillantva a férfit. És nyújtotta a kezét.

Rick csak most érezte, mennyire kiverte a víz.  – Készítek teát

mondta sietve. Intett, kiment a konyhába. Megállt, megint megcsapták a szagok, a polc alján hagymát és krumplit tartottak, talán azok között rothadt valamelyik. Megkereste a teafőzőt. A keze még kissé reszketett az iménti látványtól. Talán jobb lett volna, ha… De nem merte végiggondolni, megijedt magától, hogy csalódást érez, igyekezett a dolgára figyelni, hogy elhessentse. A víz felforrt, vitte a teát. A nő felült a heverőn, melléje telepedett, szinte megitatta. – Ugye nem hagy itt! Nem hagy magamra. – nézett rá az asszony. Nem válaszolt, fogta az üres csészét, felállt. Az ablak melletti asztalkára tette. Amint feltekintett, látta az erkélyét. Látta az erkély mögötti falat. Különös látvány volt távolról. Nézte a színes, öreg, kissé hámló vakolatot. Soha nem vette észre, hiszen csak innen láthatta, mint egy freskó, árnyalak rajzolódott ki a felpergett festék alól ott, ahol mindig állt délutánonként. Mint egy ember árnya.

Ugye, nem? – hallotta újra, mert még nem adott választ.

Nem – mondta sokára, csendesen Rick.

A város öreg negyedében lakott, kétemeletes házban, fenn, a másodikon, utcára néző lakásban. Széles, kétszárnyú, betöppedt rostú fenyődeszka ajtók nyíltak az erkélyre, kopottak voltak, akárcsak a ház fala, amelyet talán száz esztendeje se tataroztak, de a vakolaton még látszott a festés, eredetileg olyan színű lehetett, mint a régi, római házak falán a sárgásba oldott rozsdabarna, amit a tartósság miatt a festékbe kevert marhavérből nyernek ki. Az ablakokon is fenyődeszka spaletták voltak, Rick ritkán nyitotta ki azokat, világosság csak a tárt ajtón át jutott a szobába. Tágas, magas mennyezetű szoba volt, ebből nyílt még két kisebb, egy a konyha mellett, egy másik meg az előszobából, de Rick, amióta a felesége meghalt, egyiket sem használta. Különösen azt nem, amelyikben Eliz a betegsége ideje alatt feküdt hosszú hónapokon át, pedig azelőtt az volt a közös hálószobájuk. De az asszony állapota nyugalmat kívánt, már csak az ápolónő miatt is, aki az utolsó hónapokban napi négy órát töltött mellette, és ellátta mindazzal, amit az orvos a kezelésére rendelt. Éjszakákra azonban kettesben maradtak a lakásban, s ahogy egyre sűrűbben törtek rá Elizre a rosszullétek,   Rickre hárult a beteg ellátása,   a nappaliban, ahol megpróbált aludni, a nyöszörgésekre és halk jajgatásokra minduntalan felneszelt, átbotorkált, nedves vattával törölgette Eliz kiszáradt szájszélét, rásegítette az ágy mellé tett szobavécére, ha kellett, tisztába is tette, mint egy gyereket. Annyi keserves, rossz emlék töltötte meg azt a szobát, hogy képtelen lett volna oda visszatelepedni. Elég volt neki a nappali sarkában álló, rossz rugózatú dívány a tágas teremben, amelynek egyik falát ormótlan, háromajtós szekrény foglalta el, odább vaskos, kerek asztal állt, körötte ebédlőszékekkel, az erkélyajtó közelében pedig egy magas támlájú fotel, hogy Rick ültéből is kilásson, ha másra nem, a szemközti oldal házainak tetejére, a kéményerdőkre, a rozoga kéményseprőjáratokra meg az égre, mellette volt az antik trumeau, amelynek tetején meg a fiókjaiban mindenféle irományt, levelet, igazolványt, néhány könyvet tartott, és a múlt pillanatait őrző fényképeket is egy díszes fadobozban. A szoba szőnyegtelen padlójára, ha nyugatra szállt a nap, és még nem takarta el a szemközti ház teteje, színes foltok terültek az erkélyajtó felső negyedében félkörívbe foglalt, lila, sárga, zöld és piros, tortaszelet alakú üvegeken átszűrődve. Addigra Rick már kinn támasztotta erkélye korlátját, magányában megszokta, hogy amit a felső emeletről beláthat, szórakoztassa. Ennyi mozgás kell, ez az én napi sétám, mondta volna kajánul, ha van kinek, de Rick senkivel sem tartott kapcsolatot. Nem érezte a társaság hiányát. A hosszú házasság meg az asszony két esztendeig húzódott betegsége után, ha lelkifurdalással is, de élvezte a függetlenséget. Amivel persze nem tudott mit kezdeni. Pedig azt tehette volna, amit csak akar, nem kellett gondoskodnia senkiről, nem várt tőle senki semmit, szabad volt. És szabad is akart maradni.  Állt a nyári délutánban az erkélyen, a díszes öntöttvas korlátra könyökölve, bosszantotta, ha ebben meggátolta az eső, de alig oszlottak el a felhők, máris kinn volt megint. Sokszor a kávéját is magával vitte, ott kortyolgatta, bámulva az utcát. De egy idő óta a nő miatt is kijött. Oldalvást, a szemközti épület egyik ablakában időnként felbukkant egy asszony. Véletlenül vette észre, amikor az kihajolva, az utca fölé feszített kötelekre akasztgatott ki mosott ruhákat száradni, s mielőtt eltűnt volna, felfogta a férfi kíváncsi tekintetét. Rick azelőtt soha nem látta, vagy legalábbis nem lett rá figyelmes. De a pillanat megragadta. Távolról olyan volt, mint egy spanyol dáma, tarka blúzban, boglyas fekete hajjal. Rick már jó ideje közönnyel nézte a nőket, Eliz betegségtől meggyötört teste, a csontsovány medence és behorpadt ágyék látványa sokáig kísérte. De nem is akart új kapcsolatot teremteni, nem akart semmit, csak nyugalmat. Azért másnap, és azután is leste, meglátja-e. Mert nemcsak akkor jelent meg az ablakban, amikor ruhákat tett ki száradni az utca fölé, máskor is kikönyökölt, talán neki is a nézelődés volt minden szórakozása. Néha csak percekre maradt, körültekingetve, mintha semmi nem érdekelné, de aztán egyre többet időzött könyökölve, állát tenyerébe ejtve, Rick pedig nézte. Különös dolog volt ez a néma szemlélődés. Voltaképpen a szórakozás egyik formájának tekintette, időtöltésnek, ugyanolyannak, mint az utca forgalmának bámulását. Az a ház is érdekes volt, amelynek ablakából a nő nézelődött, mintha egy dobozt ragasztottak volna a főépülethez mindössze két ablakkal, fölötte mindjárt a cseréptető eresze végződött. Szegényesnek hatott, annál is inkább, mert szomszédságában egy előkelő lakás tetőterasza húzódott, amelyen buja gazdagságban mindenféle kúszónövény zöldellt és virágzott.

Rick néha úgy érezte, káprázatot lát, annyira belemerült a nézésbe, és csak akkor ocsúdott, amikor néha mozdult a nő. A távolság ellenére olykor megpróbálta kivenni arcának rajzolatát, de csak foltokban látta, különösen ha a nyugati nap Rick felé sütött, és az asszony árnyékban maradt. Azt sem tudhatta, menynyire és milyennek látja őt a másik a rávetülő fényben. Amikor a nap eltűnt az utca túloldalán lévő magas tető mögött, még nagyobb homály mosta el arcvonásaikat. Szürkületkor a nő úgy olvadt bele ablaka sötétjébe, ahogy Rick is a reá boruló  estébe. Mégis megpróbálta elképzelni, milyen lehet, míg egy idő után már azt hitte, ismeri. Talán éppen úgy él, ahogy én – gondolta –, talán éppen olyan magányos. Talán megözvegyült, talán soha nem volt férjnél, gyereke sincs, talán rá se néz senki. Rick számára, amióta egyedül élt, és alig akadt dolga, a nappalok és az éjszakák összemosódtak, mintha eltűnt volna Elizzel az idő is. Néha bevásárolt, de igénytelen volt, étvágytalan, ráromlottak az ételek. Kézhez kapta a nyugdíját, bár tudta, hogy kérhetné banki átutalással, csakhogy Rick szerette, ha becsönget a postás, egy cserfes szájú kis postásnő, akinek mindig busás borravalót nyomott a markába, maga sem értette, miért, de úgy érezte, a kis nő, miközben leszámolja az ezreseket, sóváran nézi a pénzt, és restellte volna, ha nem juttat neki belőle valamicskét. Néhány percig mindig elbeszélgettek, vidám volt, még akkor is, amikor esős napokon vagy téli zimankóban járta a házakat, emeleteket, megérdemelte azt a néhány százas borravalót. Rick feljegyezte a naptárban a nyugdíj idejét, kora reggeltől várta mindig a csengetést, holott tudta, hogy tizenegy óra előtt soha nem érkezik a pénz. Az ezreseket betette egy borítékba, a borítékot a trumeau-ba, amit a felesége mindig trimótnak mondott, Rick, kicsit tudott franciául, mert a tanonciskolában tanultak franciát, már csak az étlapok írása miatt is, meg a hotelszakmában sem volt nélkülözhető, hiába javította ki, a felesége azt felelte, a nagymama is így mondta mindig, márpedig ez az övé volt, trimót, és kész! Rick beletörődött. Huszonkét éve kapta már a nyugdíjat, noha tíz évig még dolgozott, csak amikor a felesége beteg  lett, akkor hagyta ott a régi kollégája éttermét, ahová bejárt felszolgálni. A lába még bírta. A feje is bírta, mindent megjegyzett, nem kellett neki, mint a fiatal pincéreknek, az a kis kézi komputer vagy mi, amibe belepötyögték a rendeléseket.

Meleg nyári éjszakákon Rick szeretett sokáig időzni az erkélyen, de hidegebb időkben is kíváncsi volt az utcára, beburkolózva állt ott a lámpafények felett. Üzletek sorakoztak odalenn, az ékszerész kirakatában csillant az arany meg a gyémánt, kis harang volt az ajtaja fölött, csendesebb órákban felhallatszott a csilingelés, ha vevő nyitott be a boltba. A hentestől mindig felszállt a sültek szaga, a cipészműhely kirakata mögött Rick elképzelte a susztert, ismerte jól, a felesége mindig nála javíttatta a cipőit, az elkoptatott sarkakat, nézte a divatáruból az időnként cigarettázni az üzlet elé kijövő lányokat, sajnálta őket, mert amióta szigorúan veszik a dohányzást, kénytelenek kapkodva slukkolni az utcán, amiben pedig nincs semmi élvezet, gondolta Rick, aki egész életét cigarettameg szivarfüstben élte le a vendéglőkben. Minden öltönye dohányszagú volt, noha ő maga nem igazán dohányzott, csak a zárórák után szívott el egy cigarettát, miután leszedték az abroszokat, és felpakolták a székeket az asztal lapjára, hogy a hajnali takarításkor ne legyenek útban. Olyankor leült az egyik tonettszékre, rágyújtott, pihentette a lábát, aztán elszámoltak a pénzzel és fejrantot csináltak. A dohányillatot szerette. Még a szivarfüstöt is. Néha megcsapta az orrát az a fajta szag, amit pincérkorában ismert, amikor elment a ház földszintjén lévő bár előtt. Az a bár töltötte el leginkább kíváncsisággal. Ha jól kihajolt, látta a járdára tett asztalokat a székekkel, nyári melegben napernyők takarták a látványt, de azokat estére összecsukták, így aztán figyelhette a pasasokat meg a párokat, mulatságos volt fentről nézni, ahogy összehajolnak, a férfiak matatnak a nőkön, a nők meg odabújnak, koktélt isznak, nevetgélnek, vagy olykor sírnak. Rick szokott látni síró nőket és morc férfiakat, a magasból olyan volt, mintha az égből nézné őket, néha részegek gajdoltak odalenn, de zene is szólt, zongorán klasszikus átiratokat játszott egy öreg zongorista. Rick ismerte, annak idején a Kék Dunában játszott pianínón egy dobossal, ahol ő felszolgáló volt. Ha konyakot küldtek a kapatos pasasok a zenészeknek, teát vitt nekik öblös pohárban, azok meg köszönésképen eljátszották az illető kedvenc slágerét. Rick élvezte a zenét, szállt fel hozzá a dallam odalentről, a bárból, és meghatódott. Semmire sem gondolt, csak meghatódott, könnyek gyűltek a szemébe. Soha nem volt kedve bemenni a szobába, de végül nem tehetett mást, az éj leszállt, az üzletek elsötétedtek, a bár is bezárt éjfélkor. Összeláncolták a székeket meg az asztalokat a járdán, és csend lett.

Rick ilyenkor még egy pillantást vetett arra az ablakra, ahol az asszony szokott könyökölni. Sötét volt az ablak is. Zörejek törtek fel az utcáról, léptek kopogása, hangos beszéd, kocsiajtók csapódása. Húzta az időt, de aztán le kellett feküdni. Pohár vizet tett a dívány mellé a földre, eloltotta a lámpát. Nem gondolt semmire, várta a lassú lebegést. Az álom legtöbbször kusza volt és fárasztó. Sokszor álmodta, hogy ismeretlen tájakon jár, keres valakit, de elfelejti, hogy kit, és nem találja a visszautat sem. Pánik fogja el, szörnyű érzés, de felébred. Rendszerint hajnali fél háromkor. Fekszik kábán, aztán felkel, fáj minden csontja. Kiül a fotelba. Régi dolgok úsznak be, a Szajna-part, ahol Elizzel  kettesben  jártak, vagy ahogy vizsgálatra mentek a kórházba, máskor meg amint fürdenek a Balatonban, és Eliz gumicsónakon napozik, mellé úszik és megcsókolja. Ezen töprengett kicsit, mert rögtön azt számolta, hány éve is csókolta utoljára. Furcsa volt a csókra gondolni, mintha mással történt volna meg. Szeretkezések is eszébe jutottak néha, de az elképzelt jelenetek már nem nyilalltak az ágyékába, mint hajdanán. Talán Eliz vitt el magával mindent. Megtörtént, hogy az ablakban látott nőt idézte fel, mintha tisztán látná az arcát. Nem tudta megítélni, szép-e, de a szemét meg a száját szépnek képzelte. A haját ismerte, messziről is látta, hogy dús és fekete. De a testét nem látta. Nézte volna, de nem látta. Megpróbált női testekre gondolni, és akkor néha beúsztak régi szerelmek, a házassága alatti idegen nők, a hajnal némaságában és sötétjében, az álmatlanság keserves órájában ezek inkább szorongással töltötték el, semmint kellemes érzéssel. Fájdalmat okozott velük annak idején Eliznek, most kegyetlenségnek tűnt az önzése, a gondolat nyugtalanságba kergette, a jóvátehetetlenség nyugtalanságába. Közben mindig elálmosodott, aludt is egy keveset a fotelban, a félálomban felerősödtek, elenyésztek, majd újra beúsztak a képek. Máskor meg látta magát munka közben, feltűnt az étterem képe, az esti órák, amikor lassan megtelt az üzlet, megindult a forgalom, bevillant a konyha, ahogy kitálalták a megrendelést, meg ahogy a karján az ördögi ügyességgel balanszírozott tányérokkal belöki maga előtt lábával a lengőajtót, s megcsapja a vendégek zsinata, vagy ahogy a csapostól sürgetve átveszi az italokat, aztán arra ébredt, hogy elzsibbadt a lába, s mialatt visszafeküdt a díványra, szavak jutottak eszébe, váratlan szavak, svarovski vagy szvarovszki, néha meg az, hogy godisa. Ilyenek. Teljesen indokolatlanul. Soha nem értette, miért. Mert akkor aztán ismételgetnie kellett akarva-akaratlanul,  gépiesen, svarovski. Talán az ékszerész kirakatában látta. Swarovski ékszer. Újra és újra gondolnia kellett ezekre a szavakra, nem tudta elhessegetni. Godisa. Aztán rájött, hogy nagyon régen utazott, és látta ezt az állomást. Bakóca-Godisa. Máskor meg okkupáció. Élesen, makacsul. Okkupáció. Honnan a fenéből? Megnézte az órát. Rendszerint már háromnegyed négy volt, vagy olykor negyed öt, mire  visszafeküdt.

Egyik délután, már októberben, amikor még jó volt a nap melege, de érződött a levegőben az ősz lombokat tépdeső hűs szele is, Rick nem állt ki az erkélyre, ami elég furcsa volt, mert soha nem mondott le róla, hogy onnan nézze a világot, különösen akkoriban, amikor szinte kényszeresen a szemközti ház ablakát is figyelte, de talán az zökkentette ki a megszokásból, hogy  már  három  napja nem látta a nőt. Jóllehet lejárt bevásárolni meg ügyeket intézni, de céltalan csatangolásokra már jó ideje nem adta a fejét, ezen a napon mégis kívánkozott az utcára. A kapun kilépve döbbent rá, hogy nem tudja, merre induljon. A bár előtt még kinn voltak az asztalok, egyiknél sem ültek, csak odabent látott vendégeket, kávéillat szállt ki az utcára. Megkívánta a feketét. Leült a bejárat közelében, és még mindig nem tudta, miért is hagyta el a lakását. Vörös hajú pincérnő jött ki hozzá unottan, a feszes fekete szoknya meg a duzzadó mellétől csaknem szétpattanó fehér blúz, a lány, barátságtalansága ellenére kellemes látványt nyújtott, kapucínert kért tőle meg ásványvizet. A lány fintort vágott, talán kapucsínót, nem? Ja igen, persze, szégyenült meg, véletlenül csúszott ki a száján a tejeskávé régi neve. Amikor utánanézett, Rick egy pillanatra megint érezte, amit a pincérnőkön feszülő sötétkék vagy fekete miniszoknyák, harisnyás combok látványa mindig is kiváltott belőle, de amilyen hirtelen támadt, olyan hamar el is illant a valamikor ismert vágy, hangulata visszabillent abba a szenvtelenségbe, ami az öregség védelme a szexualitás kelepcéjével szemben. Mire megkapta a kávét, a lány nem jelentett többet, mint a hajdani, könnyed kalandokra emlékeztető látványt, mosolyogva tekintett rá, s azt sem bánta, hogy az egykedvűen tette le eléje a kapucsínót. A szabadság érzetével dőlt hátra, megfeledkezett még az ablakban látott asszonyról is, megint azt érezte, hogy Eliz a halálával felszabadította őt az élettel szembeni mindennemű kötelessége alól, s noha az öregséggel meg kell birkóznia, a hátralévő idő a szabadság ideje. Az elmúlás persze olykor eszébe jutott, különösen Eliz betegsége és haldoklása töltötte el a szenvedés nehezen feledhető emlékével, de a maga halálára csak mint valami kellemetlenségre gondolt, a testtel történő tisztátalanságra, bonyolult eseményre, melyen majd valahogyan át kell esnie. Intett a pincérnőnek, konyakot kért, de figyelmeztette, hogy ne kommerszet hozzon, mert ért hozzá, Hennessyt akart, s amikor kihozták, gyanakodva meglötytyintette, hogy látja-e a pohár oldalán az olajos ragyogást, érzi-e az ital enyhén felszálló páráját. A lány gúnyosan figyelte, mit játssza meg magát ez az öreg szivar, aztán otthagyta. Még kétszer rendelt. A másodiknál tartott, amikor megérkezett a zongorista, örömmel üdvözölték egymást, leült mellé, és mint minden eddigi találkozásuk alkalmával, beszélt és beszélt, de ez most nem volt baj, az sem, hogy előkapta zsebéből a már kissé megkopott, fényképes műsorlapot, amelyen ott ül a zongorájánál egy torontói mulatóban, és egy másik képet is, azon egy hajó bárjában veszik körül a rajongói. Aztán bement dolgozni, nemsokára kihallatszott egy gyors zongorafutam, majd a Cherbourgi esernyők szentimentális betétdala.

Rick mentőautó szirénájára riadt fel, a kocsi vijjogó hanggal száguldott végig az autók között és állt meg a közelben. Nem tekintett utána, gyűlölte ezt a hangot, Elizt többször is sürgősen be kellett szállítani a kórházba, mindig beült melléje, elkísérte, átélte vele a feszültséget, fogta a kezét, nyugtatta, amikor az autó rázkódásától fájdalmak hasítottak belé. A mentő annak a háznak a közelében várakozott, amelynek az a doboz formájú toldaléka volt, Rick, ha nem nézett is hátra, érzékelte, hogy kíváncsi emberek gyűlnek a kocsi köré, elég közel voltak hozzá, hogy hallja a zsinatolásukat. A pincérlány is kijött a bárból, megállt mellette, nézte, mi történt, Rick érezhette a ruhájából áradó dohányfüst meg valamilyen erős dezodor szagát. Valakit elvisznek, jegyezte meg szinte csak magának a lány, aztán látva, hogy nem baleset történt, visszament az üzletbe. Kis idő múlva a mentő felvijjogott, és elszáguldott az utca másik vége felé.

Rick aznap este hamar elaludt, de azért a hajnali szorongásos álma most is felébresztette. Alig múlt fél három, s amint magához tért, azonnal szíven ütötte a gondolat, hogy bizonyára az ablakból ismert asszonyt vitte el a mentő. Kikecmergett a fotelból, s bár hűvös volt az októberi hajnal, kiment az erkélyre. Nem látott a szemközti házon semmit, az ismerős ablak zárva volt, éjszaka miért is ne lett volna, mégis ott maradt, figyelt, nem lát-e valami jelt, s csak akkor ment vissza a szobába, amikor már alaposan áthűlt, a fotelba vetette magát, aggodalom fogta el. Nem értette ezt a hirtelen támadt aggodalmát, hiszen nem ismerte az asszonyt, valóságban nem is találkoztak, most mégis úgy érezte, mintha vele szemben valamilyen kötelességét mulasztotta volna el. Ostobaság, gondolta aztán, ostobaság ilyesmin törni a fejem. Lehet, hogy nem is őt vitte el a mentő. Micsoda furcsa képzelgés ez? Kicsit megnyugodott, el is álmosodott, ott aludt el a fotelban, s minthogy nyitva felejtette az erkélyajtót, reggel fázva ébredt.

A reggel fénye mindig, mint most is, eloszlatta a szorongását. Mire megborotválkozott, és a langyos zuhany végigmosta valaha izmos, de most már csontos, szikár testét, azt gondolta, hogy aki hajnalban nem lesz öngyilkos, az reggel már soha. Kávét főzött, s csak azután ment ki az erkélyre. A nap a szemközti ház ablakain csillant meg, a futókkal teli teraszon egy szakállas férfi öntözgette a virágokat, de az asszony ablaka csukva volt. Akkor lett figyelmes arra, hogy a kifeszített köteleken már három napja ugyanazok a ruhák és lepedők száradnak, pedig máskor alig egy napig szoktak kinn lenni a levegőn. Akkor hát mégis őt!... jutott eszébe hajnali aggodalma. Na és ha őt?... Miért kell törődnöm vele? Reggelit készített magának, bekapcsolta a rádiót, a korai híreket mindig meghallgatta, de most nem tudott odafigyelni. Arra gondolt, elmegy abba a házba, megkérdezi valakitől, hogy kit vitt el a mentő. Az utcán már megint elbizonytalanodott, de nem fordult vissza. Átment az úttesten, megállt a kapunál, nézegette a számokat a kapucsengő táblázatán, nem tudta, melyiket nyomja meg, ostobán érezte magát, aztán mégis megnyomta az egyik gombot. Hosszan búgott. – Tessék? – szólt bele egy női hang. – Kit keres? – Egy pillanatig töprengett, hogy mit is mondjon. – Halló! Tessék! – lett erélyes az előbbi hang. – Én… egy hölgyet. – Kit? Milyen hölgyet? – Akit tegnap elvitt a mentő. A…a rokona…a rokona vagyok… Bosszantotta ez a dadogás. – Jolánkának nincs rokona! Ha akar valamit, hívja fel a mentőszolgálatot, megmondják, melyik kórház! Nem nyitom ki senkinek!... – és kattanás. Végül is, igaz. A mentőszolgálat. Igen. De miért hívjam fel? Ugyan!

Bosszúsan ment haza, egész nap  megpróbálta  elfoglalni magát, de aztán csak ki-kiment az erkélyre, és nézte azt az ablakot. Végül telefonált. Nehezen, de megtudta, kit és hova vittek be, az osztályt is kapcsolták, sebészet, jelenleg az intenzíven… Majd tessék érdeklődni, hogy mikor lehet…

Nem virágot vett, azt nem szeretik a kórházban, bonbont vitt, de aztán odabenn megtorpant. Már a recepciónál állt, hogy érdeklődjön, mégis megfordult és hazament. Nevetséges. Mit akarok? És még otthon is egyre csak ismételgette magában. Mit akarok? Mit… Borús idők jöttek, az erkélyt is verte az eső, napokig csak az ajtó ablakán át láthatott ki. Bezárva érezte magát, kedvetlenség tört rá. Aztán nyugtalansága egyik pillanatában elővette a bonbont, elindult. Jókora zuhét kapott a nyakába, mire a kórházba ért. Gyűlölte az ázott kabátját. – Ennyire esik? – kérdezte az ügyeletes nővér felpillantva, miközben megmondta, melyik szoba. Öt ágy volt a szobában, öt nő tekintett rá, amikor belépett. Vajon melyik lehet? Megállt, nézte őket. Eliz jutott eszébe, ő feküdt így, mint ezek.

–     Kihez jött az úr? – kérdezte egy testes, színes pongyolás nő, kíváncsian feltápászkodva az ágyán. –  Rózsika? Magához? – Rózsika, sápadt teremtés, intett vézna karját felemelve, hogy nem. Rick meglátott egy dús fekete hajú, állig betakarózott nőt az ablaknál. Ő az, gondolta. A két másik ágyon várakozva lesték, kihez indul, Ricket menekülési vágy fogta el, de mégis az ablaknál fekvőhöz lépett. Levette a kalapját, lerázta róla a vizet. – Szomszédok vagyunk – szólt az idegességtől rekedten. A nő meglepetten felnézett. – Hogy micsoda? – A szemközti házban lakom. Az erkélyen… onnan látom, hogy az ablakban... – Az ablakban? – A fehérneműi még kinn száradnak… – A nő értetlenül nézte Ricket az ázott kabátban,  meg  a  bonbonos  dobozt  is,  melyet  az  letett  a  takarójára.

–     Látásból ismerjük egymást , folytatta Rick –, már úgy értem, távolból… – Távolról? Látszott, hogy a nő próbálja megérteni a dolgot.

–     Mindig látom magát, látom, hogy tereget, meg ahogy könyököl az ablakban. – Igen… mondta bizonytalanul a nő, egy férfi ott, az erkélyen… – Én, mondta Rick. – Hallottam, hogy behozták. Gondoltam, talán segíthetnék. – Most miért mondom ezt, gondolta bosszúsan. Minek kell  ilyeneket  mondanom? – Segíteni?  Mit?  – Körülnézett, mert mind a négyen őket figyelték. – Talán… talán egyedül van. Én egyedül élek. Semmi dolgom. Néha átnézhetnék. Ha kell. Mindig kell valami, nem? – Rick hallotta a saját szavait, de egyre zavartabb lett, nem értette, miért ajánlkozik, nem értette, mit keres itt. Kezdett verejtékezni, meleg volt a kórteremben, meg az az ázott kabát is... Meleg és kellemetlen szagok.  A nő is zavarban volt. – Combnyaktörés – magyarázta. – Szegecselték. Nehezen gyógyul, még vigyáznom kell… – Hát éppen azért, bólintott Rick. Meghatódott, nem egészen ilyennek képzelte a nőt, de tetszett. A szeme és a  szája olyan volt, amilyennek elképzelte, tényleg, mint egy olajos szemű, spanyol nő. És a fekete haja a párnán. Elképzelte, milyen érzés lehet ezt a dús hajat megérinteni. Hallgattak. – Hát miért nem ül le egy kicsit? – szólt oda a színes pongyolás beteg –, minket nem zavar…

–     Köszönöm, de már megyek – mondta hirtelen. – Már megyek, mondta a nőnek is. Majd hozzátette: – Jolánka. A nő szeme elkerekedett. – Tudja a nevemet? – Nem… azaz, amikor becsengettem a házukba, egy női hang szólt a kaputelefonba, kérdeztem tőle, kit vitt el a mentő. Ő említette így. – Érdeklődött felőlem? – könyökölt fel az ágyon az asszony. – De miért? – hanyatlott is vissza mindjárt, felszisszenve a fájdalomtól. Rick odakapott, hogy segítsen, de ügyetlenül. Hátrapillantott a többiekre, most már  teljesen  zavarban volt. – Mert nem láttam –, felelte. – Nem láttam az ablakban. – Ezért? – Ezért… És nem tudtam, hogy… de most már nem fárasztom. – Kissé meghajolt, meghajolt a többiek felé is, és indult. A nő a tekintetével csodálkozva követte. Rick megtorpant. – Megadhatom a mobilom számát. Hátha tényleg szüksége lesz valamire…

–     Nem várt választ, a takaróra ejtett egy névjegykártyát, kicsit gyűrött volt, még Eliz csináltatott ötven darabot az egyik születésnapjára. Mindig hordott magánál belőle. Most odaadta, s már kinn is volt a folyosón. A hátán csorgott az izzadság, még hallotta, hogy valamelyikük azt kérdezte: A férjed volt?... Elsietett a recepció előtt, kiment a kapun és megállt a járdán. Azt a névjegyet is! – gondolta.

–     Miért tettem?...– Még mindig esett az eső, a szél is feltámadt, és ettől még komiszabbul érezte magát. Amikor hazaért és benyitott a lakásába, rászállt valami riadalom. Nem ismerte igazán az okát, de mintha idegen szobába lépett volna be.

A hajnalok lidércei most azzal gyötörték, hogy újra és újra felidézték a kórházi látogatást. Ahogy teltek a napok, egyre hihetetlenebb lett az egész. A második hét végén megcsörrent a mobilja.

Nem vallotta be magának, hogy várta a hívást, de azt sem, hogy nem bánta volna, ha az asszony megfeledkezik róla. Felvette. – Bocsásson meg, de felhatalmazott – hallotta a hangját. – Kiengedtek a kórházból, azt mondták, tovább nem maradhatok, sok a beteg, és kell az ágy. De itt nincs senki, aki segítene, és én… szóval feküdnöm kell. Csak fekvés, és semmi más. Ez a combnyaktörés… néha eljön hozzám a körzeti nővér, de sok a dolga, gyógytornász is kellene, de az meg pénzbe kerül… Nehezen tudok felkelni, akkor is csak kis időre… Ha néha megint kijön az erkélyre, láthatja, hogy a nővér szellőztet, nyitva az ablak. De már nem tudok kikönyökölni… Csak azért hívtam, mert elromlott a bojlerem. Nem ismer egy megbízható bojlerszerelőt? Nincs meleg vizem, és itt ez a  rossz idő… – Ez a tárgyilagosság megnyugtatta. Félt, hogy a látogatás másra biztatta fel az asszonyt, de kissé bántotta is, hogy nem tett rá nagyobb hatást. –  Úgy gondolja…– elakadt. – Tessék?kérdezte az asszony. – Jó lenne, ha átmennék? – Tudta, hogy túllőtt a célon. Most már mégsem vonult vissza. – Ó, azt nem kívánhatom! Bár teljesen megbízom magában… – Ezt miért mondja? Nincsenek hátsó szándékaim! – Ne bántódjon meg, nem is képzeltem. Mindketten alaposan benne vagyunk már a korban… Mondjam, hogy jut be hozzám?...

A bojlerhez ugyan nem értett, de ott maradt addig, míg egy hallgatag fiatalember szét nem szedte és meg nem javította. – Köszönöm, hogy nem hagy magamra egy idegen férfival… – hálálkodott a nő. Nagyon elesett volt, szaténpongyolában feküdt a takaróval leterített heverőn, a haját sebtében megfésülte, és egy kis színt is csalt a sápadt bőrére arcpirosítóval, nyilván mielőtt Rick érkezett. Egyszerű kis lakás volt, olcsó, áruházi bútorokkal berendezve, de pedánsan, a konyhában a hagyma meg a gyümölcsök szagába vaníliaillat keveredett, Rick azóta nem érzett ilyet, amióta Eliz beteg lett, és nem főzött többé.

A bojlert megjavították, de attól fogva Jolánka sűrűn hívogatta, ő intézte a bevásárlásokat, készített neki valami gyors ételt a konyhában, kezdte ismerni a lakás minden zugát, s amikor az ápolónő jött, segédkezett neki is. – Talán már nincs is rám szükség

–     mondta egyszer a nővér –, az úr olyan ügyesen intéz mindent.

Emiatt néha el is mulasztotta a látogatását. Rick felsegítette az asszonyt az ágyából, sétáltatta a szobában, kikísérte a mosdóba, megvárta az ajtónál, visszavezette. Ahogy átfogta, a hóna alá nyúlt, ahogy szinte ölelve emelte rá fekhelyére, és érezte testmelegét, gyengédség töltötte el. Különösen, amint a nő ilyenkor a nyakába kapaszkodott, s neki meg a dús, fekete hajába veszett az arca. A heverőn fektében, ha a térde fölött valamelyest szétnyílt a szatén pongyolája, Rick észrevette, hogy a lába mennyire megőrizte szépségét. Különben sem rontotta meg az öregség, teltsége megőrizte formáit, csak keze fején a májfoltok és az ujjperecek ízületeinek göbjei árulkodtak a hetven esztendejéről.

Rick már nem élvezte annyira, mint korábban, a lakása csendjét, mert amikor otthon lehetett, akkor is tudta, dolga van, a nő bármikor kérheti a segítségét. Ha megszólalt a telefon, összerezzent, bár várta, de félt is a hívástól. Megint valamit el kell intézni… Megint nem jött a nővér… Hamar megszokta, hogy átjár, s minthogy maga vállalta, háborgás nélkül tette, de néha újra kívánta a szabadságot és a magányt. Olykor Jolánka akkor is hívta, amikor nem volt szüksége semmire, csak kérte, hogy beszélgessenek, de sohasem a múltjukról, azt mintha féltékenyen magukban őrizgették volna. Rick jól tudta, a társalgás csak ürügy, hogy a nő maga mellett tartsa néha órákig, vagy egészen sötétedésig. Amikor már menni akart, Jolánka még teát kért, azzal bíbelődhetett, és azután is még eszébe jutott ez-az, pedig Rick már indult volna.

Decemberben az asszony egy éjszaka rosszul lett, éjfél körül kétségbeesett hangon telefonált, görcsei vannak, nyögte, rettenetesen szenved. Rick, mielőtt átszaladt volna hozzá, értesítette az ügyeletet, egyszerre ért oda velük. A fiatal orvos mentőt akart hívni, de Jolánka tiltakozott, nem, nem, itt van mellette az, aki jobban vigyázhat rá, mint odabenn bárki. Ricket ez meghatotta, de a kis doktor erősködött, együtt mentek be a kórházi ügyeletre, hajnali kettőig tartottak a vizsgálatok. – Ön a férje? – kérdezték mindenütt, kardiológián, belgyógyászaton. – Nem, én csak… –  De a nő megragadta a kezét: – igen, igen, hadd maradjon velem, kérem, félek… – Eperohamot állapítottak meg, injekciót kapott, meg ideiglenesen Dipankrint, a zárójelentésben a körzeti orvoshoz utasították. Taxin mentek haza, Rick felkísérte a lakásba, az asszony arra kérte, maradjon, tart tőle, hogy újra rátörnek a görcsök, aludhat a fotelban, párnát, takarót adott. Rick maradt.

A tortúrától kimerülten sokáig aludtak, Rick nem tudta,  hol van, amikor felébredt. A nap besütött az ablakon, de valamitől árnyék vetült a heverőre, ahol a nő feküdt a párnán szétterült hajjal, nyitott ajakkal, sápadtan. Rick odakapta a tekintetét, aztán zsibbadt tagokkal kikelt a kényelmetlen fotelból, óvatosan közelebb lépett hozzá. Egészen közel, mert nem hallotta a szuszogását. A tátott szájüreg sötétje láttán a rémülettől hevesen megdobbant a szíve. Csak nem?!... Egy pillanatra mintha meg is könnyebbült volna. Aztán újra elöntötte az iszonyat. Lizát látta maga előtt, a viaszsárga arcot, amelyről a kórházban felemelték a lepedőt, hogy megmutassák neki, amikor a telefonhívásra berohant. De Jolánka felneszelt, horkantott, kinyitotta a szemét. – Jobban vagyok – nézett derűsen, megpillantva a férfit. És nyújtotta a kezét.

Rick csak most érezte, mennyire kiverte a víz.  – Készítek teát

–     mondta sietve. Intett, kiment a konyhába. Megállt, megint megcsapták a szagok, a polc alján hagymát és krumplit tartottak, talán azok között rothadt valamelyik. Megkereste a teafőzőt. A keze még kissé reszketett az iménti látványtól. Talán jobb lett volna, ha… De nem merte végiggondolni, megijedt magától, hogy csalódást érez, igyekezett a dolgára figyelni, hogy elhessentse. A víz felforrt, vitte a teát. A nő felült a heverőn, melléje telepedett, szinte megitatta. – Ugye nem hagy itt! Nem hagy magamra. – nézett rá az asszony. Nem válaszolt, fogta az üres csészét, felállt. Az ablak melletti asztalkára tette. Amint feltekintett, látta az erkélyét. Látta az erkély mögötti falat. Különös látvány volt távolról. Nézte a színes, öreg, kissé hámló vakolatot. Soha nem vette észre, hiszen csak innen láthatta, mint egy freskó, árnyalak rajzolódott ki a felpergett festék alól ott, ahol mindig állt délutánonként. Mint egy ember árnya.

–     Ugye, nem? – hallotta újra, mert még nem adott választ.

–     Nem – mondta sokára, csendesen Rick.