Baranyi Ferenc

A régi törzsfők hova lettek,
a tigrisbőrös vágtatók,
kiknek nyilaitól remegtek
szántóvetők, városlakók?
Az idő náluk gyilkolóbb
s könyörtelenebb hatalom:
hírük sem őrzi már utód,
nyomukat benőtte a gyom.

És hol vannak a fejedelmek,
kánok, királyok, fáraók,
akik előtt letérdepeltek
a korbácsolt alattvalók?
Nekik se volt maradni mód
szilárd vagy ingó trónjukon…
Legtöbb nem érdemel ma szót,
nyomát is benőtte a gyom.

S kik demokráciát hitetnek
– bár a lóláb mindig kilóg –
harsogva hirdetik a plebsnek,
hogy ők az örökkévalók.
Mindenki gaz, csak ők a jók –
sulykolják vizen, szárazon,
de eltűnnek előbb-utóbb
s nyomukat benövi a gyom.

Herceg, mikor dölyfös tahók
osztozkodnak országodon:
bűn addig várni birkamód,
míg nyomuk benövi a gyom!

KŐFEJ A GÁNTI BÁNYÁBAN

Bauxit-arc. Rőt, rezzenéstelen.
Talányos, furcsa a kifejezése.
Ősidők óta réved mereven
lávafolyamok elhamvadt tüzébe.

Vöröslő arc ez, nem vitás. De nem
szégyentől ég, hisz nincsen érzeménye,
lázrózsa-színt vetít rá szüntelen
elmúlt világégések máglyafénye.

Közömbössé e lángoktól fagyott,
elmondja mégis, amit láthatott,
közlékeny, bár sosem mozdúl a szája.

Beszél, ne félj. Merev, de nem halott.
Szavát – ha értőn nézed – hallhatod.
Vöröslő múlt hiteles krónikása.