Z. Németh István

kinézek az ablakon
az égre ráférne egy nagymosás
szél lenget lobogtat mindent
hajat zászlót kabátujjat
kicsüngő szívartériát


aztán ahogy erőre kap
galambok szökőkutak
kerékpáros gyermekek
nyugágyak napernyők
szállnak fel a mennybe


egy-egy baseballsapka
lejárt életbiztosítás
napszemüveg meg szívószál
könnyáztatta színházbérlet
persze visszahull


vihar előtti mártíromság
a bárban turmixgép sivít
gyümölcslevét issza egy díva
sajnál talán egy félmosolyt
kesztyűje kék selyem
valaki otthagyott egy labdát
a folyton locsogó medencében
hangfalakból perceg a dzsessz
s nézd már a pincér hozza is éppen
a görcsöket feloldó záporesőt

Fényiszony

Ülök a sötétben, ül a sötét bennem,
köztünk egy vékony hártya az élni akarás.
Egy folyosó, ahová néha kijár, aki dohányos.
Alagút a gyökértelen semmibe.


Egy koromvirág megrázza bús fejét,
édes, szürke pora mindent beterít.
Pár gondolat álmosan felrebben,
szárnyat bont, keresi határait.


Nem tudom már, mi jár a fejemben,
csak azt érzem, hogy óriási a talpa,
és eldicsekszik azzal: ő halandó.


Olyan program írja át a testem,
amit újabban senki sem frissít.
Hagyja. Taxít hívok: jön a mentőautó.

  

NAPALLERGIA


Kend a bőrödre a cseppfolyós sötétet,
a világ minden bánatát.
A felszívódás pont egy emberöltő.
Élvezetes, mint egy felgyorsított
kártyajáték nyolckarú polippal.


Keress fel egy olcsó kazamatát,
aggasd tele minden falát képpel.
A hírességek lelke fényénél
az árnyékok majd körbetáncolnak.
Kottában a keresztre nem kerül koszorú.