Marafkó László

A laza redőny felszabdalja a bezúduló fényt. Akár egy gyóntatófülke akváriumában: ölében könyv, az utólag helyrebillenteni kívánt idővel.

„Látom, érdekli a téma. Van még otthon hasonló. Valamikor sok ilyesmit olvastam. Amikor megjelenhettek, hiszen tudja…”

Az ősz férfinak, mint két keresőlámpácska, járkál a tekintete, szinte matat az arcán. A bolhapiaci fémasztalán jó állapotú könyvek. Egy múzeumi kiadványt tart a kezében, a megyeközpont munkástanácsainak története. Puha borító, igénytelen kivitel, nyilván kevés pénzből hozták ki – gyér számú olvasóra számíthattak. Nem árulja el, hogy ő is abban az iparvárosban járt iskolába.

„Ezer” – mondja a férfi. Borsos ár, mert az antikváriumok bejárata melletti dobozokban kitűnő állapotú, remek könyvek halmozódnak bagóért. Nem kezd alkudozni, veszi a pénztárcáját.

„Máskor is ki szokott jönni? Mert tudok még hozni hasonlót.”

„Néha. Pihentető bogarászás” – hagyja jóvá.

„Tudja, abban az öntödében, amelyik a legkeményebb munkástanácstagokat adta, valamikor én is dolgoztam. Inasként. Sokakat ismertem. A Kovásznai Ferencet is.”

A név peng – a fiával, Kovásznai Gyurival egy osztályba járt. A könyves nem úgy néz ki, mint egy kiöregedett öntőmunkás, de attól még dolgozhatott ott. Mielőtt megszólal, mindig megnyalja a szája szélét.

„Tudja, engem aztán, ahogy akkor mondták, kiemeltek. Szakérettségi, tanfolyamok, miegymás… Kovásznai jó szakember volt, felnéztek rá. A háború alatt megjárta a frontot, a fogságból visszajött az üzembe. Megbecsülték. Ötvenhat után azt terjesztették róla, hogy ő volt az egyik, aki a tömeget a főtérre, a tanácsház elé irányította. Ahol aztán a sortűz eldördült. Ugye, ez már decemberben volt, amikor a szovjetek, szóval az oroszok újra bent voltak. De igazán az nem tetszett a visszatérőknek, hogy október 23-a után Kovásznai lett a forradalmi bizottság egyik oszlopos tagja az üzemben. Meg hogy a bukás után ő is szervezte a sztrájkot. Nem tudni, hogyan halt meg. Mindenféle terjedt a dologról…”

A férfi szeme egy pontra fókuszál, talán hogy felmérje a várható választ. De nincs kedve megszólalni, mert a „hogyan halt meg”-nél mintha ingével együtt az ádámcsutkáját is megragadták volna. Gyuri még általános iskolás volt 56 őszén, s nem ismerték egymást, de a technikumba már együtt jártak, s a nyári üzemgyakorlaton, a jótékonyan fedező zajban egyszer szinte kilökődött belőle, hogy az apját „elintézték”. Gyanította, hogy Gyuri ezt a kifejezést biztosan valakitől hallotta. A téren, a megyei tanács épületéből, a sarkon álló szovjet tankok fedezetével a pufajkások géppisztolyokkal, golyószóróval belekaszaboltak a tüntetőkbe. Apja túlélte. Aztán két nappal a történtek után kora hajnalban elindult a gyárba, de oda már nem érkezett meg. Mindenfélét terjeszteni kezdtek róla. Pedig még a tüntető menet elindulása előtt is erősködött, hogy a tárgyalásokat folytatni kell.

A pörkölődés-szagú műhelyben, az itt-ott kitört üvegű, koszlott ablakok  mögötti  félhomályban  Gyuri  nem  sírt, csak  olyan  – akkor nem talált rá jobb szót – nedves volt a tekintete.

A könyves a kapott pénzt a markában gyűrögeti.

„Kovásznai jókötésű ember volt, az öntödében a nyápic

hamar kihull.”

Gyuri örökölte apja alkatát, remek atléta, középtávfutó lehe-

tett volna, ha marad ideje a sportra, s nem kell a család fenntartásáért minden nyári és év közben adódó munkaalkalmat megragadnia. Már a technikumba sem volt egyszerű bekerülnie, jó szándékú ismerős egy helyi vezető megkeresésével hárította el az akadékoskodást. Az anyja meg takarítani járt el. S Gyurinak volt egy húga is.

A rendszerváltozás utáni egyik osztálytalálkozójukon, a szokásos vallomások során elmesélte: anyját vagy egy héttel a családfő eltűnése után értesítették, hogy azonosítania kell a férje holttestét. A gyerekeinek csak jóval később, apránként árulta el, hogy a lövésnyomon kívül olyan sérülések voltak rajta, amelyek nem származhattak kocsiból való kizuhanásból. Mert vele csak annyit közöltek a kórház alagsorában, hogy egy ártéri részen találták meg a halottat. Gyuri akkor sírt életében utoljára, amikor a karácsonyfa alatt, az ajándékul kapott Jókai-kötetet megkapta.  Az  üzemben volt egy népművelő szándékú irodista, aki a boltinál olcsóbban kínált könyvekkel is ügynökösködött. Apja nyilván tőle vehette a kötetet még december elején.

Amikor meglátta a nehéz munkától esetlen kezű apja drótfonatként göcsörtös írását a kisebb helyesírási hibákkal, a hangtalan zokogás úgy rázta, mintha egy önálló lény igyekezne kiszabadulni a testéből. Az üzenet egyébként csak annyi volt, hogy egész életében legyen becsületes.

Gyuri a technikum után a megyeszékhelyen nem tudott elhelyezkedni, egy távolabbi kisvárosba került, mezőgazdasági gépeket gyártó üzembe.

„Tudja – a könyves megint megnyalta az alsó ajkát –, ismertem valakit, aki később kapcsolatba került a kis Kovásznaival…”

A sokadik szájnedvesítéstől egy volt munkatársa jutott eszébe, aki mindig így tett, ha füllentésre készült.

„Pártmunkás volt a megyénél, s annak az üzemnek a referense, ahol a kis Kovásznai dolgozott. Egyszer, pincepörkölt mellett elárulta, hogy ő még a pártba is próbálta beléptetni a fiút.”

A könyves egy pillanatra furcsán, félig behunyva felfelé fordította a szemét, mintha elrévedne, amitől megvillant a fehérje.

„Úgy mondta, hogy egyszer már fátylat kellene borítani a múltra. Meg hogy az a srác jóravaló gyerek volt, szorgalmas, csendes, mit tehetett arról, mivel vádolták az apját, s hogy mi történhetett vele. Ám a járásnál fafejű emberek dolgoztak, jelentették a magánakcióját. Megőrült? Egy ellenforradalmár gyerekét beléptetni? De ő kihallgatást kért a megyei párttitkártól, aki felvilágosult káder lehetett, föntről helyezték oda, egy időre kivonva a forgalomból. A titkár azt mondta, csinálja csak nyugodtan, s ha gond támadna, neki szóljon. Így aztán hónapokig folytatta a puhatolást meg a puhítást. A srác azt mondta, hogy ő csak a szakmájával akar foglalkozni. A döntés elől meg azzal bújt ki, hogy még nem érett meg rá. Tudja, ez akkor olyan bevett duma volt.”

Elképzelte Gyurit, amint ül a pártiroda – vajon lehetett-e olyan egy kis üzemben? –, szóval, ül valamelyik csöndes szoba sivár bútorai közt, s hallgatja az agitálóját, néha a szemébe néz, próbálja kihüvelyezni rejtélyes szándékát a jóindulatúnak szánt mondatokból. Hiszen amióta ezek elvették az apját, tőlük csak rossz jöhet. Akit egyszer tüzes fogóval haraptak, az örökre bizalmatlan lesz. Vajon játszik vele ez az alak, eléggé cinikus és egyoldalú játékot, mert nem rúghatja ki maga alól a széket s küldheti az anyjába, csak a szemöldöke rebben meg néha, meg lehajtja a fejét, amikor a kiküldött először Györgynek, aztán hetek múltán már Gyurinak szólítja, s bár még magázza, eljön majd a tegeződés ideje is. Vagy talán lelkifurdalása van, bár az ‘56 után történtekhez tevőlegesen nem lehetett köze, de az évek múlásával, a szorítás enyhülése után, józan megfontolással eljutott valamiféle belátásig, s ezzel próbálna könnyíteni a lelkifurdalásán? Olcsó bűnbocsánatot egy kitaszított ember megnyerésével? Önmagának? Önmaga előtt?

A könyves a hallgatást biztatásnak vélte.

„A részlegvezetői  állás  megüresedett,  szakmai  alapon  ez

Kovásznainak nézett ki, de nem ártott volna egy kis politikai löket

sem. Az a titkár épp akkoriban újra felkerült Pestre, a beléptetési győzködés meg csak nem akart sikerülni. Az ismerősöm még örülhetett is, hogy csak figyelmeztetésben részesült. Persze nem a sikertelenség, hanem a kilengése miatt.”

A könyves teljesen behunyta a szemét, a szájnedvesítés elmaradt, s ez a pillanat átdöfte a mesét: hiszen maga a pártszervező áll itt, aki – önvédelemből, ki tudja? – más szerepébe füllentette magát.

Nem szúrt oda neki, hogy vajon az agitálással könnyített-e a lelkén. Mert egyszer maga is átélte a megromló pillanatot, mint amikor az aranyló körtét kettévágják, s feltűnnek a kukacjáratok. Az első osztálytalálkozójukat, még a hatvanas években, ugyanabban a halászcsárdában tartották, ahol a ballagási bankettjüket. A városban valamikor népszerűnek számító, népi hímzéses terítőkkel, kancsókkal teli csárda a pesti műszaki egyetemi évei után már kissé szegényesnek tűnt. A végzés után rögtön munkába állók némelyike már saját Trabanttal parkolt le a mellékutcában. Aztán záráskor elvétve feleség, jobbára előre felkért barát fuvarozta haza

„úrvezetőként” a kapatos tulajdonost. Ezek a fiúk nem dicsekvőn, de büszkék voltak a kocsira, amelyért megdolgoztak. Eleresztették a fülük mellett a frissen végzett mérnökök vagy a még mindig tanulók terveit.  Még  ő  sem  döntött,  hogy visszajön-e  a  városba, abba a gyárba, ahol Gyurival gyakorlaton voltak, avagy marad Pesten, talán a Ganzban. Kovásznai Gyuri, mint mindig, visszafogottan arról beszélt, hogy a felesége rokonaival kalákában épp családi házat építenek. Az asszonya vidéki pedagóguscsalád gyermeke, s a könyvelésben dolgozik. Gyuri a második évét gyűrte munka mellett a felsőfokú technikumban. Tartása árulkodott a mindennapi kétkezi munkáról, a szeme körüli lilás árnyékok meg a kialvatlanságról. Megkeseredett a karikák láttán: valaha ruganyos, most inkább szikár osztálytársa hajnaltól éjszakába nyúlóan hajtja magát, ő meg még legalább egy hónapig latolgathatja, melyik állást válassza. S a szégyennel elegy rosszkedv észrevétlenül szivárogni kezdett vissza, a múltba. El is ment a kedve attól, hogy a többiek sztorijait harsány jókedvvel honorálja, hiszen a régi ugratások amúgy is csak a sokadszori meséléstől lettek olyan csattanósak. A saját beszámolója is kedvetlenül szűkszavúra sikeredett. Búcsúzkodáskor Gyuri, mintha megérezte volna, mitől savanyodott el, megfogta a vállát: „Ha kész a ház, elvárunk. De ha addig jössz, egy jó duma, fröccs akkor is kijár.” Ami aztán valahogy elmaradt. A következő két találkozón pedig Gyuri már nem vett részt, mások mondták, hogy a tizenöt éves összejövetel előtt nem sokkal infarktust kapott.

Az alvadt félhomályban őszintén kíváncsi lett volna, hogy azokat a tüntetőket, valószínűleg hátsó szándékkal, kik irányítgatták a halál elébe. Mert a könyvben erről egy szó sem esett.

A következő hét végén hát kiment a bolhapiacra. A múltkori asztalnál most egy porcelánárus ácsorgott. Semmit nem tudott arról, vajon ki volt itt máskor. Még vagy kétszer kilátogatott a hónap folyamán, de nem találta az emberét.

Otthon e-mailt küldött Kovásznai Gyurinak, vajon tudja-e, kik bántak el az apjával, s aztán, gyaníthatóan, kidobták az ártérben? S megkeresett-e még élő tanúkat a vesztébe vonuló menetből? Délután Gyuri fiának aláírásával jött a válasz: „Apu két hónapja meghalt. Értesítettem a találkozók szervezőjét, de ezek szerint nem mindenkinek adta tovább. Szomorú, hogy apunak a boncolás után derült ki a lábon kihordott többi infarktusa.”

A képernyőn szinte sisteregtek a betűk.

S egy  becsukódó ablak tükörfényével  villant a legutóbbi

összejövetelük, ahova Gyuri, megdöbbenésükre, már bottal jött.

Pacemakerrel élt. „Biztos, ami biztos” – mondta.

A találkozó után a városközpont  új étterméből alkonyatkor együtt indultak a vasútállomás felé: a gyorsról Gyuri egy óra múlva majd leszáll, ő meg megy tovább Pestre, s addig is beszélgethetnek. Váratlanul beszórta őket egy könnyű májusi zápor. Társa óvatosan lépdelt, aztán megállt és visszafordult. A még porosan csúszós, nagy cseppekkel telepettyezett járdán a cipőtalpnyomok mellett a bot végének pontjai furcsa barlangrajzokká sűrűsödtek az étterem bejáratáig.

„Tudod, velem is próbálkoztak, hogy lépjek be a pártba. Ha akkor beadom a derekamat, most úgy érezném, a nyomaim addig a folyópartig vezetnek.” És botjával a levegőbe csapott, mintha valamit elűzne.

A búcsúzásig alig szólt, s ő tiszteletben tartotta a némaságát. Most már csak a horzsolt emlékek: vezeklés kellő időben el nem hangzott szavakért. S talán azért is, amiről nem tehet. Végleg ott egy néma folyóparton.