Miért állnék meg, miért?
A madarak elszálltak
kéklő távlatok felé,
a láthatár függőleges, függőleges,
a mozdulat lövellés-szerű,
Mészöly Miklós 95 éve született
Az öntudat, mint lebeszélt idő. Holdtölte.
A Nap a hegyet porszemnek látja.
Kimossa a varratokat a dombok közül.
Elnyeli a forrásokat az írás.
Csurog az emlékezeten át az aranyló latyak.
Azután álmodni lehet róla és kipihenni.
S ezt a megérkezést legalább százszor próbálja ki.
Beckett. Gombrowitz érzései.
Mi lappang a korszakok mögött?
Kérdezné Camus. És becsukná a Bukást.
A történelem fátyla alatt egy másik karakter.
Álarcok, megszakadt beszédek foszlányai.
A narratívák ordító csendje.
Az immunfolyamok átbuknak a kudarcokon.
Ezért alszunk. Hát nem fogják fel?
Hogy össze kellene törni a kockákat!
I.
Forgatom életed filmjét
élesen látszol a középpontban,
körötted elmosódnak a vidámpark
fényei, a premier plánban felnevetsz,
ahogy a vattacukor rátapadt a szádra.
Ezt persze utólag szinkronizáljuk
majd, hál’ Isten, több csalás nem kell.
Aztán minden kihuny, a wurlitzer surrog,
a félhomályban vadul rázod fürtjeidet:
vetkőzős jelenetről szó sem lehet.
füst füst füst
tűz léha unokája
parázs retyerutyája
nagy szellem tajtékkarikája
Indul a recepció-járat. Az agy impressziókat követ. Minden pillanatot megcímkéz s elnevez.
Egyik lesz az Elbocsátott Buszmegálló, a másik a Félreértett Csendek.
a túlélők inge, megtanult versek,
félelmét rejti a homokszín kéz,
barakkban fekve strófákat suttog,
a hordóját festő Diogenész
