Juhász Ferenc

„Hol vagytok, ti régi játszótársak?”

Elrohadtatok a sárga földben!

Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak

a tóparti nyárfás temetőben.

 

Mert odalent fordított világ van:

ami itt fekete ott fehér lesz,

mint a röntgen-ernyő varázsában

hullunk testünk csont-szerkezetéhez.

 

Bukfenceztünk meztelen a tóban:

fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel,

s rákot, csigát fogtunk a folyóban

könyökig sáros igyekezettel.

 

Fűzfasípot csináltunk fűz-bőrből,

a fűz-ág zöld héját kalapálva

bicskával, kaviccsal, s pléhvödörből

zúdult a víz pucér-szűz imánkra.

 

Bodzapuskát, nádszálból nyílvesszőt,

ácsszög-végű farúd-béka-lándzsát

csináltunk, hogy a kövér, szeplős zöld

test izzadja Krisztus vonaglását.

 

S néha vidra úszott ki a partra,

ezüst bajszán kék vízcsöpp-szőlőfürt,

s sikló csúszott, testét jobbra-balra

hajtva lángolt, mint pikkely-angyalkürt.

 

S a fűzfasíp, mint egy zöld madárcsőr,

s a fésűn az ezüst nyárfalevél

zenét szitált lágy leheletünkből:

nyálas fogunk fölött fényköd-éjfél.

 

S hol volt még a szemérem, a szégyen?

S hol volt még a megadás szerelme?

Játszottunk pucéron és szegényen.

S bennünk a múlt angyalcsók-türelme.

 

S fényes a kislányok rózsabőre,

a tűzliliom kezdet-szakálla,

s a barnapont mellbimbók jövőre

kemények, mint az almamag álma.

 

S a kisfiúk sejtelme csak vágy volt:

kis borostyánrúd, pecsétviasz-láng,

maglövelléstől foltos az ágy-rojt

s a nők selyemszakállában pisztráng.

 

Nem tudjuk még, hogy mi a rost-bokor

odalent a titok-táguláson,

ahol a láz-paradicsom-üst forr

s győz a tűz az emberáruláson!

 

A VÁGYAKOZÁS HIMNUSZ-TÜRELME

 

Bűneim befalazva, vétkeim eltemetve!

Bűntől-szűzen hóként hullok szilvakék szemedre,

mint bűn-föloldozást várva jaj-vad kiskoromban,

a gyóntatószék-rácsnál mezítláb térdepelve.

 

Pedig hát mi sziklasúly bűnöm volt még akkor,

minek csillag-tömbjétől nyögve tántorog az aggkor,

hiszen lakk-tűz púder-szárnyam nem fürdött koromban,

szín-csók lepke-létem nem kormozta lángpor.

 

Sem testi, sem lelki cinkosság bűnömmé nem vérzett,

de vérpályám vad hárfa-zenéje pokol-vak láz-végzet,

zöld lámpa jánosbogár szól: a test páfrány-dzsungelében,

zölden lengett jövőm, mint egy kötélen kivégzett.

 

Vágyam: örökké fürödni tiszta végzetedben,

mint Tibet-hegy ősi jég-láng hó-völgy tengerszemben,

ami könny-kút tiszta angyal-szemfenék Éden.

Bűnöm, ami nincsen hiteddel oldd föl kegyelmem.