Juhász Ferenc

Mikor a Siratófal előtt álltam Jeruzsálemben, oly szorosan tapadva a fugás hatalmas kőkockarács-függöny Istent-lehelő falára, a kő-múlt függőleges hideg állomásra, mint nemzéskor az apró hím-béka az óriás békanőstény hátára ragad, s azt az üveg-halotti-urna-szemű rücsökrügy kövér kétéltű asszonyt mellső lábaival nyakánál átöleli, s karcsú-villa üveg karom-lencsés, asztalosenyv-száraz ujjait az avartarka nyakbőrbe fúrja, mint én a vasvillát a baromfiudvar szeletelt spárgakukac földjébe: zokogtam, mint a kisgyerek, mert nem engedik be a konyhából a karácsonyfás nagyszobába, mert sárga zsákkötéllel bilincselték le a szülők a rézliliomkampó kilincset. Ó, két összeragadt gyönyörű vágyakozás! A kő csókolt engem egszentelt hidegével, s én csókoltam   a követ szerelmes szégyennel és szeretkezés-vággyal! S az óriás fehér kőkockák négyzetes egymáshoz-illeszkedés-fugáiból rothadt-barna és halcsontváz-vékony szálkásra hegyeződő, új fehér és ősrégi koromcsutka-fekete papírlevelek álltak ki, mint a tavihalak vízből-kiálló zöldüveg szálkafésű uszonyai.

Kérelmek, vágyak, áhítatok, óhajok, áldás-kérések, imák   a Megmaradás Istenhez, s a gigászi kőfalhoz tenyérrel csillagosan ragadva, és otelló-szőlőfürt-pajeszos, bozontos fekete szőrpajzs-szakállas zsidó férfiak verdesték homlokukat, a rózsaszín Istenhez-utat a Siratófal Örök Kövéhez, fekete selyemkalapjuk táncolt fejükön, mint nyári forró szélviharban kertünkben a fekete tulipánok, amiknek gumóit egy sakk-nagymester hozta nekem Hollandiából!

S fönt, a titáni kőkocka-fal dombsíkos tetején egy világ-hatalmas muszlim templom állt, mint Mohamed még-titánibb trónszéke,    s óriás kupolája sugárzott, mint a Jeruzsálemi nap, a kupola színarany buborék volt, akár egy mélytengeri gigantikus gömbhal, aranysisak volt az a kő-mosoly Isten házon, Allah e-földi kőfején, aranyláz igehirdetés, a kőfejre nőtt arany óriásbuborék, szentséges álom, a küldetés-bizalma!

S lent Afrikából jött szakállas fekete néger-zsidó-zarándokok rezesbandája szólt, szólt a rezesbanda, ők meg hujjogtak, kezükkel csápoltak, mint a virágmedúzák a víz-rengetegben úszva, lebegve, fújták a kürtöket, tubákat, trombitákat, integettek Istennek és rikácsoltak, sikoltoztak és boldogan jajongtak, táncoltak, én meg zokogtam, zokogtam, zokogtam, zokogtam, zokogtam, bánva nem-tudom bűneimet, mintha halott anyámat ölelném.

De hol vagy  te már, Anyám? Anyám, született Andresz Borbála?

Hol vagy halott Anyám: Siratófalam? Hiába kereslek, nem talállak!

De a Fal áll még!, a Második Templom oldalfala. És hol van Dávid és Betsabe fia Salamon Király? Hol van az Énekek Éneke, a Szent Himnuszok szerzője már, a zsoltároké?

Hol van a pásztorfiúból lett Góliát-győztes fejedelem: Dávid király? És hol vagy létet-megőrző Idő, aki örökké vagy a boldog világmindenség-tágulásban, ahol, ahogy a fizikusok mondják, a neutrínó sebessége gyorsabb, mint a fény sebessége. Állok sírodnál Halandó Siratófalam: Anyám! És szeretnék sírod koporsó-mély földjébe látni, hacsak oly homályosan is, mint ahogy konyhánk téli sötétjét a petróleumlámpa tompán és szegényen bevilágította a homály árnyékával betakart sparherdig, kredencig, mintha fekete szemfödővel lenne befödve a tetszhalott élet. Szeretnék sírod gyomrába látni, szeretnék csontvázadig látni, ha megvan még fehér testszerkezeted, vagy csak éles és tüskés, sündisznó-tövis buborék csontszilánkok és térdforgó-golyók maradtak belőled, meg műfogsorod duplája, amely olyan volt a koporsódban az orrlikakig felhúzódó felső ajakból és a gégédig lehernyózó alsó ajakból sárgafehéren kiállva, mint két porcelánkoszorú, mint a zongorabillentyűk, sramliharmonika gyöngygombok. Hol vagy Anyám. Szent Siratófalam te hullafehér áldás és jóság, aki voltál és már nem vagy sehol. Pedig melledre borulva sírnék, mint amikor gyerekként nagy utcakőbe ütődött meztelen lábam, vagy utcai üvegcserép-késtől vágva kinyílt, szétnyílt jobb lábam nagyujja a lábkörömig, mint egy piros  buja rózsa és véreztek a porlepte hús-szirmok, a vérharmatos húsrózsaszirmok lüktetve és spriccelve, mint a tyúk nyaka, amit baltával vágott le apám a tönkön, a tyúktest vonaglott, rángott apám balkezében, mint egy angyal-csokor, s a vért-okádó tyúkfej

a kamillás udvarfűben heverve tátogott még, mint föltámadáskor a halottak: szemei üveg-katicabogarak, tökmag-alakú légzőnyílásából gyűrűs gilisztaként tolódott ki a vér, s a barna csőrcsipeszek közül kilógott halálfinom nyelve, s a csőrök, alsó és felső szarú-hajók oroszlánszáj-tátikaként nyiladoztak, késsel szétrepesztett kemény barna dióhéjak. Ó, anyám, anyám, született Andresz Borbála!

Te sose bántottál engem, meg nem ütöttél, pofont se adtál, meg   se szidtál, csak egyszer, halálod előtt. Mikor már halott voltál, új halott, épp-mostani: sárga lábfejedet fogtam, mindkettőt szorítottam, tenyereimmel hallgatva ahogy márványosodik lábfejed két gyantakalapácsa, borostyán húsvéti kalácsa. Hallgattam, ahogy testedben a hő kialszik. Ó, te Lángelme-Asszony! Tudtad-e, amikor

férjedet magadba fogadtad szerelemből, vagy csak kötelességből, s méhedben forró csókkal összeforrt a pete meg az ondó, tudtad-e, hogy megfogansz és szent hasad derengve nőni kezd, mint a szalmaszálon fújt szappanbuborék, tudtad-e kit szülsz majd vérben, húgyban és alsótest-lucsokban. Boldog voltál-e akkor anyám,  mert én már magzatburkodban voltam, köldök-kötélen lógva fiatal tested szent gömbburkában. Ott forogtam, rugdalóztam, hüvelykujjamat szoptam, magzatvizedet, a sejttörmelékes, hámszövetkorpás forró élet-levest ittam, s oly forró vízben vizeltem, mint a nyári szivárvány a vihar utáni kéken világító égen. Ó, Anyám! Mert mi jutott neked Halott Anyám: Siratófalam? Mi jutott neked, te kislány-cseléd? Elmondtad egyszer te panasztalan Anyám, hogy cselédlány-korodban, tizenöt évesen két hatalmas hasasra dagasztott bőröndöt kellett kicipelni a vasútállomásra, Bergerék bőröndjeit, akiknél szolgáltál, mert nyaralni mentek az olasz Velencére, ők meg előtted fehér cérnakesztyűsen, esernyősen, cilinderesen. Mert mi jutott neked Halott Anyám: Siratófalam?: a munka a zsákvarrodában, a kőműves-trógerságod, a malterosláda súlya a lécbordás fahídon az építkezés-emeletre és a habos, cementes habarcs kislány-öledre csurgott. Mi jutott neked Áldás és Áldozat, a heti nagymosás a cementpadlós nyárikonyhában, amit az óriás szederfa árnyazott sárkánypikkelyessé. Bátyád feleségével, Katussal mostátok a szennyes, piros festékfoltos fehér köpenyeket, fűzőtlen, lukas férficipőben álltatok a beton-alapon és kezeteket az oldott lúgkő, meg a kékítő vérző kis tőgyekké marta, vér folyt az ujj-csecsekből, mint a tüdővészes tehenek tőgyéből fejéskor. A ruhacsomagot, a barna csomagolópapírládát, a spárgával precízen szögletráccsá kötött megmaradás-terhet féltüdejű apám hozta hetente bal vállán Budapestről hétfőn, és vitte szombaton a vasalt köpenycsomagot, négy pengőért, hiszen ezt már egyszer megírtam!, ebből kettő Katusé volt, így feleztek a gyorskezű szenvedésen.

Apám egyik tüdejét kioperálta Sebestyén-professzor Újpesten, s egyik bordátlan hátfele olyan volt, mint egy rózsaszín ladik, behorpadt sír a temetőben. Mikor anyámmal és öcsémmel meglátogattuk a János Kórházban:ültaz ágyban, s oldalából legalább negyven dréncső állt ki és lüktetett, mint az orgonasípok fujtatáskor a templomban, olyan volt, mintha egy ezüst tükörponty szálkahártyás hátuszonya, könnyes hátvitorlája nőtt volna ki oldalából, mintha nem is ember lenne, de mítoszi hal-varázslat volna olyan volt, mint a sekély, lágy hínáros tengervízben ágaskodó tüskés kristály-kérdőjel csikóhal, mint a tövises borostyán-büszkeség az ágyban, és köhögött, köpködött, mézsárga váladékot köpött kis ezüstnikkel-födeles porceláncsészébe, s a csészefödél ragyogott, mint a Hajnalcsillag, fénytükör. És a jó nőstény-pingvinek mindig mignont adtak nekünk gyerekeknek. És hol van már a szürke gyöngyházgömbcsatos kamásli, meg a gumiszalagoldalas cúgos cipőre húzott fekete gumicsónak-papucs, a sárvédő büszkeség? Ó,Anyám,Anyám: Siratófalam!, hol vagy már te is vékony, sovány asszony,  aki sírtál, vinnyogva, csuklással zokogtál a részegség irtózatos viharában, az ököllel-bátor-csapkodásban, a várakozásban, és a Szent Szerelemben.    És nem tudom boldog voltál-e, amikor testi és lelki hűséggel férjhezmentél ahhoz, akibe nem voltál szerelmes, boldog voltál-e az első és nem utolsó szeretkezésben. Vagy csak kapálás volt, napszám, szőlőkötözés, főzés, szüret, kukoricafosztás, amikor nyakig-süppedve ültünk a kukoricacsőlevelekben a sárga halál-Hold éjszakában. És csak kuvik-kiáltás és nem volt tücsök-cirpelés, csak kutyaugatás és részeg fiúk rikoltozása az utcán. Állok sírodnál Anyám, Anyám, most már Vízszintes Siratófalam. És hull a hó, fehér szitákban hull a hó, mintha fehér hárfa-kötegeket okád a téli ég, fehér rácsdoboz-mezőket ejt az ég, fehér csipkecsillagzuhogás-lepedőket terít ránk a hó és bevonja fehér jégtoll-habbal a temetőt, s a kő-Krisztusok fején fehér csipkehorgolás-kalap, kő-szemű arcán hó-szemüveg, hó-szemöldök, hó-szakáll, meztelen szemérmükön hó-szőr gyapjúpajzs, hó-lábaikon hóból fehér csizma és a háromszögfejű fakeresztek ferde tetőlapjain hósávok csillagmorzsája, kristálypehelytörmeléke. És hull a hó és hull a hó, és hull a hó és hull a hó és hull a hó hogy menjek most már Siratófal-Anyám Szent Emlőid pici dombjai közé borulva zokogni? Jaj, Anyám, Anyám: Szent Siratófalam hol vagy?