Baranyi Ferenc

Anyámat, Gertrudist, Bertold leányát

ezerkettőszáztizenhárom őszén

lekaszabolta néhány pártütő, míg

apám, András, Halicsban háborúzott.

Engem korán: ötesztendős koromban

Thüringiába vittek, hogy Lajosnak

- Hermann őrgróf idősebbik fiának –

legyek felnőve majd a felesége.

Hogy itt miképpen fordult rosszra sorsom:

külön történet. Most arról beszélek,

hogy álmomban Gertrudis megjelent és

így szólt hozzám, elprédált gyermekéhez:

 

„Téged szegények áldanak,

hajlítsd anyádhoz is magad,

hajolj hozzám, törődj velem,

segíts nekem, segíts nekem!

Bár gazdagságban éltem én:

szeretetben voltam szegény,

jóságban voltam nincstelen,

s ezt síron túl is szenvedem.

Lenéztem azt a nemzetet,

mely befogadott engemet,

kevélységem minden magyart

alázni szolgává akart.

Amíg senyvedtek milliók:

én élveztem a dáridók

s tivornyák őrült mámorát,

mely vérem járta át meg át!

 

Máriát kérd meg arra,

hogy nyerhessek bűnbocsánatot,

ne várjon rám tüzes pokol:

lelkem az önvádtól lakol.”

 

Így szólt s eltűnt. S bennem csatáz a lélek:

csak bűne volt? Hazámnak ő csak ártott?

Arról, hogy a lakomákon csipetnyi

finom fűszert hintett a már korántsem

nyereg alatt puhult, de változatlan

módon: kézből zabált húsokra – nem szól

az égvilágon senki? Csak lidércláng

volt a pusztán?

Lehet. De sokat érhet

csalárd sugár is öldöklő sötétben.

A pártütőket is meg kell, hogy értsem.

Istenem, fél-merániként, de teljes

szívű magyarként mit lehet remélnem?

 

FERIKE HOL VAN?

Még kicsi lány volt – s elvitték tőlem,

őt, kivel addig úgy nevelődtem,

mintha kishúgom, szakasztott másom

lett volna lányban – s már sose látom.

Ahová vitték, új otthonában

futkározott a néma szobákban,

s megtorpant sírva minden sarokban:

Ferike hol van? Ferike hol van?

 

Nyáregyházáig szállt a gyerekhang,

fogta a fűszál, fogta a pitypang,

fogta a nád is, antennaképpen

lengve a kóbor pusztai szélben,

aztán megült egy bodzabokorban:

Ferike hol van? Ferike hol van?

 

Ferike hol van? – kérdezem én is,

most, hogy az útam már lefelé visz,

hol van a csöndes, tág szemű gyermek,

kin a felnőttek folyvást nevettek,

mert nekik mókás volt a magánya,

mert csak egy kislány volt a barátja,

mert úgy ámult egy akácvirágon,

mint aminél szebb nincs a világon,

mert álmodozva járkált a kertben

s nem bántott még egy kisegeret sem,

ragyogását is látta a ködnek,

s színeit ólmos viharfelhőnek.

 

Csobban egy kislány hangja a számon:

Ferike hol van?

S én se találom.