Juhász Ferenc

Hányan vagytok már ott halottaim
a Túlsó Létben, ami a Nem-Lét!
Marcangolja láz-agyam a gyász-kín.
Nem gyűlölöm a bomlás kegyelmét.

A rothadás, korhadás türelmét,
az elszáradás pudvás hatalmát,
a végső büntetés hab-szerelmét.
S a szemek erjedő penész-almák.

Ti földben hanyattfekvő könny-tavak,
kemencében porrá égett álmok,
szerelmek, bűnök, szép homály-szavak.
Féreg-tajték ott a hű, az álnok.

És én meddig járok még a hű föld
felszínén, a gyönyörű talajon,
mikor szívsz szívedbe Titok-Külföld,
s úszok majd az Elmúlás-tutajon.
Mert vad volt az ifjúság, láng-merész,
s a férfikor őrült jaj, tűz-kupás.
És robbantom a Poklot: tűzszerész!
Oltom a várost, a füst-kupolást.

Ültem lázból szőtt idő-higanyon,
kezemben alvadt vérből karcsú kard,
mint vitéz páncélos középkoron,
s győzelmet csatámban hitem csikart.

Most magam vagyok, mert Veled vagyok
te Szőke asszony, Csoda-Mindenség,
simogatlak, mint a fényt a vakok:
kozmosz-rakéta, áldás, emberség.

Szerelmed, tested, vallásod éltet,
s ha meztelen testedhez simulok,
emlőid csókolom: létem érted,
s nem burjánzanak bent a sír-gyomok.

Pedig rám néz a viasz-mosolyú
múltidő: a fény-csecsemők, holtak,
akik voltak, lesznek, vad sikolyú űr-
tombolás csillaggá csókoltak.

Viasz-mosollyal hiába nézel
gyászrongy-idő akár a zöld légyszem,
a smaragd döglegyek fején mézzel
háromezer-golyós pajzs-egészen.

Még maradok, még nem megyek Idő!
Ácsorgok benned: erdőben az őz.
Őrzi sorsomat gyermekszemű nő.
S vár rám új tél, tavasz, új nyár, új ősz!