Somos Béla

Régen beszéltünk, Istenem
  mondom, mondogatnám
mi újság, mi történt velem
  sejtem, nem újdonság
Neked, ha mindent tudsz, látsz
  örökké, hogyan győzöd
a hangyáktól a bálnákig
  számontartani ezt, amazt
mekkora felelősség!


  ha valaki kérve kérne
mikor tanácsot adsz
  nem tudja, de ott vagy vele
az emberrengetegbe’
  a vakmerőt, az ügyetlent
tanítgatod a rendre
  van-e kedvenced? akire
jobban figyelsz, sok másnál
  pár percre eltűnhetek-e
előled? hogy ne lássál
  mikor talán olyat tennék,
ami Neked nem tetszik
  az emberfia persze
a jóra törekszik
  de ha nem mindig sikerül
mit csináljon az árva
  szabadon jár-kel, fölrepül
be van magába zárva
  vannak önnön törvényei
vágyai, lekvárt lopna
  rászól az illem itt, amott
belé van programozva
  te vagy az illem, Istenem?
avagy sokkal több annál?
  ha néha beszélnél velem
ritkábban haragudnál
  hogy olyan vagyok, amilyen
és elcsavargok néha
  nem lettem tékozló fiú
nem fúltam moslékba
  de botladoztam néhanap
és botladozom máig
  tele van kátyúval az út
és nem fénylik, homálylik
   fölöttem felhőkkel az ég
felel valaki? senki
  kitalállak naponta még,
hogy tudjak naponta lenni


A FüTTY, A FÉNY


Ha elindulna bennünk az a mondat
ami hol-volt, megállt valahol
a nyílt pályán, a zöld havon,
a vízen ahol valaha napozott a Hold

és delfinekről álmodik az emlék
sok vízinövény veheti körül
és tegnap lesz, vagy holnap volt, ki tudja
a mindjárt és a nemrég oly közel

csak libikóka, furcsa sorskerék ez
röpül föl-le, nem pokol, csupa kék
a már, a most, az épp, a jaj, talán még

egy napon színes madárrá leszünk
nem kell a mondat, az ének marad csak
szöveg nélkül a hang, a fütty, a fény