Juhász Ferenc
Tőkei Ferenc tiszteletére

Kitüntetés volt szeretete! Olyan fénytócsa, forró aranykorong, mint az erdei tisztásokon. A napfény arany-pupillája a zöld erdő-szemgolyóban. Gyermekés ifjúkoromban mindig az erdőket jártam: télen, tavaszon, nyáron, ősszel. Herékig sülylyedve a fekete, hullámos, vagy sík, mohás rács-özön közti hóban, amely olyan volt, mint egy lóvakaró vaskefe, többszáz cellás fehér légyszem, albínó szem-mosolyszigorúság, aztán lett a kibomlás zöld növény-füleiből, őzfüleiből mennymagasság ajándék, aztán lettem a zöld lombhas felnőttségre készülő magzata, aztán fürödtem pirosában, vörösében, bíborában, skarlátjában, szilvakék bőrű, vörös-narancsbelsejű húsában, őrület-vörösében, mint egy óriás, bordás habzó vérrel, Istenvérrel telt kádban.

És dacos bolyongásaimban ha fölragyogott, mint a hajnalcsillag egy erdei tisztás, fénytányér-arany, cintányér rézvirág: boldog lettem a napmeleg fénytisztulásban, az aranykehely-világosság szűz öböl-mélyén. Sok mindent ismertem és tudtam már akkor! De nem tudtam, hogy lesz, mert van egy áldozatos tiszta-reménység fiatalember, magzat-mosolyú szép magány, akiben egy új világ nemződött, aki nagy tudós lesz, majdan vigasz-tekintetű barátom: Tőkei Ferenc! Ó, drága Feri! Ó, drága Tőkei Feri! Ferenc, szelíd és lét-szerető, mint az, az Assisi! A madarak, virágok, fák, vizek, állatok, a napfény himnikus imája, szenvedélyes szelíd szerelme! Kócos kuszaságom napfény-pupillával töltött erdei tisztása lettél, mosolyból és merengésből szőtt arany-fénysziget, föltisztulás-öröm. Nem volt egyszerű az életed, mint ahogy nem volt egyszerű a kor sem, amelyben éltél. Nem az én dolgom, hogy értelmezzem, magyarázzam, vagy dicsőítsem hatalmas életműved, működésed szerelmes szorgalmát, emberi és társadalmi szenvedésed hatalmas aránytalanságait, minden elnyomás elleni varázsparazsad erejét! Én csak költő vagyok! Nem tudós. Csak a világot tudni vágyó, Isten értelmét és teremtő türelmét megismerni és utánozni akaró, szavaival megközelíteni áhítozó ember, költő, aki a Mindenség mellkasára, a Titok-törzs bal oldalára szorított füllel akarja és szeretné hallani lehetetlen és láthatatlan szívverését, az örök dobogást, hogy megértsen valamit a Rejtelemből. De csak ember-agyam van, oksági törvényekkel, ok-okozati értelmezhetőséggel és megmagyarázható világtudatlan szegénységgel. De te, barátom fölfedeztél és megértettél, megmagyaráztál és a tudás szent koldusaként szolgáltál, egy másik szellemi világrészt, szellemtudás-földrészt: Kínát! Konfuciuszt és a zseniális hajdani lírát, a Szent Költészetet, a reálisan mitikus meséket, mítoszokat, a boldogtalan boldogító irodalmat. Minden könyved itt van könyves-polcomon. Minden szavad az enyém is, Ferenc. Nem voltunk összejáró barátok. Csak szellemtársak. Néha ott voltam lakásodon. Egyszer egy ünnepi vacsorán. De tudják-e az emberek, tudják-e társadalmi társaid, hogy mekkora emberkeresztet cipeltél, áldott-jó feleségeddel, Majával egy életen át, te az erő, a türelem, a jóság Ember-Krisztusa, a Fölmagasodás Szelíd Krisztus-embere, egyre nagyobbra növő, egyre nehezebb, egyre súlyosabb Kereszt-embert cipelő, a jóság és a hűség arany-fonalaiból horgolt mosolygyász Barátom. Most tél van. Hull a hó. Ablakomon túl a fekete kert, mint egy fehérre-meszelt falusi temető. És én ülök emléked Kaszáscsillag-távoli fényszigetén, léted erdei tisztásán, az aranytányér fénykorongon. És elmúlásod könnyezem!