Györi László

Vésd észbe most is a régi szavakat:
„Mi végtelen, az csonka nem lehet”.
Az a csonka, aki testéből veszít.
Az a csonka, amely nem volt végtelen,
a végtelen magából nem veszít.
Ki tudná csorbítani a végtelent,
mint a bögrét, amely a kőre koccan?
Ne hidd, hogy elszelt egy évszakot
a végtelenből a végét nem érő,
szüntelen idő. Térből, időből
ne hidd, hogy el van szelve egy cikk.
Minden forgatag. Szélviharra csend.
Minden a végtelen alá tornyosul
tartani a futó ívű, homorú kupolát.

Minden él. A levágott fűzfaág
magában is új fává tolul.
Ami a kőre lekoccan,
és szilánkot hullat, seb lesz a nyomán,
akkor is egész,
mert ami benne, az nem szivárog el.
Rossz edényként félredobva élni?
A korongon van még új agyag.
Tekintsd az ember közjátékait:
megtörtént, ami megtörténhetett,
s most tengeni örökké a múlton?
Töltsön el a nyugodt nemesség:
anyagunk tiszta, a mű határtalan.