Rajnai Attila

“Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”
Pilinszky János: Ars poetica helyett
 
I.
Karbantartó akartam lenni. Van ilyen.
Leszerelni, majd újra fel a kinti csapot.


Ahogy az évszakok vezényszavára
felfut a víz a kiegyenlítőbe és
megcsordul a fény a túlfolyónál.
Ugyanaz a fény, amely felragyog
a készre fagyott folyosók kövén,
a frissen mázolt ablakszárnyakon.
Mászóka akartam lenni és előírás.
Elterülni későn a sötétben, hintáról
nézni a fityegő holdat.
Aztán leszedni azt is. Ne lásson senki.
Míg el nem küldenek szabadságra.

II.
 
Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
száras, visszérfűzős lábbal
tollat fog és papír fölé hajol,
blokkal, online kasszával motyog,
néma poharak szennyén áthajolva.
Virrasztván míg a kakas nem szól:
angyalom, a többi a magáé.
 
III.
 
Szeretőivel, templomaival
oly veszett a város, kong a nap.
Családja szent, belém ha óra jut.
Kosztümben. Szélben. Jön a busz.
 
IV.
 
Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Gyűjtőből ki, zárkába be,
telibe pofán a tésztafejű hadnagyot.
Nincs falu, se ház.
Teszem a némát, lesem a ribancot,
úgyis jönnek újra, mint tetvek a hímtagon.
 
V.
 
Az ördög limonádét hörpöl
két plasztikáztatás között.
Érte kézi az autómosó és
a fény a CT magánalagútján.
Akik mind-e kívül, sóvár
ezüstpénz kapar sorsjegyet,
tál lencseként forg’ a dilemma
a mikró rulettkerekén: vajon
bekerülünk-e a rozéklubba?
És lesz-e majd nekünk is,
vagy így rohadunk el,
tárgyi bizonyíték nélkül.
Erő az irigység, a
fösvénység határőrizete.
Kénytelen, menthetetlen.
 
VI.
 
Kegy
Kegyetlen
Van
Nincstelen
Riszálunk így is
úgy is
A göngyöleg üvegtrónusán
még ott a címkenyál
dugómorzsalék,
pórusos jelenléted
De ki nyitja meg
a következőt?
Ki meri feltekerni rá
a spirálon felömlő savgerincet?
 
VII.
 
Fejem fölött a villogók
kékes örvényt kavarnak,
irgalmatlan markolók,
arcul csapnak a talpak.
 
Akár a kő, olyan karok,
megreccsennek a porcok.
Mivé űzött a vágy karma
fellökött Isten, nincs szava.
 
Ennél nem lehet semmi
sem szörnyűbb sem ordas,
mindent egy lapra tenni
magam sem akartam a rosszra.
 
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon,
mivé is lett az anyatej,
megkúrta a barátom.