Ádám Tamás

Anyám könyvéből

 
Sarló alatt feljajdulnak ráncos
muharok. Az alkonytól véres lesz a
kapanyél. Így vonszolod a napokat,
nem kérsz kegyelmet, megfizetsz
minden elharapott szóért.
 

 
Kévét nyel, zabál a cséplőgép.
Mintha csontokat őrölnének
fogaskerekek. Kazlakat fésülsz,
naponta megmosod hajad. Törek
porába fulladnak a nyarak.
 
 
Sorok futnak a végtelenbe, száraz
kukoricaszárak csörögnek, vágják
tenyered. Madárijesztők bajuszát
szemtelen őszi szél cibálja. Helyére
billented fekete kalapját.
 
 
Este vízbe merül arcod, méricskéled
a bádoglavór mélységét.
 
 
 
Zápor
 
 
Patakot hizlal az eső, a csigák
elhagyják házukat, meztelenek
lesznek. Én is meztelen lélekkel
lépkedek, kisajátítom a meder
fényes kavicsait.
 
 
A lapulevelek esernyő üzemmódra
váltanak, én belül ázok. Hány
vihart éltünk át, édesanyám?!
Szűnni nem akar bennünk a zápor.
 
 
Szűkre szárítod lucskos
bakancsom. Indulhatok. Utoljára
még visszanézek s próbálom
követni, ahogy Isten szivárványt
hajlít fölénk.