Baranyi Ferenc

Vízitündér a tóban. Pillantása
a sötétlő vizekből is kifénylik,
beleragyog a roppant éjszakába
s győzelmesen sugárzik fel az égig.


A gravitáció mindent marasztna?
Mit föld leköt, sosem kerülhet égre?
Zenitre jutna úgy a lánynak arca
s aranyat szórna ránk, mikor lenézne.
 
De tartja lent a tó. Ezért csak ábránd,
hogy felragadja egyszer majd az ég.
Pedig magasba nézve is csodálnánk,
ahogy elfoglalja a nap helyét.
 
 
 

CSARNOK

 
 
Ahol az ablak betörik,
ahol a tető beszakad,
onnan kiillan a jövő,
de  a múlt képe ott marad.
Kikukucskál a réseken,
ki is bújik, de visszatér
rögtön a rozsdás vaskapun,
mit neki nyitott ki a szél.
S telerakja a csarnokot
emlékek kontúrjaival,
és minden emlék testet ölt,
mielőtt végleg múltba hal.
Már nem ürességet talál,
aki véletlenül betér,
hisz minden sejlő rajzolat
pulzáló évekről mesél,
évekről, melyeknek során
formálódott itt valami,
 
minek létét új létre kelt
holtnak hitt múlt oltotta ki.