Kántor Zsolt
Éjjel nyílt meg a Nyelv Öböl.
Mint egy retrospektív tárlat.
A test szólt. S a másikat kívánta.
Akkor azt találtad mondani, hogy a nyelvhez
nem tartozik út. Mert már eleve ott tartózkodunk,
ahová vezetnie kellene.
Cipő, táska, kulcs.
Sorba a szavakat. S a szó az álomból kiemelt.
S így lett a kelleténél személyesebb.
Mielőtt feltöltötte (feltörte!)
volna magát egy újabb alvás-hullám.
A nyelv közelében időztünk –
A dolgokat unván.
Gondolkodásunk elkalandozgatott.
De nem tudott behatolni egyből oda,
ami a  sajátja. Kizárta magát a nyelv.
Szakadatlanul elmúlt.
Megöregedett a szó, mielőtt még kimondtuk volna.
Úgy jött ki a szájból, hogy rögtön szertefoszlott.
Majd újra!
A szeretet is hasonló.
Valódi világ. Tettek hegylánca.
Többre kell tartanunk, mint azt hittük.
„Másvalami” túlságosan jelentőségteljes mása.
Ez volna a szellem kifejezőereje.
Mint kitüntető rajzolat.[1]
Az összetartozás visszahat.


[1] Heidegger: Az út a nyelvhez. Költőien lakozik az ember. Válogatott írások. T-Twins-Pompeji. Szeged. 1994-