Baranyi Ferenc

Dante Pokol című canticájának fordítását 2011-ben fejeztem be, a következő évben meg is jelent. Nem állt szándékomban folytatni a dolgot, pedig tudós italianisták kara buzdított: ugorjak neki a Purgatóriumnak, majd a Paradicsomnak is. Bibliai mondattal védekeztem: a lélek kész, de a test erőtelen. Öreg ember vagyok, a hátralévő – rohamosan zsugorodó – időmben kicsi a valószínűsége annak, hogy el tudnék érni a Commedia végére. A kórus azonban nem csitult el s ez – bevallom – nem esett rosszul. Végül kompromisszumos megoldás született: Simon Gyula barátom, a kiváló műfordító, egykori egyetemi társam lefordította a Paradicsomot, 2014-ben meg is jelent. Megegyeztünk, hogy a Purgatóriumot megcsináljuk – felesben. Én lefordítom az első tizenhat éneket, a többit Gyula.

És lőn. Létrejött egy teljes Isteni Színjáték. A három cantica összesen száz énekből áll: a Pokol harmincnégyből, a Purgatórium harmincháromból, a Paradicsom ugyancsak. A teljes mű első ötven éneke így hát az enyém, a másik ötven pedig Gyuláé.

A Kossuth Kiadó a karácsonyi könyvvásárra csak friss Purgatóriumunkat jelenteti meg, hiszen a Pokol és a Paradicsom még azoknak a kiadóknak a birtokában van, amelyek gondozásában eredetileg napvilágot láttak. Ám 2021-re – amikor Dante halálának 700. évfordulójára emlékezünk majd – „felszabadul” mind a kettő. s talán mód nyílik a teljes mű kiadására is.

„Előlegben” itt most a Purgatórium egyik általam fordított részletét adjuk közre.




  Dante Alighieri

            PURGATÓRIUM  I-XVI.
Baranyi Ferenc fordítása

I. ének  

Jobb vízre jutni bonthat most vitorlát
elmém hajója, hagyva a kegyetlen
tengert, ahol vadult szelek sodorták.

Most másik országról kell énekelnem,
ahol megtisztulást remél a lélek,
hogy mennybe szállni majd méltó lehessen.

A holt költészet, ím, új létre éled,
szent Múzsák, rendelkezzetek velem,
Kalliopé is pártolón segélhet

ama hanggal kísérve énekem,
mely úgy büntette a Pieridákat,
hogy bocsánatra remény se legyen.

Kelet zafírja édes ragyogásnak
színeivel a tiszta égre fénylett
s e fény az Ég Első Köréig áradt.

Tekintetemben örömtüzek égtek
odahagyva a szívnek és a szemnek
fájdalmait tetéző sírsötétet.

A szép planéta, bujtva a szerelmet,
mosolyt virágzott a keleti égen,
a Halakat elfödve maga mellett.

És akkor jobbra, más égtájra néztem,
ahol négy csillag volt, fényüket Ádám
s Éva láthatta csak, valaha régen.

Örült az ég, tündöklésük csodálván,
ó mily szegény vagy, észak árva tája,
hisz ott sosem lesz látható e látvány!

Elfordulván ellenkező irányba
– szememmel a másik pólushoz érve
s immár a Göncöl Szekerét se látva –

mellettem egy agg férfit vettem észre.
Több tisztelet ébredt iránta bennem,
mint mit fiú érez, apjára nézve.

Szakálla ezüst szálakkal keverten
lengedezett s két hosszú fürtre osztott
hajzata is meg-megmozdult a mellen.

A négy szent csillag fénye úgy elomlott
vonásain, sugárba vonva arcát,
hogy látni véltem én a napkorongot.

„Kik vagytok ti, akik a vak folyón át
jöttetek a börtönből, mely örök?”
– szólt hozzánk, lendítvén két fürtje lombját.

„Ki lámpázta, terelte jöttötök?
Ki vezetett ki a mélységes éjből,
amely szuroksötéten hömpölyög?

Odalenn felbomlott a rend? Az égtől
mily törvény jött, hogy léptetek folyása
kárhozva is barlangjaimhoz ért föl?”

A Mester – míg figyelt minden szavára –
szóval, kézzel s más módon is jelezte:
az aggnak térd- és főhajtás dukálna.

Majd válaszolt: „Nem önként jöttem erre,
egy Hölgy mennyből leszállva kért meg engem,
hogy poklot járjak, társamat vezetve.

Ám ha elvárod, hogy részletesebben
szóljak ügyünkről, igazat beszélve:
elmondom én, hisz nincs mit rejtegetnem.
Végnapját még a földön meg nem érte

ez itt, bár közel hozta balgasága
s kitérni már alig maradt esélye.
Mint említettem, bajban volt az árva,

kimentettem és átvezettem aztán
a poklon, kínok bugyrait bejárva.
Az elkárhozott népséget haladván

mutattam meg, s most a te birodalmad
vezeklő lelkeit is megmutatnám.
Idő nincs, hogy mindenről számot adjak,

vezetve őt egekből jött merészség
segélt ide, hol téged láthat-hallhat.
Fogadd tehát kegyesen érkezését,

szabadságért jön, mely nagy becsben áll
annál, ki érte kész áldozni éltét,
hisz érte Uticában  a halál

neked sem volt keserves, hol a tested
dicsőülő feltámadásra vár.
Örök törvényt miattunk most se szegtek.

Ez él. Minosz nem parancsol nekem,
abból a körből jöttem, hol szerelmed:
Marcia szeme kéri könnyesen

– ó szent kebel! -, hogy tudd őt még tiédnek.
Kedved miatta kedvezőbb legyen
s hagyj hét határodon átjutni, kérlek,

üdvözleted elviszem odaátra
majdan, ha nincs ez ellenedre néked.”
„ Csodálva néztem mindig Marciára,

míg túlnan voltam – szólt a szellem erre -,
úgy téve mindent, ahogy ő kivánta.
De túl maradt a rossz folyón a lelke,

s törvénnyé lett, mikor kijöttem onnan,
hogy nem vehetem fájdalmát szivemre.
Mennybéli hölgy küldötteként azonban

nem kell kérlelned engem s hízelegned,
nevében bármit kérsz,  ahhoz jogod van.
Menj hát s kötözd körül sulyommal ennek  

törzsét és aztán mosd arcát fehérre,
dörzsölj le róla mindenféle szennyet,
mert kis ködfátyol sem hullhat szemére,

amikor fölér a Paradicsomba
a legszerényebb szolgálók elébe.
E kis szigetet hullám ostromolja

alant, s a homokos part ívkörének
mentén ezerszám lelhettek sulyomra.
Nincsenek ott lombos, cserjés növények,

nem élnének meg, hisz vesztük lehetne
dühe a nem szűnő hullámverésnek.
Visszafelé ne jöjjetek ti erre,

mutatja majd a nap, mely fölkel éppen,
hogy hol találtok jobb ösvényt a hegyre.”
Ezzel eltűnt. S én – már nem állva térden –

vezéremhez léptem, hangot nem adva
s szemeimet ráfüggesztvén egészen.
S így kezdte ő: „Szegődj nyomomba. Arra

megyünk, fordulván, mert itt hirtelen
ereszkedik s vízparthoz ér a lanka.”
A hajnalfény úr lett a sebesen

szökő homályon s eljutott fülembe
a tenger hangja is, sejtelmesen.
Pusztán vonultunk, lassan lépegetve,

mint ki irányt hibázva visszaballag
oda, honnét a kívánt útra lelne.
Midőn ott jártunk már, ahol a harmat

sugárral küzd s – árnyéktól födve részben –
engedni még nem hajlandó a napnak,
ő tenyereit kiterjesztve szépen

a pázsitot megsímogatta ottan,
s én – jelezve, hogy szándékát megértem –
könnyes arcom feléje fordítottam,

ő pedig bőrömről lassan lemosta
a szennyet, mi rátapadt a Pokolban.         
Végül egy partra értünk, elhagyottra,

hol nem kötött ki úgy eleven ember,
hogy visszatérhetett onnan hajója.
S eljárt a meghagyás szerint a Mester

engem sulyommal jól körülövezve,
és – láss csodát! – mit gyomlált gyors kezekkel,
nyomban kisarjadt, ott, ahol kiszedte.