Kántor Zsolt
 Zivatar Blues

Szótövek a park fái alatt. Egy cipőkaparónál lefejti a sarat. Nem tűnik munkának.
Az idősíkok most egymástól elválnak. Összepréseli az idő a színeket. Minek a tett, ha gondolkodik a szöveg?
Indul a recepció-járat. Az agy impressziókat követ. Minden pillanatot megcímkéz s elnevez.
Egyik lesz az Elbocsátott Buszmegálló, a másik a Félreértett Csendek.
Összefonódnak ezzel-azzal. Szinte szünet nélkül mennek. Mintha szöveghelyek esnének az
égből. Vidámabb lesz a cseppek ízétől. Ma nem kell a kávé, nem kell a szesz. Csak a zúgás, vibrálás. Sokféle nesz.

A hírek nem mennek le a torkokon. Hiába nem néznek tévét. Az emberi szóban ott a lomb. A
táj, a könny, a gond. Mondatok, halom. Kimegy a Körös partra. Az emlékezés a hidat tartja.
Egy szinapszis, akár a Vörös Tenger. Kettéválik visszaemlékezéseiben az ember. S szembejön
Tél Úr, nem ortodox szellem. Betért. Aki novelláiból él. Csak megmenteni ne kelljen! Épp
most lépett be a Kitaláltba. Ihletett pillanatként önmagát megtalálja. Benyit egy tudat-
szobába. Majd házával együtt viszi el a szél. A legfelsőbb világba.