Baranyi Ferenc
Baranyi Ferenc fordítása

Dante Pokol című canticájának fordítását 2011-ben fejeztem be, a következő évben meg is jelent. Nem állt szándékomban folytatni a dolgot, pedig tudós italianisták kara buzdított: ugorjak neki a Purgatóriumnak, majd a Paradicsomnak is. Bibliai mondattal védekeztem: a lélek kész, de a test erőtelen. Öreg ember vagyok, a hátralévő – rohamosan zsugorodó – időmben kicsi a valószínűsége annak, hogy el tudnék érni a Commedia végére. A kórus azonban nem csitult el s ez – bevallom – nem esett rosszul. Végül kompromisszumos  megoldás született: Simon Gyula barátom, a kiváló műfordító, egykori egyetemi társam lefordította a Paradicsomot, 2014-ben meg is jelent. Megegyeztünk, hogy a Purgatóriumot megcsináljuk – felesben. Én lefordítom az első tizenhat éneket, a többit Gyula.

És lőn. Létrejött egy teljes Isteni Színjáték. A három cantica összesen száz énekből áll: a Pokol harmincnégyből, a Purgatórium harmincháromból, a Paradicsom ugyancsak. A teljes mű első ötven éneke így hát az enyém, a másik ötven pedig Gyuláé.

A Kossuth Kiadó a karácsonyi könyvvásárra  csak friss Purgatóriumunkat jelenteti meg, hiszen a Pokol és a Paradicsom még azoknak a kiadóknak a birtokában van, amelyek gondozásában eredetileg napvilágot láttak. Ám 2021-re – amikor Dante halálának 700. évfordulójára emlékezünk majd – „felszabadul” mind a kettő. s talán mód nyílik a teljes mű kiadására is.

„Előlegben” itt most a Purgatórium egyik általam fordított részletét adjuk közre.

II. ÉNEK

Fönt volt a nap a láthatár felett,
mely délkörének legfelsőbb ivével
ma is boltozza Jeruzsálemet,

szemközt vele köröcskézett az éjjel
a Gangesből a Mérleget emelve
s lehagyva majd, ha távolabbra ér el;

ily módon a szép hajnal tűnt szemembe,
narancsba vonta bíbor s hóka képét
az idő, mely tovább haladt sietve.

Ott álltunk a tengerpart fövenyén még,
mint aki szív szerint indulna már, ám
tétovaság bénítja lába léptét.

És íme, a hajnal s reggel határán
mikor – mint rendesen – vörösben égve
világlott át a Mars a szürke párán:

előtűnt – s ezt majd újra látni kéne! –
egy fényfolt és olyan gyorsan közelgett,
hogy nincs madár, amely nyomába érne.

Vezéremhez fordultam épp szememnek
kérdésével – s megint csodát csodáltam,
az elsőnél nagyobbat s fényesebbet.

És nemcsokára mindkét oldalában
egy-egy fura fehérség tűnt elémbe,
s alattuk lassanként újabbra láttam.

Nem szólt a Mester, ámde észrevéve,
hogy szárny lehet csak elől a fehérség:
felismerte a révészt s „Térdre! Térdre!”-

harsogta. „Égi angyal érkezését
láthatod itt, kulcsold kezed imára,
eztán ilyen lesz minden szolga-népség.

Nézd: nem bénítja eszközök hiánya,
nem kell neki evező, sem vitorla,
idáig hozta messziről a szárnya.

Nézd, mint lendíti, égre csapkolódva,
tollainak örök minden pihéje,
nem vedlik újjá folyton, földi módra.”

Aztán, mikor mind közelebbre ért e
szép szárnyas, csodálhattam volna jobban,
de oly nagyon kápráztatott a fénye,

hogy szemem lesütöttem. Ő azonban
karcsú naszáddal gyorsan partot ért – és
barázdát sem hasított a habokban.

A hajó végén állt az égi révész
–  arcát az üdv fénye öntötte el –
s száznál több lélek lepte a fenék-részt.

„Kijövén Egyiptomból Izrael” –
zengték a lelkek egybeolvadóan,
végig, ahogy a zsoltár mondja el.

Áldást osztott az angyal a hajóban,
majd egyenként a lelkek partra léptek,
s ő visszaindult, messsze tűnve gyorsan.

A maradók szemében vad vidéknek
tetszett e föld, oly módon forgolódtak,
mint az, ki nem ismert, új földre téved.

Fényeskedett fönn már a ragyogó nap,
túlűzte a Bakot a fele-égen:
tűznyilai hátába záporoztak.

Az új csoport felénk fordult egészen
s megszólított: „A hegyre hol vezet
jó út? A lábunk mely irányba térjen?”

S a Mester válaszolt: „Azt hiszitek,
hogy otthonosak vagyunk itt e tájon,
pedig csupán – mint ti – idegenek.

Előttetek érkeztünk, más csapáson,
mely oly rettentő volt, oly meredek,
hogy itt fölmenni nékünk játszi álom.”

A lelkek – látva lélegzésemet –
csodálkoztak, hogy elevennek tetszem, 
s képük még jobban elfehéredett.

S mint olajágas hírhozót tömegben
öveznek úgy körül hírért tolongók,
hogy furakodni azért nem mer egy sem:

úgy csüggtek arcomon ezek a boldog
lelkek, a vezeklést is elfeledve,
habár e helyre mind ezért hajózott.

Egyik – a többi elé törekedve –
megölelt hosszan, arra késztve engem,
hogy két karom szintúgy viszontölelje.

Oh üres árnyak! Mind ködforma szellem:
kezem háromszor összeért a hátán
s a semmit háromszor érezte keblem.

Az árny – engem elcsodálkozni látván –
hátrébb húzódott nyomban, mosolyogva,
s én követtem a hátrálás irányán.

Hogy ne fáradjak – kedveskedve mondta.
Hirtelen ráismertem s arra kértem,
hogy álljon már meg egy-két kurta szóra.

Ezt válaszolta: „Testben élve éppen
úgy szerettelek, mint híján a testnek:
megállok hát. S te mért jársz erre? – kérdem.”

„Casellám, fontosabb cél nem vezethet,
mint visszatérni ide majd” – feleltem.
„S te? Mivel magyarázod késedelmed?”

S így ő: „Nincs attól sérelem szivemben,
hogy az, aki kedvére válogathat,
tübbször nem engedett átkelni engem –

végrehajtója ő felsőbb parancsnak.
S három hónapja már – ez a valóság –
hajójában helyet mindenki kaphat.

S mert elértem a tenger ama pontját,
hol egyre sósabb lesz a Tiberis:
fölvett, hiszen őt is vezérli jóság.

A torkolatnál – hova innen is
visszaröpül – oly lelkek gyülekeznek,
kiket nem vár alant fekete víz.”

És én: „Ha új törvény nem tilt szerelmet
megénekelni s élő még az emlék
benned s mert dallal adtál egykor enyhet:

legyen szivedben most is oly kegyesség,
hogy felfrissíted éltetőn a lelkem,
mit megfáradva hordoz ez a test még.”

„Ámor vitázik elmémben szünetlen” –
így kezdte ő s oly édes volt a hangja,
hogy most is lágyan visszhangzik szivemben.

Mesteremre s az ott lévő csapatra
oly bűvölőn hatott a dal, mi zengett,
hogy minden gondot hessentett hatalma.

Hallgattuk őt – s egyeszerre odatermett
a tisztes aggastyán és ránk kiáltott:
„Mi van itt, hé? Mondjátok, lusta lelkek!

Miért, hogy léhán, vesztegelve álltok?
Fel a hegyre! Levetni ott a kérget,
mely nem hagyja, hogy Istent meglássátok!”

Mint mikor galambraj lepi a rétet
s a földről magot, perjét csipeget föl
híjával épp szokott kényeskedésnek,

ám febukkan egy furcsaság, amelytől
abbahagyják a lakomát ijedten
/rettenve a nagyobb veszedelemtől/:

ilyenné lett a víg csapat szememben,
amint elnémult s kaptatóra hágott
oly állomás felé, mely ismeretelen –

s nekünk sem volt lassúbb az indulás ott.

                III. ÉNEK

Szétszóródtak  a gyors menekülésben
a sík mezőn a lelkek – de a hegyre
igyekvőn, hol megméretik az érdem.

Én egymagam nem futhattam semerre,
hát szorosan rátapadtam a társra –
a cél felé vajon ki más vezetne?

De láttam, hogy magát emészti-bántja.
Ó kényes, tiszta lekiismeret!
Gyötrő -   kis ok miatt is – furdalása.

Amikor már lassabban lépkedett
/sietség s méltóság nem illik össze/,
az imént még bénult figyelmemet

éledni véltem, gúzs már nem kötözte,
s arra fordultam, ahol a magaslat
emelkedett előttünk, égre törve.

Vörösen izzott arca már a napnak,
a fénye földre rajzolta a testem,
mert az gátat vetett a sugaraknak.

Megpördültem, mivel kétségbe estem,
azt gondolván, hogy magamra maradtam,
hisz árnyékot egyedül én vetettem.

„Mit kétkedel, miért nem bízol abban,
ki hű hozzád s téged vezetni rendelt?”
– szólt ő és nyomban visszatért nyugalmam.

Ott már leszállt az est, hol sírba vermelt
testem pihen, mely árnyékot vetett rég:
békét Nápolyban – s nem Brindisiben lelt.

Csodálkozol, hogy átmegy a fényesség
rajtam? Sugár se tör meg sugarat, ha
mennytől mennyig hatolva odafent ég.

Ilyeneket tesz a Virtus hatalma
képessé tűrni kínt, hőt és jeget,
s mindezt miképp? Felfedni nem akarja.

Bolond hit az, hogy nekünk is lehet
a menny titkát felérni földi ésszel:
három személyben az egy lényeget.

Emberi nem, bölcsebb, ha megelégszel
a quia-val. Ha tudhatnád a titkot:
a szüléssel Szűz Mária mit ért el?

Látszik, azért sokan szenvednek itt, hogy
mindent megtudni vágytak, amíg éltek –
s a gyümölcstelen vágyak mára: kínok.

Arisztotelész az, kiről beszélek
s Platón, meg mások.” S itt megállt vezérem,
többé nem szólt, zavartan földre nézett.

A hegy lábához értünk akkor éppen,
tövéhez egy meredek sziklahátnak –
nem juthattunk át rajta semmiképpen.

Lerici s Turbia közt a legsivárabb,
a legrögösebb út is – összevetve –
kényelmes lépcsőnek tetszhet csupán csak.

„Ki tudhatná, hogy jobbra-balra lejt-e
a hegyoldal?” – szólt megállva a Mester.
„Szárny nélkül átjutnunk hogyan lehetne?”

S míg azon töprengett, lehajtott fejjel,
hogy hol s miképp vágjunk a meredeknek,
én fölfelé bámultam tág szemekkel.

S balfelől lélek-sokaság jelent meg,
felénk tartottak, úgy látszott, hogy állnak,
oly mérhetetlen lassan meneteltek.

„Mester, tekints fel – szóltam – s íme, lássad:
lesz itt olyan, ki tanáccsal segíthet,
tőled nem várható most, hogy irányt szabj.”

Derűsen szólt, amikor rám tekintett:
„Lassan mozognak, menjünk hát elébük,
s fiam, te fel ne add reményeinket.”

Mikor közelebb volt már lusta népük
–  jó dobónak egy hajításnyira –
s mi ezer lépést tettünk meg feléjük,

ők mind egy szirt sziklás zugaiba
bújtak s egymáshoz kushadón megálltak,
mint ki kémlelve néz ide-oda.

„Ó ti, kiválasztott és boldog árnyak
–  így a Mester – ama békére kérlek
benneteket, mely mindőtökre várhat,

hogy mondjátok meg: útunk merre térhet,
hol járhatóbb, lankásabb a hegyoldal,
tudás vet véget a késlekedésnek.”

Ahogy apránként jön elő juhokkal
telt akolból a nyáj s szorongva várnak
a hátul lévők, földre szegett orral,

s ahogy az elsőket a többi állat
utánozza, torlódón meg-megállva
s azt majmolván, amit elől csinálnak:

úgy jött felénk a lelkek sokasága,
közeledett az embernyájnak éle,
szerényen s mégis büszkén lépve-járva.

De megtorpantak nyomban, észrevéve,
hogy jobbra tőlem a fény megreked,
s így árnyékot vetek a szirt tövére.

Hátrébb húzódtak hát. A többiek
a nyomukban ugyanígy cselekedetek,
bár nem tudták, mért hőkölt a menet.

„Elmonom én – kérdést se várva – nektek,
hogy amit láttok, élőlény alakja,
amelyen sugarak át nem mehetnek.

Ne csodálkozzatok ezen. Szavamra:
az ég döntése nélkül nem lehetne
keresnie járást a sziklafalra” –

így a Mester.  S ők ennyit mondtak erre:
„Előttünk menve leltek jó irányt ti” –
s kezük fejével intettek, jelezve.

Az egyikük megszólított: „Akárki
vagy, haladván fordítsd felém a képed,
s gondolkozz: engem hol tudtál te látni?”  

Felé fordultam, hogy arcába nézzek:
nemes, szép arcát szőke haj övezte,
de feltűnt sebhelye szemöldökének.

Szerényen szóltam, halkan megjegyezve,
hogy sose láttam. S ő: „Nézz ide!” – mondta,
s mutatta, hogy mélyen sebzett a melle.

„Manfréd vagyok – folytatta mosolyogva –
Konstancia császárné unokája.
Ha megtérsz, keresd fel az Aragóna

s Szicília díszét szülő anyát – a
leányomat, hogy tőled tudja meg
az igazat s ne adjon más szavára.

Amikor már ledöntött engemet
két halálos döfés, imát szepegtem
Ahhoz, ki megbocsátja vétkemet.

Mert szörnyű bűnök terhe nyomta lelkem,
de hozzá fordulót a végtelen
jóság kitárt karokkal vár a mennyben.

S Cosenza pásztora – kit Kelemen
küldött vadászni rám – ha megfogadja,
amit kimond az égi intelem:

Beneventóban, a hídfő alatt a
nagy kőhalom – csontomra ráhelyezve –
engem ma is bizonnyal eltakarna.

Eső csupálja most, szél szórja szerte,
határon túl, mentén a Verde-partnak,
hová kioltott gyertyákkal vitette.

De átkuk nem élvezhet oly hatalmat,
hogy üdvből a bűnbánót kirekessze,
míg a remény zöld ágán rügy fakadhat.

Igaz: aki az egyházból kivetve
él e földön s csupán halódva tér meg,
annak itt kinn, a parton vesztegelve

kell tölteni harmincszor annyi évet,
mint amennyi konokságban lepergett,
ha ezt ima nem rövidítené meg.

Könnyítheted a lelkemen a terhet,
ha elmeséled jó Konstanciámnak,
hogy láttál – s a tilalmat se feledjed.

Onnan segítség itt javamra válhat.”