Kántor Zsolt
versek


A menüett egy csepp örökkévalóság.
Mert Isten egy hanghoz köthető. Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.


A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály.
A reggel írja a verset. A mondatokat a fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.


Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész.
Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.


Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet a felhők behajtják.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.


S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.



NEURALGIKUS ARS POÉTIKÁK

Tehát a rész is törött? Derrida Úr!


Baudelaire imádta az Eszmét. Rimbaud a mámort.
Rilke lelki adat-halász volt.
Celan a fényt hozta be. Borges a mítoszt.
Pessoa az álmot. Weöres úgy jött,
mint egy Anti-Küklopsz.
Mallarmé a struktúrát tette dallá.
Aragon az esztétikát tapintattá.
Whitman szó- jég-hártyán lépegetett.
Apollinaire szökőkutat lehelt.
Edgar Allan Poe a sötétséggel hált.
Kosztolányi rítust celebrált. Mint a líra papja.
Ady a mindenséget mártotta habba.
Szép Ernő nem kényszerítette a Szót. Érni hagyta.
Tandori Dezső lett a Gól. S maga a labda.
Így lett a vágyból lét. A szóból Kinyílás.
Kifolyt az isteni ajkak közül: az Írás.
Három darabba.’




PATAK A FELHŐBEN

Esőcsepp – szöveghely




Szó és a száj összenéznek, mielőtt az égbe érnek.
Majd lesz a sok okos beszédből felhőzet.
Temérdek.
Egyik mézízű szitakötő, másik pillangó-csat.
És minden ma történik. Hiába örökkévaló a holnap.
Egy életmentő ötletet az időbe betolnak.
Hirtelen leesett. Meg kell műteni. Kiolvadt.
Mihelyst landol a vers, a Tervek Szigetén,
beissza egy naptár.
A tinta egy kézre hull, akár a nektár.
A hang és a szájak? Bőséggel detektálnak.
A szerint, amit épp várnak.
S a végére összemennek,
embrionálissá tömöríti a fény a kánont.
A trendet.