Dérczy Péter
FŐHAJTÁS JUHÁSZ FERENC ELŐTT

   Idén lett volna 90 éves Juhász Ferenc (1928-2015), a XX. századi magyar líra óriása. A Tekintet számára örök megtiszteltetés marad, hogy a költőt élete végéig eltéphetetlen szálak fűzték az 1988-ban alapított folyóirathoz. Juhász Ferencre Dérczy Péter „Legyőzhetetlen” című írásával emlékezünk, amely az Élet és Irodalomban jelent meg 2013-ban, a költő 85. születésnapja alkalmából.  



Dérczy Péter:  „Legyőzhetetlen”

(részlet)

 

   Hogy a fiatal Juhász Ferenc zseniális, azt az mutatja, hogy a korszak csasztuska költészete vagy feledhető, korhoz köthető művei mellett a két elbeszélő költemény tökéletes kivitelű, az Apám a szemléleti naivitástól is mentes, megrázó, képalkotásában már imitt-amott későbbi művek poétikájára is utaló. Összességében mégis ott bujkálhatott a költőben, hogy az elbeszélő költemények sorát ebben a formában folytatni nem vezethet messzire. Ehhez újabb ellentmondás csatlakozott, hogy tudniillik az a szép új világ, az ebbe a világba vetett hit épp az ígértnek az ellentétébe fordult, s ez a felismerés robbantotta ki azt a művet, A tékozló országot (1954), mely az akkor még mindig csak huszonhat éves Juhász Ferenc poétikáját, világképét végleg kialakította.

 

   A tékozló ország azért is fantasztikus, mert a különféle ellentmondásos hatásokat ötvözi tökéletes egységbe: benne van egy történelmi hit, hogy a világ megváltoztatható, s az is, hogy az erre irányuló kísérletek eltékozlódnak, benne a születés-élet-halál-pusztulás teljességre törő folyamata, s egy nagyon modern kori költészeti-világképi felismerés, hogy az ember elhagyottan áll egy pusztaságban, hogy nincs segítség. A nyitó „fejezet” ebben a látomásos elbeszélésben, mely ugyebár a Dózsa-felkelést mondja el (de csak részben és természetesen nem mindenre kiterjedően) már a felkelők szempontjából elvesztett csata terének a leírását tartalmazza, tehát az elbeszélés a vég felől indul, s majd a befejezésben megint odajut. A tér az istentől elhagyottság létét fokozza borzongató látomássá akkor, amikor a mindenségből már az ember is hiányzik, s csak a növényi-állati lét terjeszkedik. Noha persze maga az elbeszélő, a szemtanú egy korabeli vándor-költő krónikás személyében ott van. A körszerű szerkesztés, mely a gyanútlan (korabeli) olvasónak alig tűnik föl, olyan világképet és -rendet mutat föl, mely mintegy bezárva, börtönben tartja az embert, s ezzel – legalábbis ezt gondolom – utal a mű korára is, noha másképp megoldani ezt aligha tudta volna a költő, hisz 1514 felől aligha lehet eljutni az 1950-es évekhez. Arról itt most nem is beszélnék, hogy A tékozló ország és így közvetve Juhász Ferenc is milyen szellemi munícióval járult hozzá ’56 erjesztéséhez. (Azt meg már csak zárójelben súgom, szinte szepegem, hogy milyen aktualitása van ma is.) Mindehhez képest ellentmondás, legalább látszólag, hogy a mű utolsó strófája így hangzik: „Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hírét! / Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. / Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!” De Juhász Ferenc költészetében ettől kezdve ez nagyjából így lesz, ebben a kettősségben: szembenézés a mindenség s így az emberi értékek pusztulásának lehetőségével, ugyanakkor hittevés az élet értékeinek fenntarthatóságában.

(Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 34. szám, 2013. augusztus 23.)



A költő életrajza a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján:

 

 

   Juhász Ferenc 1928. augusztus 16-án született Bián, egy Budapest környéki magyar–sváb faluban. Apja, Juhász Ferenc kőműves volt, aki 1932-ben tüdőoperáción esett át, s képtelen volt folytatni mesterségét, így 1936-tól irodaszolgaként dolgozott tovább a Budanil cégnél, a második világháború után pedig pamutgyári munkás volt a Francia–Magyar Pamutipari Gyárban. 1950. február 20-án halt meg tüdővészben. Anyja Andresz Borbála volt, akinek a cseléd- és napszámossors jutott. A családban őt két gyermek követte: Gyula (1930–1993) történész és János (1932), aki tíz hónapos korában meghalt.

 

   Az elemi iskola négy osztályát Bián végzi, a római katolikus iskolában (1934–1938), polgári iskolába Bicskén jár (1938–1942), majd 1942 és 1946 között a budapesti Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola tanulója. Érettségi után (1946 május) beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetemre, a magyar–szanszkrit szakra. 1947-ben gyári munkás a Francia–Magyar Pamutipari Műveknél, majd 1948 augusztusában a budapesti József Attila Népi Kollégium tagja lesz, s 1948 őszétől folytathatja egyetemi tanulmányait. A kollégiumban találkozik Szeverényi Erzsébettel, akit 1948. december 14-én feleségül vesz. Felesége tanár és irodalomtörténész volt. 1972. december 14-én öngyilkos lett. Házasságából egy lánya született (Katalin, 1951).

 

Az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyja. Felesége szüleit 1948-ban kulákká nyilvánítják, apósa a szegedi Csillag Börtönbe kerül, s ott raboskodik 1955-ig.

   Első két verse (Arany, Ezüst) a Diárium karácsonyi számában jelenik meg. Első verseskönyvét a Franklin Társulat adja ki 1949-ben, ugyanekkor – rejtve – Baumgarten-díjat kap (6000 Ft). 1949 szeptemberében társbérleti lakást kap a II. kerületi Szemlőhegy utca 23/b. szám alatti házban, ahol bérlőtársai Nagy László, Kormos István és felesége, Gyarmati Erzsébet. 1951-ig a Könyvhivatalban és a Magyar Írószövetség Lektorátusában dolgozik, s 1951. december 1-jétől 1974-ig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1946-tól 1956-ig tagja az MKP-nek, illetve az MDP-nek.

 

   1950-ben A Sántha család című könyvéért József Attila-díjat kap. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja. 1951-ben Apám című verséért megkapja a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután azonban költészete hamar tartós támadások tárgya lesz, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolják (1951). Egyidejűleg családi életét is súlyos bajok kísérik: felesége hosszú depresszióba esik, amely haláláig többször is kikapcsolja az életből. Az irodalmi élet konfliktusai és a magánélet tragédiái azonban sikerrel keverednek mind a társadalmi életben, mind pedig az alkotásban. 1952-ben részt vesz a második békekongresszuson Bécsben, ahol többek között Sartre-ral és Aragonnal találkozik. 1952-ben Bulgáriába utazik egy nemzetközi írótalálkozóra. Vapcarov halálának tizedik évfordulójára 1954-ben megjelenik korszakos eposza, a Tékozló ország. 1955–56-ban a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang vezető költője lesz, aki olyan versekkel jelentkezik, mint a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen.

1956 forradalmát és annak leverését Budapesten éli át. 1957-től egyre mélyebb depresszióba süllyed, s kórházba kerül. 1960-ban a British Council meghívására három hetet Angliában tölt Tamási Áronnal, Ottlik Gézával. Kardos Tiborral és Köpeczi Bélával. Onnan Franciaországba, Párizsba utazik, ahol tizenkét év után újra találkozik festő barátjával és fiatalkori mentorával, a biai Hantai Simonnal.

 

   1956 után első új kötetének (Harc a fehér báránnyal) a megjelenését 1965-ig nem engedélyezik, s a benne lévő egyik vers – a József Attila sírja – újra heves támadásokat vált ki vele szemben. 1965 után azonban minden kötete időben megjelenik a Szépirodalmi Könyvkiadónál, s 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteménye is megjelenhet (Juhász Ferenc művei – 1. Versek és époszok, 2. Époszok és versek, 3. Versprózák). A Szépirodalmi Könyvkiadó megszűnte után (1991) a Pannon Kiadó és a Littera Nova vállalja soros köteteinek kiadását. 1960-ban angol nyelven is megjelenik egy-egy versgyűjteménye: először a Penguin Kiadó publikál egy kötetet, melyben Weöres Sándorral együtt szerepel. Majd az Oxford Kiadó teszi közzé válogatott verseit Duczynska Ilona és Kenneth McRobbie fordításában. Ezek mellett verseskönyvei jelennek meg németül (Suhrkamp), finnül, svédül, lengyelül, litvánul, héberül, olaszul, franciául, bolgárul és szerbül. Megkapja a Művészeti Alap Nagydíját. 1993-ban a Strugai Arany Koszorú átadásakor egy kétnyelvű (magyar–macedón) verseskönyve is megjelenik Pascal Gilevski fordításában és tanulmányával. 1963-ban bekapcsolódik az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, melynek 1974-től 1991-ig főszerkesztője. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 1978-ban feleségül veszi dr. Kilián Katalin orvost. Házasságukból két leány születik: Eszter (1979) és Anna (1980). A halál hosszú betegség után, 2015. december 2-án éjjel fél 12-kor éri Budapesten.

   Juhász Ferenc indulását, egész pályáját és életművét határhelyzetek formálták. Nemcsak faluja kétnemzetiségű, hanem családja is félig magyar, félig sváb származású. Indulása a második világháborút követő koalíciós időkre esett, tehát költőként egy történelmi korforduló szülötte. Versei csak rövid ideig kapcsolódnak az örökölt népies eszményekhez, 1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakít ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. Szociológiai képlete is határhelyzetre utal: a szegénységből emelkedett fel, de nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, hanem emancipációra vágyott, amelynek záloga – egész életműve tanúsága szerint – az egyetemesség és kozmikus látás.

 

   A magyar szocialista rendszer összeomlása után senki földjére került. 1954–1956-ban a forradalom egyik szellemi előkészítője, a forradalom után sokáig nem tudott írni, majd viták és vádak tárgya volt. Ezt az életpályát láthatólag súlyos belső és külső konfliktusok kísérték. Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog költő. De nagy áldozatokat követelő határhelyzete nemcsak súlyos terhe, hanem legértékesebb öröksége is. Ez formálta nyitott világszemléletét, mely történelmi-társadalmi és költői válaszait egyaránt meghatározta.