Kántor Zsolt

 

Éjjel nyílt meg a Nyelv Öböl.

Mint egy retrospektív tárlat.

A test szólt. S a másikat kívánta.

Akkor azt találtad mondani, hogy a nyelvhez

nem tartozik út. Mert már eleve ott tartózkodunk,

ahová vezetnie kellene.

Cipő, táska, kulcs.

Sorba a szavakat. S a szó az álomból kiemelt.

S így lett a kelleténél személyesebb.

Mielőtt feltöltötte (feltörte!)

volna magát egy újabb alvás-hullám.

A nyelv közelében időztünk –

A dolgokat unván.

Gondolkodásunk elkalandozgatott.

De nem tudott behatolni egyből oda,

ami a  sajátja. Kizárta magát a nyelv.

Szakadatlanul elmúlt.

Megöregedett a szó, mielőtt még kimondtuk volna.

Úgy jött ki a szájból, hogy rögtön szertefoszlott.

Majd újra!

A szeretet is hasonló.

Valódi világ. Tettek hegylánca.

Többre kell tartanunk, mint azt hittük.

„Másvalami” túlságosan jelentőségteljes mása.

Ez volna a szellem kifejezőereje.

Mint kitüntető rajzolat.

Az összetartozás íme, visszahat.