Éjjel nyílt meg a Nyelv Öböl.
Mint egy retrospektív tárlat.
A test szólt. S a másikat kívánta.
Akkor azt találtad mondani, hogy a nyelvhez
nem tartozik út. Mert már eleve ott tartózkodunk,
ahová vezetnie kellene.
Cipő, táska, kulcs.
Sorba a szavakat. S a szó az álomból kiemelt.
S így lett a kelleténél személyesebb.
Mielőtt feltöltötte (feltörte!)
volna magát egy újabb alvás-hullám.
A nyelv közelében időztünk –
A dolgokat unván.
Gondolkodásunk elkalandozgatott.
De nem tudott behatolni egyből oda,
ami a sajátja. Kizárta magát a nyelv.
Szakadatlanul elmúlt.
Megöregedett a szó, mielőtt még kimondtuk volna.
Úgy jött ki a szájból, hogy rögtön szertefoszlott.
Majd újra!
A szeretet is hasonló.
Valódi világ. Tettek hegylánca.
Többre kell tartanunk, mint azt hittük.
„Másvalami” túlságosan jelentőségteljes mása.
Ez volna a szellem kifejezőereje.
Mint kitüntető rajzolat.
Az összetartozás íme, visszahat.