Dobozi Eszter

Lefejtem magamról, mint egy inget,
mielőtt húsomba égne.
Kígyóbőrömből kilépve
mormolgatom, hogy volt, és ma nincsen.

Mi belül emésztett, odakint már,
hátrahagyok végre mindent:
rozsdálló tüzeket, ingyen
od’adom gőzölgő, ócska gúnyám.


Mint hajóból végzetet hordozót
hajítják mélységes mélybe,
kioldom. Valómnak része
sosem volt, s nem lesz. Elnyeli bozót,


mint idegen elemet – kilökvén
semmibe gondolat férgét:
uralná mind a két térfélt,
rág s öl. Nem lesz övé az öröklét.


Odáig húzódni vissza


Korán legyűrt évtizedek,
meddig lát el tibennetek
a párás szem? Meddig lehet
tolatni, szűrődni vissza?

Mennyire kell? Hol a parancs?
Hová szólít vissza? Narancs-
színű egek alá, pamacs
felhőkben szállni… A tinta

nem lehet elég kék ahhoz,
amilyen vizekben csapkod
egysejtű ősöm. A starthoz
kell nyomulni megint, mintha

űri hang újratervezést kiáltana.
S mindez kevés!
Újra kell tanulni nevét
annak, ki eléd állítja

kőtábláit. Hátrálni még
tovább, tovább, hol ami vég, a
kezdetekkel összeér,
s folytonosan leng egy inga.

A rosszul gondolt gondolat
hol tépi-zúzza jonhodat,
megtörni rontó mondatod,
odáig húzódni vissza!