Kassai Franciska

 

Hát itt vagyok a száműzetésben!
Városom megtagadott. Az ádáz pártok
vívják csúf harcaik.


Szüntelen gyűlölet színtere
Firenze! Vándoroltam városról
városra, míg Ravennába értem Da Polenta úrhoz,
s ő menedéket nyújt nekem, a kisemmizettnek.

Este, vacsora után mesélni szokta házigazdám rokona,
Francesca da Rimini történetét.
Nyílván pokolra került e házasságtörő nő.
Távol az emberi színjátéktól Istennel vagyok.
Éjjel írok. Rémiszt a sötét, miközben
a pokol köreiben vezérel Vergilius.
Érzem földi létem közeledő végét.
Gyertyám csonkig ég, s a szürke
hajnal megdiderget.
Vajon majdan reám hogyan emlékeznek?

Álmodtam egy álmot: századok elteltek,
s régi házak falán emléktáblákon
idéztek a Komédiából.
Hazám lelkében éltem tovább.
A világ szívében éltek a tercinák.
A világ költői sorsomból, művemből
erőt merítettek a harchoz.
A költészet százszor, ezerszer meghalt.
Százszor, ezerszer feltámadt.
Isteni lett a Színjáték hangja,
s mint a megújulás harangja szólt diadalmasan,
s a menny engem átölelt védőn, s szárnyával
betakarta egy óriási angyal ezt az
útjavesztett emberiséget.

Most Isten országából látom a küszködőket,
bátorítva minden újabb vándort, ki naptalan
erdőbe tévedt „feleútján a földi létezésnek”.