Kiss Anna

 

Azok a vérrel írt
határok,

kéreg-kürtöket fújó
fellegek, gurálok, faragott,
festett templomaik,
Orawka. Az Átkozott ilyen
templomokból eltűnik,
hollókra hagyja nyűtt
ügyleteit, s madárijesztőkre
az Áldott. Szokva
megfeszített mását,
halandókat fésülget,

mert nyögjük a
magunk kertesztjét,
hordjuk a sötét madonnához
Czestochowa mécseivel.

Balassi-árny, kő és
áfonyafagylalt, megénekelt
„tenger morotvája”,
borostyán-dombjai, s az
ér, mi köztük szivárog le a
hullámok szívéig!, ő
szól bele zajukba, Ady
„lidérces kalapján”
fájvirág, s a szíveden.

A Báthory-király
álmaival vesződtök,
hogy lehetne mégis –

Hát nem lehet.

Keserítettek vélem is,
hogy feltartasz. Jó ég,
kitől...!, ti, magatokon
átfénylők, már mind a
magasban!, szétnézek, s
szitokkal jön ki a számon:
hol az az átkozott Balassi
Bálint?! Hol vagy, ki
kilencszáz-kilencvenhétben
a pétervári freskó-ló
tekintetével
néztél rám a falról?!,

hol a bánatban?!!!

Pedig tudom én, hogy
segítsek magamon,
takarodik utamból, tűnik
szoknyámmal megütve,
kékül, feketedik, aki –
de ez egy másik város itt.
Ködös ligeteit varjúkárogás v
eri fel, ide húzódtak
borzas fészkeikkel.
Wawel erődfalai mögé
régi morva fejedelmek,
lengyel királyok, utolsó
bölényeit rejti az erdő,

s megint határ,

utolsó magyar
várúrnők aluszák
álmukat a határ
közelében, vastag homály,
tűnődünk fagyos
maradékán, s az időn,
mi sötéten úgy ide
tartozik, mint messze
világoló vaskosarakhoz a
jelzőláng, történelemhez a
lenszőke gyerekek, kik
nem tehetnek semmiről,
almát gurigatnak, mint
annyi évszázada, árva
Zólyom, Pozsony, Komárom,

almák, kendőcskék,
kezek, lábak,
csak az ég türelmes,
újrakezdeni minden
világra bukó gyermekével.