Rónay György

A foglyokat elhajtották Budáról.
A falu üres. Néha még
egy-egy lövés hallatszik. Csupa csillag
s úgy szikrázik az ég,

úgy tündöklik, úgy izzik és sugárzik,
hogy a tekintet, villogó
ösvényein bolyongva szinte szédül;
s ha fáradtan a földre hull, a hó

fagyott tükrén ugyanaz a fölényes
káprázat néz rá vissza, ugyanaz
a vakmerő és néma zápor. – Isten,
rabok, vezeklő s ébredő tavasz

irgalmas Istene, te Szabadító,
Megváltó és Vigasztaló!
szép régi életünket eltemette
a háború, mélyebbre mint a hó

a tűnt nyarak virágait! Ki tudja,
mi lesz, nem egy év múlva: csak
holnap vagy azután? Az ember
riadtan áll az ég alatt,

nem lelve már magát sem, otthonát sem.
Földönfutó lett. Éjszakákon át
dermedten figyeli a levegőben
a holtak lábnyomát;

kapaszkodik két kézzel egy gyökérben,
s már csak a puszta életért lapul.
S csillagok jég fénye sziszeg fölötte
Részvétlenül és változatlanul.


A Bécsi úton


A bécsi úton baktattunk a hóban
száznegyvenen, akiket a levert
ország szívéből valami homályos
szeszély vagy szándék Solymárra terelt.

Az árokparton döglött tank hevert és
egy hulla; aztán messzebb egy kilőtt mozdony.
Mintha egy tébolyodott kertész
földúlta volna kertjét, az Időt…

Nem hallatszott, csupán a lomha léptek
bús dobszava a tompa csöndben, és
pár sóhaj. Fönn egy éles csillag égett.
A hegyderékon néhány pörsenés:

katonasírok. Olykor szél fuvallott.
Egy rom, falon, jéggé fagyott a vér.
A béke álmát álmodták a hantok,
s békén aludt a néma csatatér.

Mi meg csak mentünk, száznegyven deportált;
hegycsúcsra értünk, fölnyílott a táj,
s a völgyben mint egy álombeli hold szállt
szelíd emléked, árva Nikoláj,

ki nem tudod, miért kell itt Ürömnél
feküdnöd másfél méter föld alatt,
míg otthon már tavasz van és hűvös szél
fakasztja a rügyet s a lányokat;

mint ahogyan mi sem tudtuk, miért kell
így bandukolnunk… Meglódult az ég,
s egy pillanatra láttuk fönn az éber
Mindenható nagy, virrasztó szemét.


Rónay György (1913–1978) gépiratos verseskönyvet állított össze Tíz év (1942–1952) címmel. Ebből válogattuk két, eddig kiadatlan költeményét, amelyekben visszaidézte, amint az orosz katonák „kicsit havat lapátolni” vitték őket. Végül Solymáron lépett ki a sorból, s ott kapott menedéket. R. L.