Dobai Péter

 

 

Békebeli magyar emlékek,
álmok, ábrándok, átkok

 

Valahavolt, tovatűnt párok sétája: most
közelít felém, örök lépések vezetnek hozzám,
ó, hogy soha el nem érnek, bizony ezért
illene zokognom, de hát nem ők,
én tévedtem el az ő szépemlékes útjaikon,
vissza kell érnem, hiszen vár, diktál a XXI.
századi naptár… A múltak, a régi, deli másidők:
engem be nem fogadnak… Nézem a fotográfiák
százados vonását: - belvedere - a hölgyek
arcán sötét madeira csipkefátylak, hát ennyi
szépjárású, széptartású femina
egy egész hadsereget már előre gyászol?

Vigyázzban állok,
szalutálok
a fekete
arcfátylaknak,
az átlőtt rohamsisakoknak…
hiszen még alig száz éve annak,
hogy ők voltak az élet üdve:
ők temettek szépséget, ifjúságot -


A Régi internátus azóta
elvadult kertjén átiramodva


Nagyapám, a 13. gyalogezred,
8. századának géppuskása
emlékében (Szerb-front,
azután olasz-front. A világháborút
nem Svejk, de nem is Ferencz Ferdinánd
trónörökös robbantotta ki, hanem
tőkések, bankárok és hadiszállítók. )


„mi az ott,
A mezőn az a vérfolt?
pipacsok, pipacsok!”
Rónay György


A kertek mélyén
szívlakatlan
gyermekhazák…
Most festők másolják
ezt a tájat,
ezeket a filozofáló
ősi fákat
s mély lombművükben
a harmóniát.
A művészek mind úgy érzik,
hogy valóságot látnak,
úgy érzik,
hogy ez a vörös virág
a vásznukon ma van.
Észre sem veszik,
hogy mindez régen elmúlt,
hogy az a vörös virág nem ma van,
az a vörös virág örökre