Konczek József

 

De szép is volt, amikor az erős, büszke
négyhuszonnégyesből kiszakadt a gőz,
s a hatalmas mozdonyjószág alatt
mint felhők, puha vatta, hóvihar,
úgy kavarogtak a párák,
s tán – valami reszkető légpárnán –
siklik tovább a fák fölé,


de nem! Csak állt, csaholt,
fújta a gőzt,
a régi mozdony mintha azt
dünnyögte volna, hogy „semmi az!”

Erejét, erekcióját
kilövellte, s hosszan, jólesően
folyatta sokáig. Korán sárgult levelek,
olajosan felfénylő gyomok,
talán nyári, fészekalja, tollasodó kiscsibék,
durvára tördelt kövek, és annyi más
ott futkoshatott a kerekek alatt.
S állt. Állt. „Bizony, elfáradtam.”
És a fémsötéten csillogó
monstrum lassan megindult hátra felé,
és láthatóvá lett a széphomlokú állomás
vasúti tábláját fordítva olvasni.