Balla Zsófia
Székely Magda emlékére

Sikerült megszöknie végre.
Hetvenegy évig húzta el
s világtalan önkívületbe gyűrte,
hogy nem halt meg övéivel.

Fát újra felvető virágerő,
a méretlen túláradás
keltette életre s égre kente kevés
átkait és erős bocsánatát.

S ahogy mint alomból, mesterséges álmából újra
s újra felmagasodott, mintegy állati szenvedésből
lépett ki, sok rossz halálból visszatért virradóra.

Kihez beszélt?
Ki volt a láthatatlan hívás,
sok tétova mozdulathoz a gravitáció?
Az idő centrifuga-erejének
eszméletlen szelében élt.
Társa Melpomené, nem Klió.

Élcsapatba vágyott? A vágy is csörtetés.
A hiányon nem fog a golyó, nem üti át a kés –
amire vágyunk, mindig végleges.
Vágy a tanúság: azt hirdetni másnak,
hogy értelme csak kegyelemnek
lehet – s nem a feltámadásnak.
Hogy él egy másik ország: a csillagot mentő
költők. Hogy itthon fogta másnap
a budai ősz és a fény.

Tudta ő, sokféle hit csak arra való:
az égbe horgonyozza azt, ki árva.

Tanúskodni akart százezrek hűlt helyén.

Most már nem él. Még sincs a múltba zárva.
Az igaz útja észrevétlen indul.
Nem igaz, hogy istenfélelem ami Jó.