Markó Béla

Szerettünk volna minél előbb indulni,

mert majdnem ezer kilométert

kellett még autóznunk hazáig,

de azelőtt mindenképpen

meg akartuk nézni Graz óvárosát,

és főleg az óratornyot,

szombaton kora reggel még aludt a város,

legfennebb egyik-másik kávézóból

hallatszott ki az asztaltologatás,

viszonylag hamar észrevettük

az óratornyot a fák között,

csupán két szorgalmas japán turista,

egy fiú meg egy lány kaptatott felfelé az ösvényen,

bár ezeknek nem igazán lehet

megállapítani az életkorát,

udvariasan ránk köszöntek: guten Morgen,

mert egyszer már elmentünk egymás mellett,

amikor körbejártuk a dómot,

kapaszkodtunk mi is Annával és Balázzsal

a kanyargó ösvényen az óratoronyhoz,

és ahogy a japánok eltűntek előlünk

az egyik fordulóban,

csak fű, csak bokrok, csak néhány fenyőfa,

csupa ismerős szín, illat, zizegés,

suhogás, csicsergés, recsegés,

semmi új, semmi távoli, semmi lélegzetállító,

és nyilván semmi vágyakozás,

mire is, kire is, miért is?

A japánok hamarabb felértek,

egyet-kettőt fényképeztek, és már jöttek lefelé,

Auf Wiedersehen, mondták kedvesen,

mit számít az ezer kilométer,

vagy akár tízezer is,

zsebre tettem egy fenyőtobozt,

hogy mi is vigyünk haza valamit Grazból,

vagyis honnan hova? Mi értelme különbséget tenni

fű és fű, madár és madár,

fenyőtoboz és fenyőtoboz között?

Kinyitottak lent a kávézók,

Balázs narancsleves poharába

beleesett egy darázs,

kiöntöttem az utcakőre,

és persze fogalmam sincs,

hogy azután mi lett vele.