Markó Béla

Már itt is, ott is felparázslanak 

a pitypangok, s egy pillanat alatt

robbannak is, mind irgalmatlanabb,

mind véresebb a kert, míg ránk szakad

 

a menny, akár egy nagy, hűvös tenyér,

mert esőcseppek, áttetsző betűk

peregnek egyfolytában mindenütt,

hogy szó a szóval végül összeér,

 

és mondattá lesz, vagy tán csak dadog

éppen az Isten, repeszdarabok

szálldosnak kint, pillangók, verebek,

 

s bőröndjéből kilóg a sok virág,

mint ki a blúzát vagy a zokniját

becsíptette, annyira sietett.

 

 

MÚLÓ SÖTÉT

Nincsen már titka a jázminbokornak,

ha végighömpölyög kívül-belül

az ágakon a fény, és elmerül

sok-sok virága, bár még fuldokolnak

 

és sodródnak a hullámok között

a nyúlánkabbak, aztán elcsitulnak

előbb-utóbb, egytől egyig kihullnak

a verebek, megissza a ködöt

 

a féltenyérnyi résekből a nap,

s végül még búvóhelye sem marad

a képzeletnek, sorra leperegnek

 

az árnyak, és már érthető,

akár a semmit el nem titkoló halál,

hogy addig élsz, míg van mit rejtegetned.