Juhász Ferenc

Ha egy költő meghal, lehull egy csillag. A földgolyóba zuhanó fény-tünemény vagy lángporrá robban az utolsó ütközésben, vagy aranyporrá omlik, s elfoszlik napsütötte ködként, vagy belefullad a Földgolyó-Ősanyagba, létünk teremtőjébe és temetőjébe, s utána se lángcsóva, se virágzó szikra-kéve, se fény, se árnyék, se test, se szellem-ajtó. És se virág, se fű, se kalász. Csak a csönd világhatalma. Árnya csak a testeknek van, ahhoz nehéz, vagy könnyű anyag kell, virágszár-anyagszövet, színes ihlet, éjszaka lelkű titok, az atomnak, molekulának, anyag-szervességnek a megmaradás ihlet magányában.

Ez történt Gutai Magdával. Vasárnap még ott ebédelt nálunk. Aztán hazament és meghalt. Én sok haldoklót, haldoklást, sok halottat láttam hosszú életemben. Békében, háborúban, tömegsír kihantoláskor, önakasztás után az előszoba-padlón heverve, mint egy óriás porcelán-babát rozsdaszínben, kékben, barna hajakkal meztelen vállain. De ezt a halottat nem hagyta látnom az Isten. Befogta Mindenségkezével élő és látó szemeimet, hogy vakon üljek a Hallgatás Trónján, mint a legendában a Mítosz-fejedelem szemét az isteni vakság, mintha szemeimen vakság-árnylevél, nehéz-selyem feketebársony vakságtakaró lenne, fekete levelek csipkerojt-szélű eperfalevele. Mert minek  is látná a vakság, a szenvedő eleven, a fagy-örökké dermedt halottat, a Halandóság-testből, aki élt valaha, míg meg nem halt. A szemekről beszélek. Pedig csak a ravatalkendőszerű szemtakarók olyanok voltak, mint gyermek és kamaszkorom fekete gyapjúkagyló fülvédői a koponyára szorított fémívvel szorosan a fülekre, hogy le ne fagyjanak, amíg a vasútállomásra érünk. Fekete fülek a piros füleken. Fekete gyapjúsisakocskák a gyertyaviasz fehérre fagyott cimpákon. Most temetünk. Egy költő-asszonyt. Akinek szikár verseiben ott bujkál a naivitás és az erotika éppúgy, mint a feledhetetlen gyász. De most már vége. Ámen, ámen, ámen.