Konczek József

 

Először azt hittem, alszik, de nem, csak
lehasalt a fűbe,
hogy szomját oltsa kora alkonyatkor,
a májusi kaszálás végeztével.

A szisszenő szájszélű nagykasza
Odébb, egy zsombékon hevert,
S ő óvatosan odatette száját
a réti édes vízhez, valami
bujdosó forrás vagy lágy eső
tiszta vize volt ez? (Szokolyán
ismernek ilyen csodákat.)

Két és fél esztendős körüli
lehettem, de elszökvén is
nem maradhattam ki (ülve, állva)
a májusi kaszálás misztériumából.

(Ezt persze csak most mondom így,
mert akkor még
nem tudhattam ilyen szavakat,
természetesen) – csak
ámultam a suhogó-veszélyes
villanású szerszám puha táncán,
amint ritmusra fektették
rendre a (harmatos, és még délután is
pozsgás, térdig érő illatos
margaréta, törökszekfű, vadkapor,
kankalin meg annyi más virág –
ágaskodó népeivel meggazdagított)

széles rétet,
Szokolyán a vasútállomás mögött
ahol apám, ujjai közt vezetgetve
betűzte a morzé-szalagot…

Én a zsombék mellett ültem, nem, nem hangyaboly –
de nyugodt, erős szálú fű volt
rajta ( – akár egy monomah-sapka –,
persze ilyenről is most tudok csak,
egyetemi vizsgáim után – ),
szagosmüge
csavarodott a bokámra,
lefejtettem,
s néztem Jani bácsit,
amint a fűben fekszik hason,
és iszik lassan a réti forrásból.

… de akkor már Gyarmat felől éjszakánként dörejlett az ég.

(1985 – 2012)