Juhász Ferenc

Ahányszor a Tekintet című folyóiratot a kezembe veszem, abból mindig Ördögh Szilveszter néz rám vissza! Az Ő szeme, az Ő tekintete! Milyen szeme is volt ennek a tartózkodó, látszatra szelíd fiatal férfinek? Nem tollpajzs-arcú bagolyszeme, nem gyilkolásra-csiszolt sas-szeme, nem rebbenékeny és minden pillanatban az elfutást, a gyors iramlást és menekülést látással-szaglászó gyíkszeme, nem is ártatlan és lét-tapasztalatlan csecsemő-szeme! Ennek az alacsony, sovány, szinte súlynélküli fiúnak,  (mert nekem olyan volt Ő, mintha a fiam lenne) ember-tekintete a hűség, a más szemekkel nem kevert szelíd tisztaság volt. Benne a világ, ami az övé volt és nem az övé. Pupilla-gyászában a megismerés-vágy máglya-tüze, pupillájában, a fekete látás-üstben az élet-győzelme, szép bizonyosság, egészen a korai gyors halálig!

A Tekintet Ő maga volt, a más-megvalósítás hite és bizonyossága! A teremtés mámora és szerelme! Ezt a folyóiratot Ő teremtette, a pénzt a megvalósításra Ő és barátnője koldulta össze. Nekik hát, mert neki áldás és szeretet. Dicsőség! Mert ez a folyóirat, ez a szellemi szép szivárvány küldetéses magaslat volt, vihar utáni szín-félgyűrű az ég szennyétől megtisztult fényes, fölöttünk áradó örök-kék, lehetetlen csöndben. Ez az öröm-híd. Nekem Ördögh Szilveszter nemcsak a barátom volt, de fiatal szíve és hűség-tekintete mély, tiszta kút a szívemben. És ebben a kútban az élet vize rengett, mint a hüps szívdobogás, arany-lemezekkel és aranylemez-cseréptöredékhalmazzal, mint a szerelmesek mosolyában a jövő. A Teremtőt már elkérte a temető. És most, ha elmegyek hozzá a temetőbe, sírjánál könnyeket virágzó öreg szívemmel, a sír-földből két sugár-rúd lő a szemembe, két gyémántrög ontja a fényét, Ördög Szilveszter szemei, az elporladt szeretet fény-ágai. Tekintete.