Géczi János

 

Tekintsd annak, Uram. Miképpen az este mezején
napra nap újranyitó, lázban izzó, ványadt ligetszépét.
Annak etikája nincs, akinek, a túlélés ösztönén kívül
nem jut egyéb. Kíméletlen és halmozza,
elpergő búzaszem a porladó, fehér lisztet, a rosszat,
mielőtt megsemmisül. A piszkozatról lehet-e mit mondani?


Lehetett volna oly hallgatag a Forum porában
hogy érdemessé válik Vergiliusnak egyetlenegy szó rámájába

                                                                       befoglalnia,

egy bronztükrön, melyben illír asszony
saját képében nézi meg szépülő arcát szeretőjének, páraként

                                                              fel- majd eltűnnie,

s ki a múlékony látványtól sápad el és fölkiált,
lehetett volna, ami megtörténik, s örökléthez jutva nem

                                                                      felejtik el.

Az, aki komlóval futtatott házfal tövén kutyának füttyent,

                                                                          játsszon

addig a nyirkos tornácon, míg petárdáival el nem vonul a

                                                                     viharos szél.

Aki, amit belecsorgatnak a pohárba, bár büdös, de megisszák,

                                                                          a bürök.

A dolgok roppant birodalmában egyetlen test sem az övé,
amelyet sikerül kitöltenie s a mitológia sem nyújt helyet

                                                                         számára.

Tán nem volt mivel megtöltekeznie, így marad az aki,
nem válik másikká, s a másik nem lesz ő. Meglehet,
nem egyéb, mint az emlékezésre képtelenség martaléka.
Könyv nincs, és a sok vers a feledésről benne, mert felnyitni

                                                                      nem lehet.

Aki fölött átsiklik a tekinteted, én tudom, milyen lenni

                                                   olyannak amilyen, Uram.

A föld alatt, a föld felett elheverészik sok-sok megírt fecsegés,
emberszagú, korhadó és édes illatú, apró betűs,
hátukra vehetik a hangyák vagy törmelékre hull,
miként szétdarabolt mindegyik elolvasatlan história
s egyik-másikból ki-kivillan, mint a csont, ha feldobja a föld,
az Antikva-metszést megőrző vessző, egy verébszemű pont,
a pirosra sült főnévre utaló, vastag cserépdarab,
egyik sem jelent semmit, a tisztázathoz nincsen közük.