Juhász Ferenc
(Szentágothai Jánosról)

„Szikár szép alak”, írta József Attila bocsánatkérő késői versében Babits Mihályról. Nekem nincs okom bocsánatot kérni Szentágothai Jánostól, se fordítva: neki se tőlem, hiszen sose bántottam őt, a zseniális tudóst, az agykutató lángelmét és ő sem engem a most már szinte vele-öreg költőt. Most lenne száz éves, én meg nyolcvannégy vagyok. És most már mit számít az a majdnem két évtizednyi életkor-különbség.

Ő már a világegyetembe szövődött, én meg a földbe nézek, keresve: csontjaimnak hol találok ágyat. Az űrkutató, ha szétfeszített dióhéjként szétnyílik suhogva a csillagvizsgáló-torony fahólyag-koponyája az űr-tágulat feketében az űrmélység gyermekláncfű-pehelygolyó robbanás-virágait keresi, a szupernóva gigászi lángtornyokat, az agykutató meg az ezerszer ezer milliárd idegsejtből rácsozott agyszövet világegyetemnél nagyobb szerkezetét kutatja, hátha megtalálja a Titkot, amitől élünk, szeretünk, s világító szívünk égő villanykörteként világít ember-pupillánkban, a végtelen mélységű szent feketében. Én nagyon szerettem őt, a „szikár szép alakot”. Ahogy állt, mosolygott, ahogy sercegve lángolt szinte fehéren, mint egy égő foszforgolyó! Olyan volt ő nekem, mint egy ünnep utáni üres templomban, egy gótikus katedrális oltárán álló vékony, hosszú fehér gyertya, magát-emésztő megszentelt hosszúság, nyúlánk magasság-tetején piros lepkeként verdeső, lobogó, tiszta, szép, illatos lánggal, könnyező jellemvirág, a vigasz és a megnyugvás pillangós áhítat-virága, csokornyakkendője begombolt fehér-ingű nyakán, mint egy óriás viráglepke, lepkevirág, koponyás-árvácskacsokor, mint egy óriás fehérpettyes tűzpillangó, kék szemei világítottak, mint egy érckakas lángiszap taréja, mint egy tiszta szépség tengeri násza. Hogy mikor ismertem meg őt: nem tudom. Még személyes találkozásunk előtt megvettem háromkötetes óriás anatómiai atlaszát, később három sárgakötetes könyvét, mert tudni akartam áldozatos tudását, megvettem: megtanulni mindent, amit ő tudott, később a sárga kötetek egyikéből a szív, az életfenntartó gyönyörű vörös létszerv minden üregét, lemezét, hártyáját, a feszítő-húrokat, a győztes hús-állomány minden állapotát és feladatát, mert éppen egy époszt írtam, ahhoz kellett a pontosság és a kegyelmi fegyelem. Ó, te „szikár szép alak”, egyik ősöm és múlhatatlan Barátom. Tárgyi emlékeim nincsenek tőled, de gigászi szellemlényed, mintha egy titáni galaxis-köd hajolna rám, árnytalanul fölém, ha itt ülök íróasztalomnál. Most is!