Tornai József

Ha Ady Endre, a mi Adynk nyolcvanöt éves volna ma,

lehet, hogy az én koponya-arcú lidérclényemre hasonlítana,

 

és fut, rossz fogsorával mosolyog, lenéz

borzas semmiből a jövő-törte anya-apa földre, és

 

borzad, imádkozik, mindenkit megáld (ahogy én nem tudok),

mert kevesen vannak itt az emberek, az asszonyok,

 

és nem hisz el semmi lélek-csodát, nem örül,

hogy van egy Nagy Úr, ki a nádasok sugdosásain ül,

 

míg ő hályogos, öreg szemével a káprázataira vigyáz,

így akarja megvédeni fajtáját, haragvásait, igazát,

 

hiszen ugyanúgy csikorgatja bilincseit, mint fiatalon,

hiszen ő volna most is a láz, a halál-kihívó „akarom”,

 

minden kis emelkedő magyar árvult őz-lelke fölött,

o volna, aki az Írással kezében verné addig az ördögöt,

 

míg nem lenne tiszta az ágyékunk, a gondolatunk és a határ,

ahol a bíbic Napkelet pentatonjait messze kiáltva száll.

 

Nem tudom, ha Ady lehetett volna egyszerre suhanc és öreg,

ha gyönge lábaival, tüzes eső-agyával eléri a megtöretett,

 

kicsi ország zavart vérének ontását és sok boldogtalan

testvérének feje lebicsaklását az idegen Európa karmaiban,

 

nem tépte volna-e le magáról selyemmellényét és az Alföld-

széles Ady-kalapot,

nem taposta volna-e a sárba a trianoni szomszédok, buldog-

 vigyorok

 

 előtt, hogy aztán, mint Empedoklész az Etnába ölte magát,

zuhanjon a mélybe rémületünkön, megvesszőzött szívünkön át?