Háromnegyed négykor jelzést adott

Az Értéktőzsde, épp a lehető

Legrosszabbkor: nem volt már idejük

Lépni az alapoknak, s negyed ötkor

Kitört a háború. Háromnegyed

Ötkor behoztam a muskátlikat

A teraszról, s félteni kezdtelek

Budafokon, fönt a tizediken.

 

Jaj, mennyire nem fog már kiderülni

Hogy a Kísérleti Lakótelep

Japán import házai mire vinnék –

Ezen töprengtem, amikor fölértél.

Elmondtad, hogy a Móriczról a pánik

Milyen csatornákon terjed a hegyre,

Hogyan csattannak a korhadt spaletták

A villák ablakában, majd leültél.

Szóba került a költő mondata,

Aki egy tudósra hivatkozott,

És azt mondta: még nem tudjuk, milyen

Fegyverekkel vívjuk a harmadik

Háborút, de hogy a negyediket

Bunkókkal és botokkal, szinte biztos.

Pont egy hónapja kezdett zsongani

A fejed, mert elbizonytalanodtál,

Nem-válaszolgatni kezdtél, kinyomtál

Az életedből, néha visszatértél

Csökkentett üzemmódban, s én azóta

Zsonglőrködtem a gyomrom színpadán

Egy almányi csomóval. És tudom,

 

Semmi nem megy egyszerre, és türelmet

Kell tanulnom, és ebbe belementem,

Mit veszthetnék – mégis felháborító,

Hogy egy kártyanaptáron lépegetve

Kellett rekonstruálnom, hogy mikor

Vérzel, hiszen megéltem az előzőt:

Képzett valakidnek tudtam magam,

S láttad te is, hogy ugrált a hasam.

S míg a rádió hanggal tüntetett,

S behozta a nappaliba a belga,

Spanyol király, izlandi államelnök

Elcsukló hangjait, valami szerb

Okoskodást, kínai hümmögést,

Azt hiszem, hogy nagyjából megbeszéltünk

Mindent, ami megbeszéletlenül

Rohadt bennünk, én talán kötözködtem

Az elején, de végül hátradőltem,

És mosolyogva néztelek, te angyal.

Afrika, Óceánia és furcsa módon

Amerika felől se kép, se hang,

Mintha nem is lennének itt a bolygón,

Főleg ez az utóbbi fájt nagyon,

Szinte megbántva ültünk ott mi ketten,

Szerelmesek és európaiak.

A pénz és a hozzá még hű erők

Reggelre ígérték a támadást –

Ez legyen az utolsó hír, amit

Magunk közé engedünk, javasoltad,

S kinyomtuk a biztosítékokat,

Hadonásszon nélkülünk a világ.

Ekkor jártunk tíz perccel hat előtt.

Jó ideig néztük egymást a földön

Ülve, te az olvadásra ítélt hűtőnek

Dőltél, gondolom, én szemben veled.

Harangszó ugrasztott ki minket egymás

Tekintetéből, és „Mi van?” „Mi van?” –

Mért ne látnánk be, hogy senkik vagyunk,

Akik bánják, hogy ez így alakult,

 

Akik bánják, hogy nincs idő vegyülni,

Egymás vonásait egyetlen arcon

Látni kibékülni és összeülni,

Akik fáradtak és békétlenek

Kivárni, míg teste is nő az arcnak,

Meglényegül, kitudódik egy ember,

Fölsír, ugat, ránk borítja az asztalt;

Néztük egymást egymást vádló szemekkel,

S rájöttünk, hogy van célunk a világon,

S áldás, hogy csak az út bizonytalan.

Hihettük talán, hogy félnünk se kell:

Gyors és célirányos egy háború.

Nincs már toborzás, nincsen sorozás,

Hiszen mire átvehetnénk a postán

A behívót: kapituláció;

Harminc pontot lebombáznak, elég

Ez egy ország legyőzéséhez, új világ,

Két nap, máris az újjáépítés

A téma, és szerdán már munkanap.

Gyors és célirányos egy háború

Így tanultuk Kuvait és Irak

Példáján, pár steril hadművelet

Műtőskesztyűben és gyors megadás,

Kikapcsolják a monitort, frissítő

Citromkarikával, szépmunkavolt –

De mi mégsem hagyatkozhattunk erre,

Végül is rólunk volt szó, nem arab

Idegenekről, akiket különben

Nagyra tartunk és roppant tisztelünk.

„Szóval? Mi legyen?” „Nem tudom.

Most játsszunk.”

És végigvettük az ismert világ

Történetét egész a kezdetektől.

Szükségszerű volt-e, hogy Ptolemaiosz

Testnedvei Caesar nyelvére folytak,

Szükségszerű volt-e Caesarion

Születése, halála ugyanúgy,

Melyik jobban – s nem nevetséges-e,

Ahogy a görögök akár egy kávét

 

Kavargatták a sarokban a nyamvadt

Kis demokráciájukat, miközben

Mellettük felnőtt a történelem,

Azt mondtuk, nem – aztán szükségszerű

Volt-e, hogy a görög rendszer kiégjen,

S hogy felmutassák vagy kétezer év

Után mint öreg újszülöttet,

Megülhet-e kétszáz évnél hosszabban

Európa hátán, hisz a kontinensre

A legtöbb vért idegen népek hozták.

Pillanatokra talán okoskodtunk,

De felmerült néhány kérdés, feszítő,

Furcsa kérdés, mely a mi háborúnkhoz

Nem tett hozzá semmit, de mi akartunk

Olyanokról beszélni, mint soha,

Amelyekről egyszer lehet beszélni

Egy nőnek és egy férfinak, akik

Holmi körülmények gyermekei.

Arra jutottunk, hogy egy háborút sem

Helyeslünk, de bevallottuk: igen,

Az első nagy háborúba talán

Mentünk volna mi is oly lelkesen,

Ahogy minden fényképen látható,

A „Háborút! Háborút!”-felirat

Ugyanúgy ott lett volna a kezünkben,

Mert túl kiszámítható és mesés

Volt a világ két generáció

Óta, és még nem hódított a futball.

Mi is János vitézt akartunk volna

Játszani, a töröknek odavágok,

Megcsavarom a francia király

Orrát, az én Iluskám pedig otthon

Szüttyög, és ezt ugyanúgy élvezi.

Én még soha nem beszélhettem erről:

Azt hiszem, elmentem volna meghalni,

Vagy elmentem volna, hogy visszajöjjek,

S töprengem volna: a két út közül

Melyik lehet a romantikusabb.

 

Könnyen lehet az, hogy sunnyogtam volna

’44-ben, azt hiszem, félrenéztem

Volna, mert féltettem volna egy állást,

Egy vendégkört vagy akár egy kanál zsírt,

Hát vagy persze téged, kit szeretek.

Bevallottam. Vagy sőt: beültem volna

Gyilkosok közé, nyilván mentegettem

Volna magam: parancsot teljesítek,

Hogy ez a rend, hogy most épp ez a rend,

Hogy értsék meg, jobb világot akartam,

De most még nem, mert most erősödöm.

Bűnös vagyok, mert az lehettem volna.

Könnyű békeidőben tisztaságot

Hirdetni és emlékművet avatni,

Ráruházni a mai elveket

Visszamenőleg a megesett múltra,

S milyen nehéz azt mondani: ugyan,

Békés fiú vagyok, mert béke van:

Az életem az adott kort jelenti.

S te bevallottad: vártál volna otthon

Ugyanúgy, mintha nem történne semmi.

A második háborúban talán Lettem volna öt váci fiútestvér,

Akik közül kettő elfagy a fronton,

Egyet agyonlőnek a szovjetek,

Egyet agyonlőnek a németek,

S a maradék kilencvenévesen

Sem vár vigasztalást, kár az belé,

Felejt, ahogy felejteni szokás,

Keveri a neveket, és a többiek

Egyetlen éltetőjeként csak meghal,

Mint egy kutya, aztán végül elássák.

Föl kellett állnom, szégyelltem magam.

Bonyolult a második háború:

Ha föltesszük egyszerű háborúként

A polcra, azonnal billegni kezd,

Külön polcot kér, s mi nem spórolunk.

Szomorú, hogy most nekünk kellene

 

Megmondanunk, mit jelent ez az ország,

De mi Mohácson törjük a fejünket,

S elfelejtünk tanulni angolul.

Összekülönböztünk a harmadik

Világháború első és talán

Utolsó napján – még a második

Fölött, úgy, hogy mindenben egyetértünk,

És ez furcsa, nagyon furcsa. Helyes

Egy kis levegőzés, ebben maradtunk,

És a teraszra mentünk, hogy megnézzük,

Hogy fest Budafok egy ősz elején,

Ami könnyen lehet, hogy az utolsó.

Ez a szőlő és a bor városa,

Így hirdeti magát – a semmire,

Hiszen a szőlőt száz éve elvitte

A filoxéra, a hegyekre utcák

Települtek, csak a pincék maradtak,

S a mészkőbe vájt lyukak negatívja,

Leleményesen felhasználtatott:

Abból épült a magyar Parlament.

Három hete volt az állami ünnep,

Jól sikerült, mindenkit kitüntettek,

Mindenki átvette, vihar se volt;

Te a hegyről nézted a szétlövést,

Úgy mondtam magamban: idegenekkel,

De akkor már én voltam idegen,

Egyre jobban értettem a helyem,

S megcsináltam alkoholmentesen

Az estét a teraszon. Fényeket

Persze nem láttam, de azok a hangok…

Azok a hangok félelmetesek

Voltak – jól hallható, tompa robaj

Félórán át, szakasztott háború,

Mintha éppen idegen osztagok

Beleznének egy már térdre került

És magatehetetlen Budapestet.

Fáztál, kihoztam valamit. A szél

Vészjóslóan fújt a város felől,

 

Esti szél volt, és mégsem volt hideg,

Inkább többrétegű, ha van ilyen,

A máz rajta derűs szeptemberi,

Csiklandozós, langyos, ruhák alá

Apró ujjakat dugdosós – alatta

Viszont kriptahideg, nem is halált,

Hanem halál utáni érzetet

Hozó, olyan tiszta, bomlás utánit,

Aminek már nincs szaga, de megüt.

Az egyetlen hírforrásunk a szél volt,

Mintha a természet, amely az ember

Létezéséről nem vesz tudomást,

Mínuszos hírben azért beszámolna

A dologról – s most azt üzente: helyzet,

Helyzet van a mesterséges világban.

Látszott, hogy az M0-ás bedugult,

De hát mikor nem dugult be. A busz

Viszont nem járt. A tömbházak között

Olyan hangulat, amire magamtól

Sosem mondtam volna, hogy háborús,

Mást értettünk háborús hangulat

Alatt, nem lehetett fogalmunk róla –

Más. Más a zaj, és még másabb a csend,

Kutya nem ugatott. A kislakások

Odvaiban hangos tévék. Alattunk

Túráztatott motorú autó állt

Felhajtott motorháztetővel.

Apu nyakig benne, anyu a lifttel

Tízpercenként fordult, és cuccokat

Pakolt, amiket beletaposott

A csomagtartóba. Apró gyerek

Állt a kocsi mellett, elmenni nem mert,

Ott mit csinálni nem tudott – csak állt.

Világoskék ezerkettes Ladát

Láttam magam előtt, pedig nem az volt,

Azért azt, mert pont olyan volt nekünk,

Én vagyok a fiú… de hát hol van a húgom,

És tudja Apa, hogy hova megyünk?

 

Nem ilyen egy normális este, szívem,

Nem itt állunk, hanem egy sziklaszirten,

Nem is állunk, hanem mindjárt lefekszünk,

Nem istenek vagyunk, bomlani kezdünk,

Nem tudom, hogy mit tehetek még érted,

Nem ismerhettél meg, pedig ígérted,

Nem ismertelek meg, pedig ígértem.

Aki ilyen helyzetben is előre

Gondolkodik, nyilván semmit se tud

A történelemről. Hiszen a dolgok

Csak úgy megesnek: körömletörés,

Anyánk névnapja, világháború,

Minden, ami hajtja az életünket,

Beilleszthető egy rendszerbe, és

Egy adott pontig kalkulálható,

Egy-egy korábbi példával talán

Viselhetővé balzsamozható –

De nincs ember, aki nem csak utólag

Látja előre a nagy dolgokat.

Akkor nekünk egy világháborút

Kellett túlélnünk, láttuk jeleit,

Bemértük a pontot, ahonnan ez

Visszafordíthatatlan lett – de mondd meg,

Mit tudtál negyed öt előtt? Vagy azt

Tudtad-e az érkezésem előtt,

Hogy érkezem, és felforgatjuk egymást,

Hogy két élet csak úgy átrendeződik,

Mintha bomba vágott volna beléjük,

És úgy vesszük ezt az agressziót,

Mintha nem volna természetesebb?

Hát én máris más alapokról kezdtem

Gondolkodni, amint az életembe

Dugtad a túlfestett körmeidet,

Én kész voltam akár rossz ember lenni

Az új életben, amit te hozol,

Kész voltam félrenézni, hazudozni,

Tönkretenni az akárki családját,

Népet irtani vagy vonatra rakni

 

Egész városnyi populációt –

És nem gondoltam azt egy percre sem,

Hogy az új rendszeren holmi korábbi

Rendszer erkölcseit kérjem majd számon.

Aztán döbbenet: egy turistabusz.

Kiszállt belőle egy rakás japán,

Mindegyiken fehér egyenköpeny,

És fotózni kezdték a házakat,

A parkot, az autót szerelő

Apát, majd az anyát, aki épp akkor

Jött ki a házból, és orra esett,

Százfelé gurultak a lábasok.

Lefotóztak mindent, amit csak értek,

Csicseregtek mint gyerekek, s mellettük

Egy öltönyös férfi mutogatott.

„Csípj meg, ugye még élünk?” „Ezt akartam

Kérni én is.” Úgy vettük észre, élünk.

A történelem egy következetlen,

Feladványnak ostoba jelenet

Fölfestésével tölti idejét

Pont ma, amikor nagyobb dolga lenne –

Erre jutottunk mi ketten, de máris

Elismertük: mikor lehetne máskor

Lefotózni Budafokot, azon belül

Is a Kísérleti Lakótelep

Házait és bokrait, ha nem éppen

Aznap, mikor van még rá lehetőség.

Közéjük dobtam a csikket, miért ne.

Behúzódtál, és mögöttem sziszegtél.

Harminc szempár nézett a tizedikre,

Csak álltak meredten és szótlanul,

Egyik sem úgy viselkedett, ahogy

Viselkedni szokás ilyenkor – nem tudom,

De nem így kell viselkedni. Csak álltak.

Kísérteties volt, meglöktelek:

Gyere vissza, ezt nézd meg, s visszajöttél.

Mintha megmentő isteneiket

Csodálnák valami korcs földlakók,

 

Szótlanul néztek, nem is vakaróztak,

Fújt a szél. És akkor könnyezni kezdtél.

Vagy egy percig tartott a jelenés,

Aztán simán buszra ültek, s elmentek.

„Nem, nem, nem, én nem akarok meghalni!”

Az ágyra dobtad magadat. „Most mondjam,

Hogy nem fogsz?” „Igen, mondd, hogy nem fogok.”

 

Az állt kezemre, hogy bántani foglak

Most, hogy teljes gyöngeséget mutatsz.

Hogy törlesztek az elmúlt hónapért.

Gyönge voltál, gondoltam, megtaposlak,

Öt mondatból elintézlek, hátulról

Támadok, te védekezel, és kettő

Szöget kihúzol, mosolyogsz, de szemből

Jön még kettő, egyenest a szemedbe,

Sírni kezdesz, kivárom rezzenetlen

Arccal, amíg már csak szipogsz, kinézel,

Békejobbot nyújtok, amelyben

Ott lapul az ötödik, s egyenest

A szívedbe csapom. De ettől

A gondolattól én rándultam össze,

Belenyilallott a szívem, a gyomrom,

Azt éreztem: bántja egy idegen

Az én drágámat, mindenem tudóját.

Hát lehet, hogy idegenek leszünk

Egy nap? El tudom ezt képzelni én?

Merem vállalni? És ki merek menni

Az utcára anélkül, hogy rettegnék:

Fejemre dob valami súlyosat

Az Isten, mert amire ő talált

Méltónak, rád – könnyűnek találtattam?

Sokat gondolkodtam azon, vajon

Megérdemled-e a szép szavakat,

Amiket az oltárodra teszek,

Látod-e, hogy oltárt is építettem,

Tudod-e, hogy honnan hoztam a téglát,

Jól van, akkor nem terveztem, csak épült,

 

Jól van, akkor csak hazudom a téglát,

Mert már jóval előttem fölfalazták,

S én azt vállaltam, hogy imáimat

A legszebb szavakból állítom össze;

Nyár volt, és még nem gondoltam az őszre.

És rájöttem, hogy fordított a kérdés:

Megérdemlem-e, hogy papja legyek

Annak az oltárnak, melynek kövénél

A legszebb imákat formálja meg

Egy pap, aki ezt megérdemli nyilván,

Megérdemlem-e, hogy minden tükörben

Ezt a papot lássam, tudjam, mi bántja,

Mitől lelkes, megmoshassam a lábát,

Ruházhassam őt, a kiválasztottat;

A kérdés tehát sokkal prózaibb:

Méltó vagyok-e ahhoz a magamhoz,

Akinek tehozzád köze lehet.

„Nem fogsz meghalni, kedvesem, soha.”

„Édes vagy.” És fölzengtek a szirénák,

Összeomlás után hat órát írtunk.

A szomszéd tömb tetején volt az egyik,

De halkabbra volt állítva talán,

Mert jól hallottuk azt a másikat,

Amelyiket az állomásra raktak.

Nem tudtam, hogy katasztrófaturizmus

Résztvevői lehetnek azok is,

Kik a katasztrófa nyilvánvaló

Áldozatai (jó, tudom: itt senki

Se gondolja, hogy akármi baj éri),

De a teljes blokk futott a teraszra.

Szinte éreztük, hogy keletre dől

A ház, mert az egész lakóközösség

Átrohant a csepeli panoráma

Oldalára: ha már van, látni kell.

Szirénahang, és nem szirénapróba,

Nem a kétévente kötelező,

Harminc másodperces kis izgalom,

Mikor katasztrófa-védelmisek

 

Dohányoznak az utcán, a tűzlétrán

Fölmásznak, és bekapcsolják, oké,

Lemásznak és kitöltik a papírt.

Ez most komoly, és nem szirénapróba,

Hogy „ilyen lenne, ha” – dehogy: ez itt az.

Tényleg máshogy szól, mint békeidőben.

És működik! És akkor működik, mikor

Működnie kell, és ez nem magyar

Tempó – mi mindig világháborúkban

Érjük csak el a nemzetközi szintet.

És innentől kezdve szirénahang.

A hang háborús generációt

Hívott életre a Föld nevű bolygó

Északi szélesség 47-es,

Keleti hosszúság 19-es

Foka körül: tessék, nézzünk magunkra:

Mi lettünk ez a generáció.

A Ratkó-unokák szép nemzedéke:

Illyés Gyula, Brezsnyev és Andropov

Temetése, magyar-brazil három-null,

Első nyugati autó: az orvos

Metálbarna Kadettje, egy fegyelmi

A zánkai táborban, mert előre!

Helyett csak egy Csókolom sikerült…

Bla-bla-bla, ezt lehetne még sorolni,

Hát most ez a nemzedék bevonódik

Egy szentséges lakkréteggel, amit

Irigyeltünk Nagy Sándor katonáin

És borissza brigadérosokon,

Hadik András tökös magyarjain,

És most ránk kenik, már csillog a testen.

Háborús generáció leszünk,

Duplán tisztelnek majd az unokáink,

Hősök leszünk, megkérdezik, öltünk-e,

S lehet bármi az igazság: mi hosszan

Nézünk magunk elé, és fénytelen

Szemeket mutatunk nekik, hadd szokják;

Nem vennénk el tőlük az örömöt,

 

Hogy a nagyapjuk látott már csatát.

Lesznek halottaink, ezt is gondoltuk.

Mindenkinek eszébe jutott este,

Vajon kit temetünk el nemsokára

A két év előtti keszthelyi nyárból,

Az évfolyamból, a hittancsoportból;

Halottaink lesznek, és mondhatom:

Izgalmakat rejtett a háború,

Szinte vártam, hogy kiről érkezik

Az első hír, és mikor érkezik.

Minden napon emlékezni fogunk

Erre a napra, és mindegyikünknek

Lesz egy helyszíne, egy története,

Mikor milyen körülmények között

Jött el a pillanat, s mindegyikünk

Története jobb lesz, mint bárkié,

És már tudtuk: ötven vagy hatvan év

Múlva ha összeül majd két öreg,

Szóba kerül, elmeséli az egyik,

És a másik azt mondja rá: az semmi.

És ezek az öregek mi leszünk.

De egyelőre nem számoltam azzal,

Hogy túléljük, s nem voltam szomorú.

A realitás talaja: halál,

És te sem tudtál segíteni ebben.

Ma egy atom nélküli háború

Nem több, mint komolytalan szóváltás,

És a hírek hanghordozásai

Azt mutatták, hogy ez bizony komoly.

Úgyhogy, tudtuk, egyetlen gomb, s halál.

Fájó gondolat: a háború mellett

Unalmas és szürke verébnek tűntél,

Atyaisten: de hát ma háború van,

Valahogy úgy, hogy ma Fradi-Zete,

Ma én nem viccelek, nem figyelek

Női hisztire, az önbizalom-hiányos

Díváknak ma behajtani tilos

Az életembe, ma sört akarok,

 

Holnaptól szívesen hülyéskedem.

Üvöltve kérdeztem volna, mi történt

A nyaralás után: mert hazajöttünk,

Elmentél egy esküvőre, a csokrot

Te kaptad el, és mint egy parazsat,

Úgy dobáltad gyönyörű tenyeredben,

Majd másnaptól visszavontad magad.

De elharaptam a fogam között

Az ördög ütőerét: mosolyogtam,

Gondoltam, hogy megnyugszol.

Pedig megkérdeztem volna, mi történt,

S azt akartam volna: ne válaszolj.

Végre bombáztak, a fenébe is,

Közben odaértek azok a rohadt gépek,

Isten se tudja, hogy hol voltak addig.

Jókor jöttek: már majdnem neked estem.

Úgyhogy néztük, ha már nekünk csinálták.

Csepel öt perc, s megvolt. A repülőket

Nem láttuk, csak azt, hogy lángol Csepel,

Ebből tudtuk meg, hogy volt még ipar

Szemben a szigeten, de hát jobb későn,

Mint soha. Hirtelen hányingered lett,

Bementünk a szobába, elaludtál,

Belesimogattalak – döbbenet,

Mennyi helyzetben képes elaludni

Az ember. De lehet, hogy a fáradtság,

Hiszen egész nap dolgoztál. Nekem

Egyedül kellett odakint tovább

Nézni azt a mesterséges vihart,

Szinte meg is voltam bántódva tőle.

Néztem tovább. Fejemre csaptam, és

Szitkozódni kezdtem: igen, a Háros!

Mindig el akartam menni veled,

Sziget, félsziget, a fene se tudja,

A plázánál kell valahogy kimenni,

Védett terület, őshonos teknősök,

Mindenféle fa, ami nincs is Pesten,

Csak a kajakosok jártak ki már,

 

Volt valami bódéjuk – és korábban

Volt egy laktanya is, de rég benőtte

A természet, kíváncsi is voltam rá,

Az ugrott be: mért nem mentünk ki tegnap?

De rájöttem, és azonnal leálltam.

Szánalmasan nevetséges a Háros,

Bámulnánk a fákat, vagy micsoda? –

Befejeztem. Még a bombázástól is

Elment a kedvem. Mert hát mik is voltunk.

Majdnem-jogász és végül-is-modell

Kezdett neki akkor, másfél hónapja

Olyan hínárú útnak, amiről

Mindketten tudták, hogy nem járható.

Mindketten tudtuk, nem beszéltünk róla,

Hogy a mi életünk nem tartható.

Amikor a legszebb voltál, te is

A bölcsészkedéssel kísérleteztél,

De időben felfogtad a kudarcot,

És jókor jött egy felkérés. Viszont

Elmúltak már azok az éveid,

Amelyekből meggazdagodhatunk,

És tudom: ha nem múltak volna el,

Azt a pénzt nem rám költenéd, dehogy:

Az idő taszított az én ölembe,

Az ördög, aki ráncokat lehelt rád,

S az élvezeti értéken kicsit sem

Változtatott, azért kiütközött

Az arcodon a kegyetlen idő,

Mint a csokoládén a kakaóvaj.

Szép voltál, s rád volt írva, hogy korábban

Még szebb voltál – élt még az öntudat,

Megvolt az a rutin, ahogy kezelted

Széplány-tudattal az emberiséget,

S lenyűgöző volt ez az öntudat.

Szereplés itt, szereplés ott – a nálad

Egy tízessel kevesebb és hajszálra

Ugyanolyan gyönyörű pályakezdők

Összerezzentek a jelenlétedben,

 

Félmozdulatokkal raktál közöttük

Rendet, és nem volt kérdés, hogy öregszel,

Mert nem volt esély föltenni a kérdést.

Hódolt neked ez az egész világ,

Okkal hódolt, azt hiszem, okkal hódolt.

Veled szemben egy ügyes újságíró,

Olyan szokásokkal, melyeket ő is

Rettenetesen un, parasztgyomor,

És ha nem borotválkozik: parasztarc,

Csak egy senki, aki sose volt jachton,

De van olyan humorérzéke, hogy

Elhitesse, hogy ettől valaki.

Olyan, akinek nem mondtak nemet,

Nem is érti, milyen, ha neki mondják,

Közben meg van győződve, hogy figyel

Rá az egész világ, s ha a fele,

Ha csak az a fele, ami te vagy,

Az már nem érdekes. Eleve van

Kódolva ebbe egy lényegi harc.

Friss kapcsolat, csak másfél hónapos,

Értetlen barátok, akik azt mondják,

Hogy ilyenje még sose volt, de nyilván

Ki akarja próbálni, s annyira

Különböznek, hogy talán működik;

Hálás szülők, akik az új viszonyban

Pont azt látták, amit addig kerestek:

Tieid a semmi-extra-fiút,

Enyéim a budai hegyi tündért.

Amit mi túl hamar lefordítottunk

Egy kapcsolat nyelvére: énbelőlem

Így lett unalmas, és így lett belőled

Festett mosolyú, tartalmatlan szépség.

Úgy adódott, hogy te lettél a gyorsabb,

Lapátra raktál, hiába tagadnám.

Amíg te aludtál, visszakapcsoltam

Az áramot; nem bírtam hírek nélkül.

Az éterben mintha felszabadult

Füst gomolygott volna: élt a világ!

 

Megkönnyebbült minden, ami előtte

Holmi nyomasztó béke foglya volt.

Végre mindenki őszintén beszélt,

Nem éreztem az előrevetett

Befogadói kontrollt, célcsoportok

Közti sakkozást, nem csapongtak

Üzenetek jobbra-balra, föl és le,

Végre nem csúsztattak, nem hazudoztak,

Nem volt tüntetés, ellentüntetés, B

ékemenet, ellenbékemenet,

Sem ezekkel való fenyegetőzés,

Végre baj volt, s örültem, hogy megértem:

A rádióban táncolt a világ!

Született egy bemérhető közösség,

Amihez jó tartozni: valakik

Velünk voltak. Végre lehetett tudni:

Ez meg az a városnév mit jelent,

Melyik a jó, melyik a rossz: ez még egy

Biztos szimpátiával lapuló

Népet takar, az már az Antikrisztus

Örökkön sistergő búvóhelyét,

Ez a város kivár, az szinte ígér,

Ez messze van, de ha kérdik, velünk van,

Az messze van, és ha kérdik: velük.

Papírt vettem elő, és kalkuláltam:

Az első két háborúban melyik

Ország hogyan viselkedett: ez ezt

Játszotta el kétszer, az egyszer így

Lépett, másszor úgy; kalkuláltam,

Mi a jelenünk, ha már nincs jövőnk.

De beláttam: változott a világ,

Nincsenek szövetséges nemzetek,

Szövetséges blokkok vannak helyettük;

Európa most először egyszínű,

Színrefesti Európát a piac,

S a háború izgalmai is mások.

Nem tudtam, kit zavartak az osztrákok,

Kinek fájtak azok a nyamvadékok,

 

Mért pont ők, hisz jelentéktelenek,

Egy hagyományos haragosuk sincsen,

Kit zavart Grác, mért kapott atomot,

Atyaisten, a szomszédos országra olyan rakétát lőttek!

Elhiszed? – Azzal a reflexszel néztem feléd,

Hogy most azonnal gyújtsunk rá, és mondjuk

Többször egymás után azt, hogy „ez durva”.

Mégsem ébresztettelek föl, elvoltam

A rádióval – végre nem hallottam

Politológusok unásig ismert

Hangját, ahogy a preferenciákról

Énekelnek, hadtörténészeket

Pedig nem ismertek a rádiómban,

Meg hát mire is mennének velük,

Így maradt a hírek felsorolása:

Valós hírek valós tragédiákról,

Igazi hírek, mögöttük pedig

Valós népek, felelős vezetők,

Válságstábok, melyek egységesek,

S tudtam, hogy a Parlament folyosóin

Aznap megint rá lehet gyújtani.

Hogy Pest nem viheti el szárazon

Azt az ámokfutást, amit elnézett

Már egy hónapja, mit mondjak, sejtettem.

Minden épület szörny lett a szememben.

Egy már tizenöt éve ismeretlen

Érzés tört fel újra: az, hogy vidéki

Vagyok. Egy sértett kirekesztett,

Aki mindig dupla erővel úszik,

Nincs háziorvos nagybácsi Zuglóban,

Vasárnapi ebéd, egy Jutka néni,

Aki a seggembe csíp, majd kacsint,

S azt mondja, hogy vigyázzak a lányokkal,

Nem szőtt alám apám egy védőhálót

Kerületközi, vastag fonalakból,

Nem nőttem bele a fontos tudásba,

Hol és hogyan kell venni bérletet:

 

Megkérdeztem, és aztán megjegyeztem.

A legszebb, hogy sose gondoltam erre,

Sohasem sajnáltam a plusz erőt,

Nem számoltam, mit értem volna el,

Ha Pestre születek – mert azt hiszem,

Hogy semmit, és hogy mindenki azt kapja,

Pont, amit az ő termetére szabtak,

Hogy egypályás medence létezik,

Csukott szemmel úszunk és kardozunk,

És nincs ellenfél, legföljebb magam,

De ha elérek valamit, azonnal

Mondjam azt, hogy a szerencse segített.

S akkor azt éreztem: lepattanok

A metropolisz védműveiről.

Hiszen téged mentettelek: a város

Itt a hibás, mert te hogy’ is lehetnél,

És Jónásul kínálkoztam föl Pestnek,

Ki aluljárókban kelt pánikot

Egy magnó mellett, és rázza az öklét

Munkaidő utáni forgalomban.

Valami lesz, nem gondolhattam máshogy;

Pedig csak fogtam egy budai lányt.

Negyedóránként jártam itatóhoz,

Mint egy szomjas vadász, hogy lássalak.

A szuszogás és horkolás közötti,

Nőiességében szedett-vedett,

Mégis életteli hangok itattak.

Vigyáztam rád, mintha bárányka lennél

Álmaid ég alatti erdejében,

Vigyáztam rád, betakargattalak,

Legyeztelek, és lábujjhegyen jártam,

És csukva volt az összes, összes ablak.

Istenről és országról énekeltem,

Pedig nincs is hangom – de hát aludtál,

Az álmaidban újra bújócskáztunk,

S a hátteret szolgáltató dalokban

A mi ruháinkat viselő, isteni

És állami csontvázakat találtunk.

 

Vasárnap reggel a Lőrinc pap téren

Sétáltam át, pont ott, ahol korábban

Laktam. Jó szokásom odapillantani

A kegyképre a jezsuita templom

Oldalán: Madonna, Mona Lisához

Hasonlóan bemérhetetlen kedvű

Tekintete mindig mást-mást üzen:

Egyszer felhúzza a szemöldökét,

Azonnal értem is, hogy mire gondol,

Másszor meg mosolyog, ebből tudom,

Hogy jó úton vagyok, bármi is az.

Felé léptem, de valahogy a templom

Vonzott be, s odabent misét találtam.

Tizenegy előtt öt perccel, és éppen

Pepi atya kezdett szónoklatot.

Hát persze, ez pont a fél tizenegyes

Mise – és el is szégyelltem magam:

Amennyit segített rég ez a templom,

Épp annyira kerültem évek óta.

Pepi atya közel a kilencvenhez

Alig állt a lábán. Jezsuitát

Öregedni látni lelombozó:

Tessék lángos kardot venni a kézbe

Vagy disznópörzsölővel rendet vágni

A pogányok között – Pepi atya

Viszont roppant tüntetően: szeret.

Ráadásul most megint észrevettem,

Mindig észreveszem és elfelejtem

A feliratot az oltár fölött,

Mely azt mondta: Tanuljatok tőlem, mert

Szelíd vagyok és alázatos szívű.

Olyan mocskot vittem be a templomba,

Olyan rendszert, ami nem odaillő,

Mert azóta, hogy nem értettelek,

Mocskosnak éreztem magam miattad –

De az öreg öt mondata kimosta

Belőlem. És mesélt egy sok év előtti

Történetet: a háború alatt

 

(Atyaisten: ő akkor huszonéves!)

Kalocsán az oroszok le akartak

Foglalni maguknak egy házat, azt

Viszont nem tudták eldönteni, hogy

Az érsekség vagy a jezsuiták

Épülete kell nekik. És huszonnégy

Órát kértek, míg döntenek az ügyben.

A jezsuita kölykök már pakolni

Kezdtek, érezték, hogy az dönthet itt,

Hogy az érsekség megvan ezer éve.

Pakoltak – de azt mondta egy tanár:

Majd pakolunk, ha biztosat tudunk,

Addig imádkozzunk, mert addig is

Saját házunkban imádkozhatunk.

Persze az érsekségen se pakoltak.

Reggel döntöttek: az érsek marad.

Meg is volt a szöveg: a szovjetek

Tiszteletben tartják a háborúban

Is a vallási hagyományokat

És intézményeket (jó kommunisták!),

S ebből következik: ha menni kell

Hát menjenek azok, akik… igen.

Az érsek hivatalában már reggel

Röhögött valami tisztviselő,

Elhangzott az, hogy képzeljétek el,

A jezsuiták imádkoztak az éjjel,

Mi viszont cselekedtünk. És lett este,

És lett reggel. A döntés: változott.

Pepi atya nem mutatott az égre,

Nem hadonászott, nem mondta: na látják,

Csak elmondta, amit mondott, s leült

Úgy egy perc múlva, mikor odaért.

És fölnéztem. Tanuljatok tőlem, mert

Szelíd vagyok és alázatos szívű.

Először gondoltam, hogy elengedlek.

Mivel jutalmazod, ha ezt túlélem?

Az élettel magával vagy mivel?

Ha túlélem: megmarad-e a tartás?

 

Hogy kell elengedni az életet?

Mit tehet a makacs szív ellenében

Az akarat, mely gyilkosságot tervez?

Nem is gondoltad, milyen egyszerű,

Mert az történt, hogy: kiismertelek,

Fölfedted magad, s már rég magamért

Küzdöttem, míg te, kitalált királylány,

Kinek imponált az, hogy üldözik,

Nem létező farkastól menekültél.

Majd azt gondoltam, hogy nagyobb ajándék

Nem létezik annál, hogy bizonyos lett:

Így is lehet szeretni, ennyire,

És könnyen lehet, hogy ez az ajándék,

Ó, dehogyis az, hogy megkapjuk egymást.

Ha viszont ez a pillanat a lényeg,

És Istennek kutya kötelessége

Mindig a jó felé terelni minket,

S tudtam, hogy tudja a kötelességét:

Hát te voltál a képlet gyöngesége,

És félre kellett állnod az utamból,

Hogy annak adhassam az ajándékot,

Aki, tudtam, már úton van felém.

Ez az egész, amit végiggondoltam

A harmadik világháború napján,

Amíg te aludtál, a gráciak

Nem tudom, hogy mit csináltak, meghaltak,

És mindenki pakolt és lázban volt,

És az egész földrész kapaszkodott

Valami megfoghatatlan dologba,

Gondolom, Istenbe, hiszen mi másba,

Szóval ez, amit akkor lejátszottam

Az agyamban, nyilván nem lehetett más,

Mint az önigazolás, a jól ismert

Pszichoszociológiai aktus,

Ugyanaz, aminek a szellemében

Prospektusokat olvasunk vásárlás

Után, mert szeretnénk újra átélni

Azt, hogy a termék még nem a miénk,

 

Abban a tudatban, hogy már megvettük,

Nézzük az erényeket, a hibákra

Nem figyelünk, mert nyilván nincsenek;

Valahogy így beszéltem rá magam,

Hogy nem te vagy az életem szerelme,

És végül is az a jó, amit történt.

Ehhez ész kell, és dehogy türelem,

Nem az idő gyógyítja a sebet,

Az idő csak rárakódik, lefojtja,

Éppen az idő rétegeitől

Kap védelmet az elfedett ellenség,

És te ellenségem lettél nekem,

Mert támadás voltál az ép eszem,

A testsúlyom, az egészségem ellen:

Az nem helyes, hogy ne bolygassalak,

Legyőzni akartalak, nem feledni.

Ez lehet a háború megfejtése.

Valahogy így lehet ez szembenálló

Felek között, amíg áll a világ:

Van az a pont, ahonnan már a béke

A nagyobb bűn, nem több egy kimondatlan

Háborúnál, és ez a kimondatlan

Többet árt, és több keserűséget szül

Annál, ami egy természetes úton

Kifejlődött, megérett és jogos,

És a népek által kiérdemelt.

Van az a pont, amikor ölni kell.

Nahát, de hiszen a blokkunk alatt

Óvóhely van, használja valaki?! –

Ezen rágódtam, de megvolt a válasz:

Az óvóhely, akár a filmeken,

Csöpögős és nyirkos, patkányok éltek

Odalent, és ki menne le oda,

Ha saját teraszról látja a műsort.

Különben is ki a büdös fenénél

Van a kulcs, és hogy van ez az egész?

Az óvóhelyen téma kell, s a téma

A félelem, félholt nyugdíjasok

 

Történeteit kéne meghallgatni

Ötvenhatról, nyugtatni kéne őket,

Betakargatni, és nem pánikolni;

Senki se tudná, mi van odafent,

Előbb-utóbb a legbátrabbra is

Ráülne a filmes szerep, hogy félni,

Félni, félni muszáj, mert félni illik,

Hát ez aztán senkinek sem hiányzik.

Egy adott állam területe nem más, M

int azon területek összessége,

Amelyeknek tulajdonosai

Elfogadják az állam főhatalmát,

Mely elfogadást a külső világ

A közösen meghozott egyezmények

Alapján elismeri, és az állam létét

Eszközeihez mérten szavatolja.

Kitalált dolgok tartanak valónak

Kitalált dolgokat valahogy úgy,

Hogy ismerd el, hogy létezem, cserébe

Kimondom, hogy létezel. Az alap,

Akárhogy is: a létező tulajdon,

Bár ezt minden szereplő elfelejti.

Az intézményes erőszak jelét

Magára varrja a tulajdonos,

Az állam szerint ettől létezik,

Valójában viszont a létezése

Feltételezi, hogy elfogadhasson

Bármit – mégpedig épp az általa

Megszült szereplőtől. Ha valaki

Vagy önmagadban, hát jelentkezik,

Máris eléd áll valaki, és jelzi:

Föl akar kenni téged létezőnek,

De valójában te avatod őt

Létezővé, és ez az ellentmondás

Nem a többség és az erő uralma,

Aminek ezt általában gondolják,

Dehogy: ez itt az emberiség csődje,

És ez a csőd megbújik kocsmaszinten,

 

Barátok közt, családi viszonyokban,

Egy település életében, mindenhol.

A javakat elosztó műhelyek-

Ről viszont az állam rendelkezik.

A tulajdonosok, amit beadnak

A közösbe, lassan számon se tartják,

Elengedik, megszokják az adót,

A visszaosztott javakat pedig

Ajándéknak fogják fel, és dehogy

Annak, ami: a visszatért sajátnak.

Aztán egyszer csak teher lesz az állam.

Senki sem emlékszik a gyökerekre,

Az ujjongó szerelemre, amit

Felnőtt emberek éreztek idők

Időtlen kezdetén: gyerünk, csináljunk

Valamit, ami nagyszerű, ami

Összefog minket, egyként létező

Legjobbakat, csináljunk valamit,

S mi, erősek, együtt legyünk erősek.

És előbb-utóbb teher lesz az állam,

Föléli a régi lelkesedést,

Nem ad semmit, csak visz, s hiszi magát.

Minél jobban hiszi magát, csak annál

Elborzasztóbb és fölöslegesebb.

Kitudódik, hogy csak nemzetközi,

Virtuális asztaloknál van teste,

Ahol hozzá hasonlóan üres

Szereplőkkel játssza a létezést,

Kuncognak és kacsintanak egymásra,

Szükségük van a visszacsatolásra.

Én valahogy így jöttem rá, hogy nem vagy

Más, mint színpompás kitaláció.

Már aznap, hogy elbizonytalanodtál,

Egy beteg állam jeleit mutattad,

De a munkád az volt, hogy mosolyogjál,

És öntudatot kaptam én, a polgár.

Szerelmes voltam, így hát végigültem

Az elmúlt hónapot, lehorgonyoztam

 

A szerelem mellett, sajnáltam is

(Ezt nevezik környezetvédelemnek),

De a gazdaság jelzett: az eszemmel

Már tudtam, hogy te nem kellesz nekem,

És ebben, hiszem, megelőztelek.

Igyekeztem nem beszámolni erről,

Néha kétségbeesett voltam, és

Próbáltam jelezni: iszonyatos

Bajban van bennem ez a szerelem,

Mert magára maradt állama nélkül,

Közgazdászok, vérengző ordasok

Veszik körül – te segíthettél volna

Egyedül, mert bennem volt az ellenség,

De a felmentő hadsereg magával

Volt elfoglalva – őt kellett sajnálni,

S elismerem, hajlandó voltam erre.

Sajnáltalak. Elbizonytalanodtál,

Ismételgetted, hogy milyen nehéz,

Értsem meg, hogy most nagy időket élsz,

Hogy hirtelen jött minden, megijeszt,

Ezeket mondtad, és sajnáltalak,

Saját gyilkosomat, az áldozat.

Ugyanakkor már rég átláttam rajtad,

Valószínűleg játszottam veled,

Meghallgattam minden sóhajtozást,

Bizonygattam, hogy megértő vagyok,

És várom a rám nézve pozitív

Döntést – pedig mintha meghoztam volna.

Mert nekem már egy hónapja teher

Volt a viszonyunk, bármely kifutással,

Úgy döntöttem, hogy elveszítelek.

Gyanítottam: amit Csepelen kellett,

Azt már mind leszórták, csalóka csönd

Ült a környékre, és csak a szirénák

Folytatták a küzdelmet, de hamar

Elültek azok is, csőrüket szárnyuk

Alá dugva pihegtek. Távolabb,

A város felől elszórt robbanások,

 

De aránylag beállt a nyugalom.

Többször lenéztem a tízemeletnyi

Mélységbe: alattam ott volt kilenc szint

Kíváncsiság, az új háború súlya

Alatt furcsán összemosódott élet,

Itt-ott imbolygó fényű teamécses

Égett a korláton, bombaszünetben

Bejártak sörért a panellakók:

Pár óra alatt máris összerándult

Egy új rend, ami a korábbi rendből

Nézve botrányos, utópisztikus,

Félelmetes, izgalmas volt – de egyből

Bekapcsolt a megszokás-opció:

Élhető ez is, mint akármi más.

Félórája már egy vaku se villant.

Na ezt viszont lekésték a szirénák!

Az M6-os, tisztelettel jelentem,

Negyed 11-től nem létezett.

Azaz Pécs, a kontinens kulturális

Fővárosa (tegyük is hamar hozzá,

Hogy haha) elveszítette közúti

Kapcsolatát Nagy-Budapest felé,

A rádióban mondták. 6-os út

Sincs már – sebaj, lesz itt még lágy kenyér:

Tudtam, ha véget ér a háború,

Az ellenség újjáépítteti saját

Fővállalkozóval egy kényszerített

Hitelből, az új pálya átadásán

Megjelenik valamelyik miniszter

A győztesektől, és azt mondja, hogy

A háború nem a magyar nép ellen

Irányult, és a helyreállításban

Való segítség őnekik morális

Kérdés, szó lesz aztán a népek

Történelmi barátságáról, és hogy

A közelmúlt hibáiból tanultunk,

Mindannyian tanultunk, és az átadás

Kéttételes himnuszblokkja alatt

 

A nyakukat nyújtogatják a már

Kijelölt magyar alvállalkozók,

Akik majd az összes pénzt hazalopják.

Bementem hozzád, mert beállt a csend,

Miután az utat is eltüntették.

Zajos volt, de még csak föl se riadtál.

Unatkoztam, gondoltam, hozzád bújok.

De már egy idegent vittem be hozzád.

Baloldaladon feküdtél, mint mindig,

A jobb kezemet a melledre vontad.

Nem tudtam, hogy aludtál-e – de nem,

Nem aludtál, azonnal kiderült,

Amint máshova tévedtem. Egész

Hónapja, hogy csak ez jutott: az illat,

A halvány hangok, amiket kiadsz,

Szuszogások és váltások, a bőröd

Tapintása, íze, rugalmassága,

A fény, ami neked ront az ablakból,

De elbotlik kitett vonalaidban,

S kirajzol, mint homokvihar a dűnét;

Mindez nekem elég volt, hogy tagadjam

Azt, hogy többnek nézel ki a korodnál –

Ebből állítottalak össze már

Egy teljes hónapja, és semmi másból.

Szóval nem aludtál, s felkönyököltem.

Kinyitottad te is a szemeid:

Érezted, hogy beszélni akarok.

„Elengedlek, kicsim, hallod? Nyugodj meg.”

Az elengedést nem úgy képzeltem én,

Hogy elengedés: úgy képzeltem azt,

Hogy a tiszta vízre leengedem

A csónakot, amibe raktalak

Betakarva, badacsonyi újborral,

Legjobb tudásom szerint kent kenyérrel,

Nem lököm meg a csónakot, a parton

Guggolok, és fűszállal a fogam közt

Nézem, ahogy a hullámok ölelnek,

Rájuk bízlak, várom, hogy visszahoznak,

 

Végignézem, ahogyan elmerülsz,

És egy percig sem tágítok a parttól,

Így engedlek el én, ha elengedlek.

„De én nem akarom azt, hogy elengedj.”

Két másodperc múlva minden üveg

Szilánkokká pattant. Ezeken át

Szoktalak nézni, amikor én értem

Haza előbb, vagy… nem is laktunk együtt,

Nem volt neked ez haza sohasem,

Mindig kerültem a fordulatot,

Hozzám jöttél, mondtam, s fájt mondani.

Egyáltalán megtisztelő, hogy jöttél.

Fogalmam sincs, hogy mért jöttél fel hozzám,

Hogy mért hívtál, mikor beállt a pánik,

Fogalmam se volt, mit keresel annál,

Akit már egy hónapja csak kerültél,

Túl egyszerű lett volna az a válasz,

Hogy háborúban azokkal vagyunk,

Akik igazán fontosak. Ugyan,

Tudom én, hogy milyen, ha te szeretsz:

Hallottalak az anyádról beszélni

És másokról, kik fontosak neked,

És egy-egy percre felfordult a gyomrom.

Ezer helyre mehettél volna aznap,

Mégis hozzám jöttél, ki tudja, mért.

Szerintem még egy fiúért se szálltál

Két számjegyű buszra – a 33-as

Lehetetlen viszonyok közt jutott

El idáig, pokoli zötykölődés

Rázta le a szemhéjadról a sminket;

Egyáltalán hogy képzelem, hogy ennyi,

Hogy egy hónapnyi megtiszteltetés

Nem elég nekem, s többet akarok;

Egyáltalán ez, hogy lakótelep…

Még egy mondatba se vagytok valók

Ezzel a szóval, jézusmária:

Te tényleg hittél bennem, azt hiszem,

S mit ronthattam el, hogy megváltozott?

 

Úgy lépkedtél a repedezett járdán,

Mint egy királylány, kinek kreditet

Kell még gyűjteni a királylánykönyvbe,

Összeszorítja a fogát, eljátssza

A türelmet és az alázatot,

S hogy nem a szőke hercegért csinálja.

Lehet, hogy csak arra jöttél te rá,

Hogy egy szőke herceg nem lakhat itt,

Nem kukkolhat téged három, talán négy

Négyzetméteres konyhából, mikor jössz,

Hol a lova, hol tartja a lovát,

Mért ilyen mocskos az ablaküveg,

Mi ez a por rajta, ez idegen,

Ez rangtalan, ettől a női arc

Koszosnak tűnik, neki mért elég –

És ez az üveg most ott volt a padlón,

S ami nemrég rajta keresztül látszott,

Szilánkokra tört a régi királylány:

Bombát kapott a Háros állomás.

Tőlünk kétszáz méterre bamba felhő,

Olyan, mint amit kétszer megpofoztak,

Idomtalan, bizonytalan és kócos;

Nem tudni, hogy mi égett, de vörös

Volt a füst alja, följebb fekete;

Sosem tudtam, hogy sötétben, ha fény

Éri a fekete füstöt: a háttér

Emeli ki, hogy fekete – tanultuk,

Tanultuk még a háborút, és azon

Gondolkodtam, mit kezd majd a tudással

Egy egész földrész, ha kitör a béke.

Megint éreztem: délre dől a ház.

Akik bementek addig lefeküdni

Vagy aggódni vagy pakolni fél óra

Unalom elől, azok mind kijöttek

A teraszra. Volt interakció is,

Integettek alólam: láttad-e

A gépet, mert mi éppen lemaradtunk;

Jöttél te is, testeden takaróval:

 

Ez most komoly, ez a bomba nekünk szólt,

Ez a mi környékünk (jó, az enyém),

Jöttél mezítláb, és közben sziszegtél,

Igen, ez a mi üvegünk: tapad

A talpra, főleg hogy két perc előtt

A szeptemberi hőségben feküdtünk

Takaró alatt, csuromvizesen.

Az ember mindig másra fókuszál.

Ott dülleszkedtünk a terasz korlátján,

Te azt mondtad, hogy most érezhetően

Melegebb van, én azt mondtam: nocsak,

Ott egy halott, ott egy halott az úton.

Mikor is láttam addig halott embert?

Apám nagybátyja lakott Tárnokon,

Apám szép fiú volt, a díszőrségben

Szolgált, dicsekszem, mert megyénként

Kettőt választottak be, állítólag

Kádár Jánossal is kezet fogott,

Gondolom, november hetedikén,

Szóval ő a Petőfi Laktanyában

Volt katona, és a Villányi úton

Lakott ez a rokon, elég közel,

Ő patronálta, vagy én így értettem,

Aki valahogy Tárnokon kötött ki.

Három és fél éves voltam, mikor

Meghalt, onnan tudom, hogy megbüntették

A temetés napján a vonaton,

Nem vett jegyet, gondolta: majd belát

Engem három alá az ellenőr,

De én, amikor jött, büszkén kivágtam,

Hogy hahó, már elmúltam hároméves.

Ez volt az első hulla, Tárnokon.

Csöndes halott volt, talán óvatos,

Nem akart megijeszteni, feküdt,

És nyilván fölemeltek, hogy láthassam,

Mert láttam, és erre tisztán emlékszem.

Nagyanyám a második, az előbbi

Halott testvére, kék pöttyös kendőben

 

Feküdt, én tízéves, és a sírásók

Rendesek, letették a cigarettát

Félórával a temetés előtt,

Hogy fölemeljék a tetőt, és lássuk,

Kimentek, majd fölvették a lépcsőről,

Nem égett le, tisztelettel kivártuk,

Míg elszívták, de addig nézni kellett.

Lefogyott. Egy szokványos baleset

Az országúton,

Kolozsvár előtt,

hol ma plázák vannak, érkezés

Előtt öt perccel, amikor hálát ad

Az ember, hogy túlélte az utat,

Akkor futottunk bele egy dugóba,

Ott volt kiterítve az áldozat,

Nem volt feje. Azt hiszem, én vezettem

A barátom BMW-jét, először

Vittem két liter fölötti kocsit,

Királyhágónál adta át, s az első

Ijedség amikor elmúlt Csucsánál,

Kipróbáltam, mit tud az autó,

Lehetetlen sebességgel haladtam,

Ő aludt közben, és aznap megtudtam,

Hogy tudok vezetni, pedig komoly

Helyzet is volt: száznyolcvan kilométer

Per órával mentem, és kikerültem

Egy növendék őzet egy mozdulattal,

Remélem, hogy azóta hazament,

Megszaporodott, s áldja a nevem.

És a barátom, amikor fölébredt,

És az órájára nézett éppen a hulla

Után száz méterrel, azt mondta, hogy

Soha többé nem adja át a kormányt.

Ez a fejetlen volt a harmadik.

Amikor nálad ébredtem először

Abban a tudatban, hogy az enyém vagy,

Hullát éltél át, egy félig nyitott

Ajtón keresztül láttad, és azonnal,

Ahogy hazaértél, magadhoz hívtál,

 

És reggelre én megérteni véltem,

Az életet, s a háttérben a párját.

Ki tudja, a te fejedben mi volt.

Ez a J. A. utcai kis halott

Fiatal férfi: vagy ostoba volt,

Vagy valamit tud, amit nem tudunk.

Hiszen mért ment bele a sűrűjébe,

Mért nem féltette magát éjszaka?

Állomásnál, egy világháborúban?

Mért várta a gépeket fütyörészve,

Mért nem futott el ez az ostoba?

Első halottunk egy záróvonal

Mellett egy méterre indult neki

A végső oszlásnak, és emberek

Futottak hozzá fölsegíteni.

Jövel, te építő hullamerevség,

Jövel, te biológiai fagypont,

Állítható testrészek karneválja!

A vér engedelmességet parancsol,

Arc, nyelv, kéz, láb engedelmeskedik,

És fotóképes a bomlani rendelt

Emberi test másfél igaz napig.

Akármilyen mosoly megoldható,

Bármely grimasz kivitelezhető;

A lehetőségek tárháza egy

Frissenhalott, frissen meghalt halott.

Fotózható, ahogy kacsint, ahogy

Becsukja a szemét, fotózható,

Ahogy lélegzik, ahogy áthidal,

Nem létező problémáknak nevez

Problémákat, ahogy lelkesedik,

Fotózható, feltölthető; az arca

S ahogy néz: tudomásul vehető –

Gondolj bele, kacér, hiú bolond,

Mennyivel igazibb, mint amiért

Te lelkesedsz otthon a nagytükörben,

És jobb híján úgy teszel, mintha élnél.

 

 

Elpattant egy ér az orromban, és

Háborút írtunk, és láttunk egy hullát,

Igyekeztem felnőni a helyzethez:

Üvöltöttem, ami a számra állt,

S mint katonák, csúsztak le a szavak

Elszánt tekintettel az államon,

Véres, könnyes, taknyos lejtőn – feléd.

„Mért, a rohadt életbe, mit akartál?

Te tudtad, hogy csak ez lehet a vége,

Tessék, ezeknek akarsz tetszeni!

Ez a te társadalmad, nézd meg, ez!

Nekik rohansz minden reggel, te ezt

Akarod, de ezek gyújtogatók,

Fogd már fel, hogy ezek csak gyilkosok,

Ezek agyonlőnek, ha megöregszel!

Na, indulj már, mért nem mész le közéjük,

Az eredményetek fekszik az utcán,

Mosolyoghatnál mellette, gyerünk,

Csinálhatnátok egy közös fotót,

Hát mért nem akarsz most is tetszeni?”

Nem volt nehéz gyűlölni azt az embert,

Aki így beszélt veled, kedvesem,

De tudtam, a váratlan kiabáló

A normális ember, s aki hallgatna

Most is, az a megbolondított,

Aki kapkod a háborús helyzetben,

Aki a győzelemhez ért, varázslás

A szakmája, minden mást csak ugat,

Nemcsak tud, de sajnos szeret is győzni,

Megtartani, a győzelmet magáról

Nevezni el, ráépíteni egy

Generációkon átívelő,

Tevékeny és pezsgő békeidőt,

Majd szereti észrevenni, hogy nem kell:

Szeret megszűnni a békeidőben,

És átadni helyét a normálisnak,

Konszolidáljon, fordítson erőt

Oktatásra és városépítésre,

 

S ha kérdezik a hatalomátvétel

Véres korszakát, tudhassa őszintén

Mondani, hogy én akkor ott se voltam.

És igazságtalan voltam veled,

De kérdem: mi nem igazságtalan?

Igazságtalan, hogy két fiatal

Hajszálra egy időben, összeillőn

Megszülethet itt, a Föld nevű bolygón,

Azonos féltekén, időzónában,

Ugyanazon állam polgáraként,

Egyiküket sem érte baleset,

Igazságtalanok a zöld szemek,

Hogy találkoznak: igazságtalan,

Hogy úgy süt a nap, fúj a szél, az is,

Úgy vetődik árnyék rájuk, az is,

Éppen úgy látják egymást, ahogy azt

Kell ott és akkor: igazságtalan

Mindenki mással szemben, akik ezt

Nem élték át, nem kapták meg soha.

Hiszen ennyi az összes szerelem:

Birodalomtalan uralkodócskák

Indulnak el gyűjteni idegen

Pénzt a hazai ügyre lehetetlen

Irányokba, s hogy a bőrükön mérjék

Az idegen napfények mennyiségét,

Tanácsadóik kelnek ki a porból,

Lesz fű, bokor, egy kedves öregasszony,

Megmondják, hogy merre van a tovább,

És nem sejtik még, hogy kerek a Föld,

Mert alattvaló-korukban sosem

Adtak földrajzkönyveket a kezükbe,

S mennek a mutatóujjak után,

S fogalmuk sincs arról, amit műholdról

Már előre tud az ismert világ:

Hogy egyenesen, épp szemben velük

Vonszolódik feléjük az a másik

Méltatlanul, büdös alsóneművel,

Akit, ha nincsen szerelem: akárki

 

Hazavihetne pusztán anyagáron.

És találkoznak, és átlényegülnek

Alattvalókká az uralkodók.

Most, hogy tavasz van, az első tavasz

A földnek a te társaságod nélkül,

Mert volt egy második nap is, egy sírós,

Rettentő nap, sok intéznivalóval,

Pedig csak a boltba mentél le, és…

Ki gondolta, hogy bele lehet halni;

Szóval most, hogy tavasz van, március,

A villám-világháború utáni

Első március, és a közösségi

Nevem az, hogy túlélő – ezt viseljük

Közel tízmillióan Magyarország

Határain belül, s ebből a névből

Te kimaradtál, mert a te neved

E tavaszon: polgári áldozat,

E név alatt fekszel pár tízezerrel;

Szóval most, hogy tavasz van, s ügyesen,

Egy egész földrésszel, tőzsdevilággal,

Flóra-faunával együtt kihoztam

Magam a gyászból, amit lehintettél

A gyász ellen védtelen földjeimre,

És jól esik, hogy a szerelmünk végét

Rákenhettem az őszi háborúra,

Mert hihettem, hogy fegyver vett el tőlem,

Annyira egy időben volt a kettő;

Szóval most, hogy zöld a fű, gondolok

Először a testedre, mely megindult

A természetes útján átszűrődni

A táj növényzetébe, a növényt

Fogyasztó állatvilágba, s az azt

Élelemmé tevő emberiségbe.

Olyan test volt, mint az a leszakított

Barack, amit napokig érni hagytak,

És ahogy azt otthon, Zalában mondják,

Megbuggyant az ablakon átsütő

Napon, élet nélkül érett tovább

 

A kockás terítőn egy szem magában,

Édes lett, illatos, komoly gyümölcs,

Arra való, hogy a nyál összefusson

Az ember szájában, amint csak ránéz,

Olyan test volt a tiéd: leszakított,

Magától érő, és halálra szánt.

Királylány és kislány, néha cselédlány,

Akiért majd herceg jön lakkcipővel –

Ezt már én rajzoltam a test fölé,

Nyilván szükségem volt egy királylányra.

Átvertem magam, de jaj: tégedet

Jobban átvertelek. Szégyellem is,

Hogy ami lett belőle, már belátom:

Magánháború magángyőzelemmel,

És nem utasítottam el a zsákmányt.

Öntelt is vagyok: a számra vehettem

A legszentebb ízt, mit Isten simíthat

Bele egy emberbe élet s halál

Határán: a tebenned élő romlást

Felfoghattam fűszernek, mely karaktert

Ad egy percre az Isten főművének,

Csak egy percre, míg az nem öli meg,

Épp csak sejteti, mi következik.

Ezt a percedet adtad te nekem,

S amit tettél: pusztán természetes,

Kegyes döntésed volt, mert nem akartad,

Hogy átjárja minden sejtem a kátrány.

Végeredményben kihasználtalak:

Én tudhatlak a kék bolygó lakói

Között a legcukrosabbnak, s a lelkem

Legsötétebb bűne, hogy nem hiányzol.

Sok van, ami csodálatos, viszont

Az embert az egyensúly kényszere,

A túlélés állati ösztöne

A legaljasabbá teszi, ha kell:

Bizony, nekem jobban tetszel halottan,

Mint úgy, hogy élsz valahol Budapesten:

Emlékeztetnél engem egy kudarcra,

 

És az ember a kudarcot nem tűri,

Az ember a legapróbbat se tűri,

S pusztuljon, ki emlékezteti rá.

És ezt dolgozzam föl katolikusként.

Adott egy ország, ami újraépül,

Adott egy albérlet, amit felmondtam,

Adott a természet, mely nem magától,

De az Úrhoz bekötve működik,

És működik, akárhogy leromboljuk.

Ha körülnézek: fejbe csap az élet,

Olyan hóvirágok nyílnak a fűben,

Amelyek nem tudnak semmit az őszről,

Az utolsó emlékük múlt tavasz.

S tudom, idén, az újra-békeév

Nyarán már nem lesznek emlékeim

A múlt nyárról, mert fiatal vagyok,

S körbe vagyok ölelve mindenektől.

Látod, kedves, és hadd szólítsalak

Utoljára kedvesnek: jól tudom,

Hogy neked is köszönhetem az áldást,

Hogy nélküled nem érdemlem meg azt,

Hogy viszem a műved, magamra kentem,

S elfelejtelek, ahogy az állványról

Mélybe zuhant kőművest elfelejtik

Már a bokrétaünnep reggelén.

Nos, ha úgy tetszik, rossz ember vagyok.