Háromnegyed négykor jelzést adott
Az Értéktőzsde, épp a lehető
Legrosszabbkor: nem volt már idejük
Lépni az alapoknak, s negyed ötkor
Kitört a háború. Háromnegyed
Ötkor behoztam a muskátlikat
A teraszról, s félteni kezdtelek
Budafokon, fönt a tizediken.
Jaj, mennyire nem fog már kiderülni
Hogy a Kísérleti Lakótelep
Japán import házai mire vinnék –
Ezen töprengtem, amikor fölértél.
Elmondtad, hogy a Móriczról a pánik
Milyen csatornákon terjed a hegyre,
Hogyan csattannak a korhadt spaletták
A villák ablakában, majd leültél.
Szóba került a költő mondata,
Aki egy tudósra hivatkozott,
És azt mondta: még nem tudjuk, milyen
Fegyverekkel vívjuk a harmadik
Háborút, de hogy a negyediket
Bunkókkal és botokkal, szinte biztos.
Pont egy hónapja kezdett zsongani
A fejed, mert elbizonytalanodtál,
Nem-válaszolgatni kezdtél, kinyomtál
Az életedből, néha visszatértél
Csökkentett üzemmódban, s én azóta
Zsonglőrködtem a gyomrom színpadán
Egy almányi csomóval. És tudom,
Semmi nem megy egyszerre, és türelmet
Kell tanulnom, és ebbe belementem,
Mit veszthetnék – mégis felháborító,
Hogy egy kártyanaptáron lépegetve
Kellett rekonstruálnom, hogy mikor
Vérzel, hiszen megéltem az előzőt:
Képzett valakidnek tudtam magam,
S láttad te is, hogy ugrált a hasam.
S míg a rádió hanggal tüntetett,
S behozta a nappaliba a belga,
Spanyol király, izlandi államelnök
Elcsukló hangjait, valami szerb
Okoskodást, kínai hümmögést,
Azt hiszem, hogy nagyjából megbeszéltünk
Mindent, ami megbeszéletlenül
Rohadt bennünk, én talán kötözködtem
Az elején, de végül hátradőltem,
És mosolyogva néztelek, te angyal.
Afrika, Óceánia és furcsa módon
Amerika felől se kép, se hang,
Mintha nem is lennének itt a bolygón,
Főleg ez az utóbbi fájt nagyon,
Szinte megbántva ültünk ott mi ketten,
Szerelmesek és európaiak.
A pénz és a hozzá még hű erők
Reggelre ígérték a támadást –
Ez legyen az utolsó hír, amit
Magunk közé engedünk, javasoltad,
S kinyomtuk a biztosítékokat,
Hadonásszon nélkülünk a világ.
Ekkor jártunk tíz perccel hat előtt.
Jó ideig néztük egymást a földön
Ülve, te az olvadásra ítélt hűtőnek
Dőltél, gondolom, én szemben veled.
Harangszó ugrasztott ki minket egymás
Tekintetéből, és „Mi van?” „Mi van?” –
Mért ne látnánk be, hogy senkik vagyunk,
Akik bánják, hogy ez így alakult,
Akik bánják, hogy nincs idő vegyülni,
Egymás vonásait egyetlen arcon
Látni kibékülni és összeülni,
Akik fáradtak és békétlenek
Kivárni, míg teste is nő az arcnak,
Meglényegül, kitudódik egy ember,
Fölsír, ugat, ránk borítja az asztalt;
Néztük egymást egymást vádló szemekkel,
S rájöttünk, hogy van célunk a világon,
S áldás, hogy csak az út bizonytalan.
Hihettük talán, hogy félnünk se kell:
Gyors és célirányos egy háború.
Nincs már toborzás, nincsen sorozás,
Hiszen mire átvehetnénk a postán
A behívót: kapituláció;
Harminc pontot lebombáznak, elég
Ez egy ország legyőzéséhez, új világ,
Két nap, máris az újjáépítés
A téma, és szerdán már munkanap.
Gyors és célirányos egy háború
Így tanultuk Kuvait és Irak
Példáján, pár steril hadművelet
Műtőskesztyűben és gyors megadás,
Kikapcsolják a monitort, frissítő
Citromkarikával, szépmunkavolt –
De mi mégsem hagyatkozhattunk erre,
Végül is rólunk volt szó, nem arab
Idegenekről, akiket különben
Nagyra tartunk és roppant tisztelünk.
„Szóval? Mi legyen?” „Nem tudom.
Most játsszunk.”
És végigvettük az ismert világ
Történetét egész a kezdetektől.
Szükségszerű volt-e, hogy Ptolemaiosz
Testnedvei Caesar nyelvére folytak,
Szükségszerű volt-e Caesarion
Születése, halála ugyanúgy,
Melyik jobban – s nem nevetséges-e,
Ahogy a görögök akár egy kávét
Kavargatták a sarokban a nyamvadt
Kis demokráciájukat, miközben
Mellettük felnőtt a történelem,
Azt mondtuk, nem – aztán szükségszerű
Volt-e, hogy a görög rendszer kiégjen,
S hogy felmutassák vagy kétezer év
Után mint öreg újszülöttet,
Megülhet-e kétszáz évnél hosszabban
Európa hátán, hisz a kontinensre
A legtöbb vért idegen népek hozták.
Pillanatokra talán okoskodtunk,
De felmerült néhány kérdés, feszítő,
Furcsa kérdés, mely a mi háborúnkhoz
Nem tett hozzá semmit, de mi akartunk
Olyanokról beszélni, mint soha,
Amelyekről egyszer lehet beszélni
Egy nőnek és egy férfinak, akik
Holmi körülmények gyermekei.
Arra jutottunk, hogy egy háborút sem
Helyeslünk, de bevallottuk: igen,
Az első nagy háborúba talán
Mentünk volna mi is oly lelkesen,
Ahogy minden fényképen látható,
A „Háborút! Háborút!”-felirat
Ugyanúgy ott lett volna a kezünkben,
Mert túl kiszámítható és mesés
Volt a világ két generáció
Óta, és még nem hódított a futball.
Mi is János vitézt akartunk volna
Játszani, a töröknek odavágok,
Megcsavarom a francia király
Orrát, az én Iluskám pedig otthon
Szüttyög, és ezt ugyanúgy élvezi.
Én még soha nem beszélhettem erről:
Azt hiszem, elmentem volna meghalni,
Vagy elmentem volna, hogy visszajöjjek,
S töprengem volna: a két út közül
Melyik lehet a romantikusabb.
Könnyen lehet az, hogy sunnyogtam volna
’44-ben, azt hiszem, félrenéztem
Volna, mert féltettem volna egy állást,
Egy vendégkört vagy akár egy kanál zsírt,
Hát vagy persze téged, kit szeretek.
Bevallottam. Vagy sőt: beültem volna
Gyilkosok közé, nyilván mentegettem
Volna magam: parancsot teljesítek,
Hogy ez a rend, hogy most épp ez a rend,
Hogy értsék meg, jobb világot akartam,
De most még nem, mert most erősödöm.
Bűnös vagyok, mert az lehettem volna.
Könnyű békeidőben tisztaságot
Hirdetni és emlékművet avatni,
Ráruházni a mai elveket
Visszamenőleg a megesett múltra,
S milyen nehéz azt mondani: ugyan,
Békés fiú vagyok, mert béke van:
Az életem az adott kort jelenti.
S te bevallottad: vártál volna otthon
Ugyanúgy, mintha nem történne semmi.
A második háborúban talán Lettem volna öt váci fiútestvér,
Akik közül kettő elfagy a fronton,
Egyet agyonlőnek a szovjetek,
Egyet agyonlőnek a németek,
S a maradék kilencvenévesen
Sem vár vigasztalást, kár az belé,
Felejt, ahogy felejteni szokás,
Keveri a neveket, és a többiek
Egyetlen éltetőjeként csak meghal,
Mint egy kutya, aztán végül elássák.
Föl kellett állnom, szégyelltem magam.
Bonyolult a második háború:
Ha föltesszük egyszerű háborúként
A polcra, azonnal billegni kezd,
Külön polcot kér, s mi nem spórolunk.
Szomorú, hogy most nekünk kellene
Megmondanunk, mit jelent ez az ország,
De mi Mohácson törjük a fejünket,
S elfelejtünk tanulni angolul.
Összekülönböztünk a harmadik
Világháború első és talán
Utolsó napján – még a második
Fölött, úgy, hogy mindenben egyetértünk,
És ez furcsa, nagyon furcsa. Helyes
Egy kis levegőzés, ebben maradtunk,
És a teraszra mentünk, hogy megnézzük,
Hogy fest Budafok egy ősz elején,
Ami könnyen lehet, hogy az utolsó.
Ez a szőlő és a bor városa,
Így hirdeti magát – a semmire,
Hiszen a szőlőt száz éve elvitte
A filoxéra, a hegyekre utcák
Települtek, csak a pincék maradtak,
S a mészkőbe vájt lyukak negatívja,
Leleményesen felhasználtatott:
Abból épült a magyar Parlament.
Három hete volt az állami ünnep,
Jól sikerült, mindenkit kitüntettek,
Mindenki átvette, vihar se volt;
Te a hegyről nézted a szétlövést,
Úgy mondtam magamban: idegenekkel,
De akkor már én voltam idegen,
Egyre jobban értettem a helyem,
S megcsináltam alkoholmentesen
Az estét a teraszon. Fényeket
Persze nem láttam, de azok a hangok…
Azok a hangok félelmetesek
Voltak – jól hallható, tompa robaj
Félórán át, szakasztott háború,
Mintha éppen idegen osztagok
Beleznének egy már térdre került
És magatehetetlen Budapestet.
Fáztál, kihoztam valamit. A szél
Vészjóslóan fújt a város felől,
Esti szél volt, és mégsem volt hideg,
Inkább többrétegű, ha van ilyen,
A máz rajta derűs szeptemberi,
Csiklandozós, langyos, ruhák alá
Apró ujjakat dugdosós – alatta
Viszont kriptahideg, nem is halált,
Hanem halál utáni érzetet
Hozó, olyan tiszta, bomlás utánit,
Aminek már nincs szaga, de megüt.
Az egyetlen hírforrásunk a szél volt,
Mintha a természet, amely az ember
Létezéséről nem vesz tudomást,
Mínuszos hírben azért beszámolna
A dologról – s most azt üzente: helyzet,
Helyzet van a mesterséges világban.
Látszott, hogy az M0-ás bedugult,
De hát mikor nem dugult be. A busz
Viszont nem járt. A tömbházak között
Olyan hangulat, amire magamtól
Sosem mondtam volna, hogy háborús,
Mást értettünk háborús hangulat
Alatt, nem lehetett fogalmunk róla –
Más. Más a zaj, és még másabb a csend,
Kutya nem ugatott. A kislakások
Odvaiban hangos tévék. Alattunk
Túráztatott motorú autó állt
Felhajtott motorháztetővel.
Apu nyakig benne, anyu a lifttel
Tízpercenként fordult, és cuccokat
Pakolt, amiket beletaposott
A csomagtartóba. Apró gyerek
Állt a kocsi mellett, elmenni nem mert,
Ott mit csinálni nem tudott – csak állt.
Világoskék ezerkettes Ladát
Láttam magam előtt, pedig nem az volt,
Azért azt, mert pont olyan volt nekünk,
Én vagyok a fiú… de hát hol van a húgom,
És tudja Apa, hogy hova megyünk?
Nem ilyen egy normális este, szívem,
Nem itt állunk, hanem egy sziklaszirten,
Nem is állunk, hanem mindjárt lefekszünk,
Nem istenek vagyunk, bomlani kezdünk,
Nem tudom, hogy mit tehetek még érted,
Nem ismerhettél meg, pedig ígérted,
Nem ismertelek meg, pedig ígértem.
Aki ilyen helyzetben is előre
Gondolkodik, nyilván semmit se tud
A történelemről. Hiszen a dolgok
Csak úgy megesnek: körömletörés,
Anyánk névnapja, világháború,
Minden, ami hajtja az életünket,
Beilleszthető egy rendszerbe, és
Egy adott pontig kalkulálható,
Egy-egy korábbi példával talán
Viselhetővé balzsamozható –
De nincs ember, aki nem csak utólag
Látja előre a nagy dolgokat.
Akkor nekünk egy világháborút
Kellett túlélnünk, láttuk jeleit,
Bemértük a pontot, ahonnan ez
Visszafordíthatatlan lett – de mondd meg,
Mit tudtál negyed öt előtt? Vagy azt
Tudtad-e az érkezésem előtt,
Hogy érkezem, és felforgatjuk egymást,
Hogy két élet csak úgy átrendeződik,
Mintha bomba vágott volna beléjük,
És úgy vesszük ezt az agressziót,
Mintha nem volna természetesebb?
Hát én máris más alapokról kezdtem
Gondolkodni, amint az életembe
Dugtad a túlfestett körmeidet,
Én kész voltam akár rossz ember lenni
Az új életben, amit te hozol,
Kész voltam félrenézni, hazudozni,
Tönkretenni az akárki családját,
Népet irtani vagy vonatra rakni
Egész városnyi populációt –
És nem gondoltam azt egy percre sem,
Hogy az új rendszeren holmi korábbi
Rendszer erkölcseit kérjem majd számon.
Aztán döbbenet: egy turistabusz.
Kiszállt belőle egy rakás japán,
Mindegyiken fehér egyenköpeny,
És fotózni kezdték a házakat,
A parkot, az autót szerelő
Apát, majd az anyát, aki épp akkor
Jött ki a házból, és orra esett,
Százfelé gurultak a lábasok.
Lefotóztak mindent, amit csak értek,
Csicseregtek mint gyerekek, s mellettük
Egy öltönyös férfi mutogatott.
„Csípj meg, ugye még élünk?” „Ezt akartam
Kérni én is.” Úgy vettük észre, élünk.
A történelem egy következetlen,
Feladványnak ostoba jelenet
Fölfestésével tölti idejét
Pont ma, amikor nagyobb dolga lenne –
Erre jutottunk mi ketten, de máris
Elismertük: mikor lehetne máskor
Lefotózni Budafokot, azon belül
Is a Kísérleti Lakótelep
Házait és bokrait, ha nem éppen
Aznap, mikor van még rá lehetőség.
Közéjük dobtam a csikket, miért ne.
Behúzódtál, és mögöttem sziszegtél.
Harminc szempár nézett a tizedikre,
Csak álltak meredten és szótlanul,
Egyik sem úgy viselkedett, ahogy
Viselkedni szokás ilyenkor – nem tudom,
De nem így kell viselkedni. Csak álltak.
Kísérteties volt, meglöktelek:
Gyere vissza, ezt nézd meg, s visszajöttél.
Mintha megmentő isteneiket
Csodálnák valami korcs földlakók,
Szótlanul néztek, nem is vakaróztak,
Fújt a szél. És akkor könnyezni kezdtél.
Vagy egy percig tartott a jelenés,
Aztán simán buszra ültek, s elmentek.
„Nem, nem, nem, én nem akarok meghalni!”
Az ágyra dobtad magadat. „Most mondjam,
Hogy nem fogsz?” „Igen, mondd, hogy nem fogok.”
Az állt kezemre, hogy bántani foglak
Most, hogy teljes gyöngeséget mutatsz.
Hogy törlesztek az elmúlt hónapért.
Gyönge voltál, gondoltam, megtaposlak,
Öt mondatból elintézlek, hátulról
Támadok, te védekezel, és kettő
Szöget kihúzol, mosolyogsz, de szemből
Jön még kettő, egyenest a szemedbe,
Sírni kezdesz, kivárom rezzenetlen
Arccal, amíg már csak szipogsz, kinézel,
Békejobbot nyújtok, amelyben
Ott lapul az ötödik, s egyenest
A szívedbe csapom. De ettől
A gondolattól én rándultam össze,
Belenyilallott a szívem, a gyomrom,
Azt éreztem: bántja egy idegen
Az én drágámat, mindenem tudóját.
Hát lehet, hogy idegenek leszünk
Egy nap? El tudom ezt képzelni én?
Merem vállalni? És ki merek menni
Az utcára anélkül, hogy rettegnék:
Fejemre dob valami súlyosat
Az Isten, mert amire ő talált
Méltónak, rád – könnyűnek találtattam?
Sokat gondolkodtam azon, vajon
Megérdemled-e a szép szavakat,
Amiket az oltárodra teszek,
Látod-e, hogy oltárt is építettem,
Tudod-e, hogy honnan hoztam a téglát,
Jól van, akkor nem terveztem, csak épült,
Jól van, akkor csak hazudom a téglát,
Mert már jóval előttem fölfalazták,
S én azt vállaltam, hogy imáimat
A legszebb szavakból állítom össze;
Nyár volt, és még nem gondoltam az őszre.
És rájöttem, hogy fordított a kérdés:
Megérdemlem-e, hogy papja legyek
Annak az oltárnak, melynek kövénél
A legszebb imákat formálja meg
Egy pap, aki ezt megérdemli nyilván,
Megérdemlem-e, hogy minden tükörben
Ezt a papot lássam, tudjam, mi bántja,
Mitől lelkes, megmoshassam a lábát,
Ruházhassam őt, a kiválasztottat;
A kérdés tehát sokkal prózaibb:
Méltó vagyok-e ahhoz a magamhoz,
Akinek tehozzád köze lehet.
„Nem fogsz meghalni, kedvesem, soha.”
„Édes vagy.” És fölzengtek a szirénák,
Összeomlás után hat órát írtunk.
A szomszéd tömb tetején volt az egyik,
De halkabbra volt állítva talán,
Mert jól hallottuk azt a másikat,
Amelyiket az állomásra raktak.
Nem tudtam, hogy katasztrófaturizmus
Résztvevői lehetnek azok is,
Kik a katasztrófa nyilvánvaló
Áldozatai (jó, tudom: itt senki
Se gondolja, hogy akármi baj éri),
De a teljes blokk futott a teraszra.
Szinte éreztük, hogy keletre dől
A ház, mert az egész lakóközösség
Átrohant a csepeli panoráma
Oldalára: ha már van, látni kell.
Szirénahang, és nem szirénapróba,
Nem a kétévente kötelező,
Harminc másodperces kis izgalom,
Mikor katasztrófa-védelmisek
Dohányoznak az utcán, a tűzlétrán
Fölmásznak, és bekapcsolják, oké,
Lemásznak és kitöltik a papírt.
Ez most komoly, és nem szirénapróba,
Hogy „ilyen lenne, ha” – dehogy: ez itt az.
Tényleg máshogy szól, mint békeidőben.
És működik! És akkor működik, mikor
Működnie kell, és ez nem magyar
Tempó – mi mindig világháborúkban
Érjük csak el a nemzetközi szintet.
És innentől kezdve szirénahang.
A hang háborús generációt
Hívott életre a Föld nevű bolygó
Északi szélesség 47-es,
Keleti hosszúság 19-es
Foka körül: tessék, nézzünk magunkra:
Mi lettünk ez a generáció.
A Ratkó-unokák szép nemzedéke:
Illyés Gyula, Brezsnyev és Andropov
Temetése, magyar-brazil három-null,
Első nyugati autó: az orvos
Metálbarna Kadettje, egy fegyelmi
A zánkai táborban, mert előre!
Helyett csak egy Csókolom sikerült…
Bla-bla-bla, ezt lehetne még sorolni,
Hát most ez a nemzedék bevonódik
Egy szentséges lakkréteggel, amit
Irigyeltünk Nagy Sándor katonáin
És borissza brigadérosokon,
Hadik András tökös magyarjain,
És most ránk kenik, már csillog a testen.
Háborús generáció leszünk,
Duplán tisztelnek majd az unokáink,
Hősök leszünk, megkérdezik, öltünk-e,
S lehet bármi az igazság: mi hosszan
Nézünk magunk elé, és fénytelen
Szemeket mutatunk nekik, hadd szokják;
Nem vennénk el tőlük az örömöt,
Hogy a nagyapjuk látott már csatát.
Lesznek halottaink, ezt is gondoltuk.
Mindenkinek eszébe jutott este,
Vajon kit temetünk el nemsokára
A két év előtti keszthelyi nyárból,
Az évfolyamból, a hittancsoportból;
Halottaink lesznek, és mondhatom:
Izgalmakat rejtett a háború,
Szinte vártam, hogy kiről érkezik
Az első hír, és mikor érkezik.
Minden napon emlékezni fogunk
Erre a napra, és mindegyikünknek
Lesz egy helyszíne, egy története,
Mikor milyen körülmények között
Jött el a pillanat, s mindegyikünk
Története jobb lesz, mint bárkié,
És már tudtuk: ötven vagy hatvan év
Múlva ha összeül majd két öreg,
Szóba kerül, elmeséli az egyik,
És a másik azt mondja rá: az semmi.
És ezek az öregek mi leszünk.
De egyelőre nem számoltam azzal,
Hogy túléljük, s nem voltam szomorú.
A realitás talaja: halál,
És te sem tudtál segíteni ebben.
Ma egy atom nélküli háború
Nem több, mint komolytalan szóváltás,
És a hírek hanghordozásai
Azt mutatták, hogy ez bizony komoly.
Úgyhogy, tudtuk, egyetlen gomb, s halál.
Fájó gondolat: a háború mellett
Unalmas és szürke verébnek tűntél,
Atyaisten: de hát ma háború van,
Valahogy úgy, hogy ma Fradi-Zete,
Ma én nem viccelek, nem figyelek
Női hisztire, az önbizalom-hiányos
Díváknak ma behajtani tilos
Az életembe, ma sört akarok,
Holnaptól szívesen hülyéskedem.
Üvöltve kérdeztem volna, mi történt
A nyaralás után: mert hazajöttünk,
Elmentél egy esküvőre, a csokrot
Te kaptad el, és mint egy parazsat,
Úgy dobáltad gyönyörű tenyeredben,
Majd másnaptól visszavontad magad.
De elharaptam a fogam között
Az ördög ütőerét: mosolyogtam,
Gondoltam, hogy megnyugszol.
Pedig megkérdeztem volna, mi történt,
S azt akartam volna: ne válaszolj.
Végre bombáztak, a fenébe is,
Közben odaértek azok a rohadt gépek,
Isten se tudja, hogy hol voltak addig.
Jókor jöttek: már majdnem neked estem.
Úgyhogy néztük, ha már nekünk csinálták.
Csepel öt perc, s megvolt. A repülőket
Nem láttuk, csak azt, hogy lángol Csepel,
Ebből tudtuk meg, hogy volt még ipar
Szemben a szigeten, de hát jobb későn,
Mint soha. Hirtelen hányingered lett,
Bementünk a szobába, elaludtál,
Belesimogattalak – döbbenet,
Mennyi helyzetben képes elaludni
Az ember. De lehet, hogy a fáradtság,
Hiszen egész nap dolgoztál. Nekem
Egyedül kellett odakint tovább
Nézni azt a mesterséges vihart,
Szinte meg is voltam bántódva tőle.
Néztem tovább. Fejemre csaptam, és
Szitkozódni kezdtem: igen, a Háros!
Mindig el akartam menni veled,
Sziget, félsziget, a fene se tudja,
A plázánál kell valahogy kimenni,
Védett terület, őshonos teknősök,
Mindenféle fa, ami nincs is Pesten,
Csak a kajakosok jártak ki már,
Volt valami bódéjuk – és korábban
Volt egy laktanya is, de rég benőtte
A természet, kíváncsi is voltam rá,
Az ugrott be: mért nem mentünk ki tegnap?
De rájöttem, és azonnal leálltam.
Szánalmasan nevetséges a Háros,
Bámulnánk a fákat, vagy micsoda? –
Befejeztem. Még a bombázástól is
Elment a kedvem. Mert hát mik is voltunk.
Majdnem-jogász és végül-is-modell
Kezdett neki akkor, másfél hónapja
Olyan hínárú útnak, amiről
Mindketten tudták, hogy nem járható.
Mindketten tudtuk, nem beszéltünk róla,
Hogy a mi életünk nem tartható.
Amikor a legszebb voltál, te is
A bölcsészkedéssel kísérleteztél,
De időben felfogtad a kudarcot,
És jókor jött egy felkérés. Viszont
Elmúltak már azok az éveid,
Amelyekből meggazdagodhatunk,
És tudom: ha nem múltak volna el,
Azt a pénzt nem rám költenéd, dehogy:
Az idő taszított az én ölembe,
Az ördög, aki ráncokat lehelt rád,
S az élvezeti értéken kicsit sem
Változtatott, azért kiütközött
Az arcodon a kegyetlen idő,
Mint a csokoládén a kakaóvaj.
Szép voltál, s rád volt írva, hogy korábban
Még szebb voltál – élt még az öntudat,
Megvolt az a rutin, ahogy kezelted
Széplány-tudattal az emberiséget,
S lenyűgöző volt ez az öntudat.
Szereplés itt, szereplés ott – a nálad
Egy tízessel kevesebb és hajszálra
Ugyanolyan gyönyörű pályakezdők
Összerezzentek a jelenlétedben,
Félmozdulatokkal raktál közöttük
Rendet, és nem volt kérdés, hogy öregszel,
Mert nem volt esély föltenni a kérdést.
Hódolt neked ez az egész világ,
Okkal hódolt, azt hiszem, okkal hódolt.
Veled szemben egy ügyes újságíró,
Olyan szokásokkal, melyeket ő is
Rettenetesen un, parasztgyomor,
És ha nem borotválkozik: parasztarc,
Csak egy senki, aki sose volt jachton,
De van olyan humorérzéke, hogy
Elhitesse, hogy ettől valaki.
Olyan, akinek nem mondtak nemet,
Nem is érti, milyen, ha neki mondják,
Közben meg van győződve, hogy figyel
Rá az egész világ, s ha a fele,
Ha csak az a fele, ami te vagy,
Az már nem érdekes. Eleve van
Kódolva ebbe egy lényegi harc.
Friss kapcsolat, csak másfél hónapos,
Értetlen barátok, akik azt mondják,
Hogy ilyenje még sose volt, de nyilván
Ki akarja próbálni, s annyira
Különböznek, hogy talán működik;
Hálás szülők, akik az új viszonyban
Pont azt látták, amit addig kerestek:
Tieid a semmi-extra-fiút,
Enyéim a budai hegyi tündért.
Amit mi túl hamar lefordítottunk
Egy kapcsolat nyelvére: énbelőlem
Így lett unalmas, és így lett belőled
Festett mosolyú, tartalmatlan szépség.
Úgy adódott, hogy te lettél a gyorsabb,
Lapátra raktál, hiába tagadnám.
Amíg te aludtál, visszakapcsoltam
Az áramot; nem bírtam hírek nélkül.
Az éterben mintha felszabadult
Füst gomolygott volna: élt a világ!
Megkönnyebbült minden, ami előtte
Holmi nyomasztó béke foglya volt.
Végre mindenki őszintén beszélt,
Nem éreztem az előrevetett
Befogadói kontrollt, célcsoportok
Közti sakkozást, nem csapongtak
Üzenetek jobbra-balra, föl és le,
Végre nem csúsztattak, nem hazudoztak,
Nem volt tüntetés, ellentüntetés, B
ékemenet, ellenbékemenet,
Sem ezekkel való fenyegetőzés,
Végre baj volt, s örültem, hogy megértem:
A rádióban táncolt a világ!
Született egy bemérhető közösség,
Amihez jó tartozni: valakik
Velünk voltak. Végre lehetett tudni:
Ez meg az a városnév mit jelent,
Melyik a jó, melyik a rossz: ez még egy
Biztos szimpátiával lapuló
Népet takar, az már az Antikrisztus
Örökkön sistergő búvóhelyét,
Ez a város kivár, az szinte ígér,
Ez messze van, de ha kérdik, velünk van,
Az messze van, és ha kérdik: velük.
Papírt vettem elő, és kalkuláltam:
Az első két háborúban melyik
Ország hogyan viselkedett: ez ezt
Játszotta el kétszer, az egyszer így
Lépett, másszor úgy; kalkuláltam,
Mi a jelenünk, ha már nincs jövőnk.
De beláttam: változott a világ,
Nincsenek szövetséges nemzetek,
Szövetséges blokkok vannak helyettük;
Európa most először egyszínű,
Színrefesti Európát a piac,
S a háború izgalmai is mások.
Nem tudtam, kit zavartak az osztrákok,
Kinek fájtak azok a nyamvadékok,
Mért pont ők, hisz jelentéktelenek,
Egy hagyományos haragosuk sincsen,
Kit zavart Grác, mért kapott atomot,
Atyaisten, a szomszédos országra olyan rakétát lőttek!
Elhiszed? – Azzal a reflexszel néztem feléd,
Hogy most azonnal gyújtsunk rá, és mondjuk
Többször egymás után azt, hogy „ez durva”.
Mégsem ébresztettelek föl, elvoltam
A rádióval – végre nem hallottam
Politológusok unásig ismert
Hangját, ahogy a preferenciákról
Énekelnek, hadtörténészeket
Pedig nem ismertek a rádiómban,
Meg hát mire is mennének velük,
Így maradt a hírek felsorolása:
Valós hírek valós tragédiákról,
Igazi hírek, mögöttük pedig
Valós népek, felelős vezetők,
Válságstábok, melyek egységesek,
S tudtam, hogy a Parlament folyosóin
Aznap megint rá lehet gyújtani.
Hogy Pest nem viheti el szárazon
Azt az ámokfutást, amit elnézett
Már egy hónapja, mit mondjak, sejtettem.
Minden épület szörny lett a szememben.
Egy már tizenöt éve ismeretlen
Érzés tört fel újra: az, hogy vidéki
Vagyok. Egy sértett kirekesztett,
Aki mindig dupla erővel úszik,
Nincs háziorvos nagybácsi Zuglóban,
Vasárnapi ebéd, egy Jutka néni,
Aki a seggembe csíp, majd kacsint,
S azt mondja, hogy vigyázzak a lányokkal,
Nem szőtt alám apám egy védőhálót
Kerületközi, vastag fonalakból,
Nem nőttem bele a fontos tudásba,
Hol és hogyan kell venni bérletet:
Megkérdeztem, és aztán megjegyeztem.
A legszebb, hogy sose gondoltam erre,
Sohasem sajnáltam a plusz erőt,
Nem számoltam, mit értem volna el,
Ha Pestre születek – mert azt hiszem,
Hogy semmit, és hogy mindenki azt kapja,
Pont, amit az ő termetére szabtak,
Hogy egypályás medence létezik,
Csukott szemmel úszunk és kardozunk,
És nincs ellenfél, legföljebb magam,
De ha elérek valamit, azonnal
Mondjam azt, hogy a szerencse segített.
S akkor azt éreztem: lepattanok
A metropolisz védműveiről.
Hiszen téged mentettelek: a város
Itt a hibás, mert te hogy’ is lehetnél,
És Jónásul kínálkoztam föl Pestnek,
Ki aluljárókban kelt pánikot
Egy magnó mellett, és rázza az öklét
Munkaidő utáni forgalomban.
Valami lesz, nem gondolhattam máshogy;
Pedig csak fogtam egy budai lányt.
Negyedóránként jártam itatóhoz,
Mint egy szomjas vadász, hogy lássalak.
A szuszogás és horkolás közötti,
Nőiességében szedett-vedett,
Mégis életteli hangok itattak.
Vigyáztam rád, mintha bárányka lennél
Álmaid ég alatti erdejében,
Vigyáztam rád, betakargattalak,
Legyeztelek, és lábujjhegyen jártam,
És csukva volt az összes, összes ablak.
Istenről és országról énekeltem,
Pedig nincs is hangom – de hát aludtál,
Az álmaidban újra bújócskáztunk,
S a hátteret szolgáltató dalokban
A mi ruháinkat viselő, isteni
És állami csontvázakat találtunk.
Vasárnap reggel a Lőrinc pap téren
Sétáltam át, pont ott, ahol korábban
Laktam. Jó szokásom odapillantani
A kegyképre a jezsuita templom
Oldalán: Madonna, Mona Lisához
Hasonlóan bemérhetetlen kedvű
Tekintete mindig mást-mást üzen:
Egyszer felhúzza a szemöldökét,
Azonnal értem is, hogy mire gondol,
Másszor meg mosolyog, ebből tudom,
Hogy jó úton vagyok, bármi is az.
Felé léptem, de valahogy a templom
Vonzott be, s odabent misét találtam.
Tizenegy előtt öt perccel, és éppen
Pepi atya kezdett szónoklatot.
Hát persze, ez pont a fél tizenegyes
Mise – és el is szégyelltem magam:
Amennyit segített rég ez a templom,
Épp annyira kerültem évek óta.
Pepi atya közel a kilencvenhez
Alig állt a lábán. Jezsuitát
Öregedni látni lelombozó:
Tessék lángos kardot venni a kézbe
Vagy disznópörzsölővel rendet vágni
A pogányok között – Pepi atya
Viszont roppant tüntetően: szeret.
Ráadásul most megint észrevettem,
Mindig észreveszem és elfelejtem
A feliratot az oltár fölött,
Mely azt mondta: Tanuljatok tőlem, mert
Szelíd vagyok és alázatos szívű.
Olyan mocskot vittem be a templomba,
Olyan rendszert, ami nem odaillő,
Mert azóta, hogy nem értettelek,
Mocskosnak éreztem magam miattad –
De az öreg öt mondata kimosta
Belőlem. És mesélt egy sok év előtti
Történetet: a háború alatt
(Atyaisten: ő akkor huszonéves!)
Kalocsán az oroszok le akartak
Foglalni maguknak egy házat, azt
Viszont nem tudták eldönteni, hogy
Az érsekség vagy a jezsuiták
Épülete kell nekik. És huszonnégy
Órát kértek, míg döntenek az ügyben.
A jezsuita kölykök már pakolni
Kezdtek, érezték, hogy az dönthet itt,
Hogy az érsekség megvan ezer éve.
Pakoltak – de azt mondta egy tanár:
Majd pakolunk, ha biztosat tudunk,
Addig imádkozzunk, mert addig is
Saját házunkban imádkozhatunk.
Persze az érsekségen se pakoltak.
Reggel döntöttek: az érsek marad.
Meg is volt a szöveg: a szovjetek
Tiszteletben tartják a háborúban
Is a vallási hagyományokat
És intézményeket (jó kommunisták!),
S ebből következik: ha menni kell
Hát menjenek azok, akik… igen.
Az érsek hivatalában már reggel
Röhögött valami tisztviselő,
Elhangzott az, hogy képzeljétek el,
A jezsuiták imádkoztak az éjjel,
Mi viszont cselekedtünk. És lett este,
És lett reggel. A döntés: változott.
Pepi atya nem mutatott az égre,
Nem hadonászott, nem mondta: na látják,
Csak elmondta, amit mondott, s leült
Úgy egy perc múlva, mikor odaért.
És fölnéztem. Tanuljatok tőlem, mert
Szelíd vagyok és alázatos szívű.
Először gondoltam, hogy elengedlek.
Mivel jutalmazod, ha ezt túlélem?
Az élettel magával vagy mivel?
Ha túlélem: megmarad-e a tartás?
Hogy kell elengedni az életet?
Mit tehet a makacs szív ellenében
Az akarat, mely gyilkosságot tervez?
Nem is gondoltad, milyen egyszerű,
Mert az történt, hogy: kiismertelek,
Fölfedted magad, s már rég magamért
Küzdöttem, míg te, kitalált királylány,
Kinek imponált az, hogy üldözik,
Nem létező farkastól menekültél.
Majd azt gondoltam, hogy nagyobb ajándék
Nem létezik annál, hogy bizonyos lett:
Így is lehet szeretni, ennyire,
És könnyen lehet, hogy ez az ajándék,
Ó, dehogyis az, hogy megkapjuk egymást.
Ha viszont ez a pillanat a lényeg,
És Istennek kutya kötelessége
Mindig a jó felé terelni minket,
S tudtam, hogy tudja a kötelességét:
Hát te voltál a képlet gyöngesége,
És félre kellett állnod az utamból,
Hogy annak adhassam az ajándékot,
Aki, tudtam, már úton van felém.
Ez az egész, amit végiggondoltam
A harmadik világháború napján,
Amíg te aludtál, a gráciak
Nem tudom, hogy mit csináltak, meghaltak,
És mindenki pakolt és lázban volt,
És az egész földrész kapaszkodott
Valami megfoghatatlan dologba,
Gondolom, Istenbe, hiszen mi másba,
Szóval ez, amit akkor lejátszottam
Az agyamban, nyilván nem lehetett más,
Mint az önigazolás, a jól ismert
Pszichoszociológiai aktus,
Ugyanaz, aminek a szellemében
Prospektusokat olvasunk vásárlás
Után, mert szeretnénk újra átélni
Azt, hogy a termék még nem a miénk,
Abban a tudatban, hogy már megvettük,
Nézzük az erényeket, a hibákra
Nem figyelünk, mert nyilván nincsenek;
Valahogy így beszéltem rá magam,
Hogy nem te vagy az életem szerelme,
És végül is az a jó, amit történt.
Ehhez ész kell, és dehogy türelem,
Nem az idő gyógyítja a sebet,
Az idő csak rárakódik, lefojtja,
Éppen az idő rétegeitől
Kap védelmet az elfedett ellenség,
És te ellenségem lettél nekem,
Mert támadás voltál az ép eszem,
A testsúlyom, az egészségem ellen:
Az nem helyes, hogy ne bolygassalak,
Legyőzni akartalak, nem feledni.
Ez lehet a háború megfejtése.
Valahogy így lehet ez szembenálló
Felek között, amíg áll a világ:
Van az a pont, ahonnan már a béke
A nagyobb bűn, nem több egy kimondatlan
Háborúnál, és ez a kimondatlan
Többet árt, és több keserűséget szül
Annál, ami egy természetes úton
Kifejlődött, megérett és jogos,
És a népek által kiérdemelt.
Van az a pont, amikor ölni kell.
Nahát, de hiszen a blokkunk alatt
Óvóhely van, használja valaki?! –
Ezen rágódtam, de megvolt a válasz:
Az óvóhely, akár a filmeken,
Csöpögős és nyirkos, patkányok éltek
Odalent, és ki menne le oda,
Ha saját teraszról látja a műsort.
Különben is ki a büdös fenénél
Van a kulcs, és hogy van ez az egész?
Az óvóhelyen téma kell, s a téma
A félelem, félholt nyugdíjasok
Történeteit kéne meghallgatni
Ötvenhatról, nyugtatni kéne őket,
Betakargatni, és nem pánikolni;
Senki se tudná, mi van odafent,
Előbb-utóbb a legbátrabbra is
Ráülne a filmes szerep, hogy félni,
Félni, félni muszáj, mert félni illik,
Hát ez aztán senkinek sem hiányzik.
Egy adott állam területe nem más, M
int azon területek összessége,
Amelyeknek tulajdonosai
Elfogadják az állam főhatalmát,
Mely elfogadást a külső világ
A közösen meghozott egyezmények
Alapján elismeri, és az állam létét
Eszközeihez mérten szavatolja.
Kitalált dolgok tartanak valónak
Kitalált dolgokat valahogy úgy,
Hogy ismerd el, hogy létezem, cserébe
Kimondom, hogy létezel. Az alap,
Akárhogy is: a létező tulajdon,
Bár ezt minden szereplő elfelejti.
Az intézményes erőszak jelét
Magára varrja a tulajdonos,
Az állam szerint ettől létezik,
Valójában viszont a létezése
Feltételezi, hogy elfogadhasson
Bármit – mégpedig épp az általa
Megszült szereplőtől. Ha valaki
Vagy önmagadban, hát jelentkezik,
Máris eléd áll valaki, és jelzi:
Föl akar kenni téged létezőnek,
De valójában te avatod őt
Létezővé, és ez az ellentmondás
Nem a többség és az erő uralma,
Aminek ezt általában gondolják,
Dehogy: ez itt az emberiség csődje,
És ez a csőd megbújik kocsmaszinten,
Barátok közt, családi viszonyokban,
Egy település életében, mindenhol.
A javakat elosztó műhelyek-
Ről viszont az állam rendelkezik.
A tulajdonosok, amit beadnak
A közösbe, lassan számon se tartják,
Elengedik, megszokják az adót,
A visszaosztott javakat pedig
Ajándéknak fogják fel, és dehogy
Annak, ami: a visszatért sajátnak.
Aztán egyszer csak teher lesz az állam.
Senki sem emlékszik a gyökerekre,
Az ujjongó szerelemre, amit
Felnőtt emberek éreztek idők
Időtlen kezdetén: gyerünk, csináljunk
Valamit, ami nagyszerű, ami
Összefog minket, egyként létező
Legjobbakat, csináljunk valamit,
S mi, erősek, együtt legyünk erősek.
És előbb-utóbb teher lesz az állam,
Föléli a régi lelkesedést,
Nem ad semmit, csak visz, s hiszi magát.
Minél jobban hiszi magát, csak annál
Elborzasztóbb és fölöslegesebb.
Kitudódik, hogy csak nemzetközi,
Virtuális asztaloknál van teste,
Ahol hozzá hasonlóan üres
Szereplőkkel játssza a létezést,
Kuncognak és kacsintanak egymásra,
Szükségük van a visszacsatolásra.
Én valahogy így jöttem rá, hogy nem vagy
Más, mint színpompás kitaláció.
Már aznap, hogy elbizonytalanodtál,
Egy beteg állam jeleit mutattad,
De a munkád az volt, hogy mosolyogjál,
És öntudatot kaptam én, a polgár.
Szerelmes voltam, így hát végigültem
Az elmúlt hónapot, lehorgonyoztam
A szerelem mellett, sajnáltam is
(Ezt nevezik környezetvédelemnek),
De a gazdaság jelzett: az eszemmel
Már tudtam, hogy te nem kellesz nekem,
És ebben, hiszem, megelőztelek.
Igyekeztem nem beszámolni erről,
Néha kétségbeesett voltam, és
Próbáltam jelezni: iszonyatos
Bajban van bennem ez a szerelem,
Mert magára maradt állama nélkül,
Közgazdászok, vérengző ordasok
Veszik körül – te segíthettél volna
Egyedül, mert bennem volt az ellenség,
De a felmentő hadsereg magával
Volt elfoglalva – őt kellett sajnálni,
S elismerem, hajlandó voltam erre.
Sajnáltalak. Elbizonytalanodtál,
Ismételgetted, hogy milyen nehéz,
Értsem meg, hogy most nagy időket élsz,
Hogy hirtelen jött minden, megijeszt,
Ezeket mondtad, és sajnáltalak,
Saját gyilkosomat, az áldozat.
Ugyanakkor már rég átláttam rajtad,
Valószínűleg játszottam veled,
Meghallgattam minden sóhajtozást,
Bizonygattam, hogy megértő vagyok,
És várom a rám nézve pozitív
Döntést – pedig mintha meghoztam volna.
Mert nekem már egy hónapja teher
Volt a viszonyunk, bármely kifutással,
Úgy döntöttem, hogy elveszítelek.
Gyanítottam: amit Csepelen kellett,
Azt már mind leszórták, csalóka csönd
Ült a környékre, és csak a szirénák
Folytatták a küzdelmet, de hamar
Elültek azok is, csőrüket szárnyuk
Alá dugva pihegtek. Távolabb,
A város felől elszórt robbanások,
De aránylag beállt a nyugalom.
Többször lenéztem a tízemeletnyi
Mélységbe: alattam ott volt kilenc szint
Kíváncsiság, az új háború súlya
Alatt furcsán összemosódott élet,
Itt-ott imbolygó fényű teamécses
Égett a korláton, bombaszünetben
Bejártak sörért a panellakók:
Pár óra alatt máris összerándult
Egy új rend, ami a korábbi rendből
Nézve botrányos, utópisztikus,
Félelmetes, izgalmas volt – de egyből
Bekapcsolt a megszokás-opció:
Élhető ez is, mint akármi más.
Félórája már egy vaku se villant.
Na ezt viszont lekésték a szirénák!
Az M6-os, tisztelettel jelentem,
Negyed 11-től nem létezett.
Azaz Pécs, a kontinens kulturális
Fővárosa (tegyük is hamar hozzá,
Hogy haha) elveszítette közúti
Kapcsolatát Nagy-Budapest felé,
A rádióban mondták. 6-os út
Sincs már – sebaj, lesz itt még lágy kenyér:
Tudtam, ha véget ér a háború,
Az ellenség újjáépítteti saját
Fővállalkozóval egy kényszerített
Hitelből, az új pálya átadásán
Megjelenik valamelyik miniszter
A győztesektől, és azt mondja, hogy
A háború nem a magyar nép ellen
Irányult, és a helyreállításban
Való segítség őnekik morális
Kérdés, szó lesz aztán a népek
Történelmi barátságáról, és hogy
A közelmúlt hibáiból tanultunk,
Mindannyian tanultunk, és az átadás
Kéttételes himnuszblokkja alatt
A nyakukat nyújtogatják a már
Kijelölt magyar alvállalkozók,
Akik majd az összes pénzt hazalopják.
Bementem hozzád, mert beállt a csend,
Miután az utat is eltüntették.
Zajos volt, de még csak föl se riadtál.
Unatkoztam, gondoltam, hozzád bújok.
De már egy idegent vittem be hozzád.
Baloldaladon feküdtél, mint mindig,
A jobb kezemet a melledre vontad.
Nem tudtam, hogy aludtál-e – de nem,
Nem aludtál, azonnal kiderült,
Amint máshova tévedtem. Egész
Hónapja, hogy csak ez jutott: az illat,
A halvány hangok, amiket kiadsz,
Szuszogások és váltások, a bőröd
Tapintása, íze, rugalmassága,
A fény, ami neked ront az ablakból,
De elbotlik kitett vonalaidban,
S kirajzol, mint homokvihar a dűnét;
Mindez nekem elég volt, hogy tagadjam
Azt, hogy többnek nézel ki a korodnál –
Ebből állítottalak össze már
Egy teljes hónapja, és semmi másból.
Szóval nem aludtál, s felkönyököltem.
Kinyitottad te is a szemeid:
Érezted, hogy beszélni akarok.
„Elengedlek, kicsim, hallod? Nyugodj meg.”
Az elengedést nem úgy képzeltem én,
Hogy elengedés: úgy képzeltem azt,
Hogy a tiszta vízre leengedem
A csónakot, amibe raktalak
Betakarva, badacsonyi újborral,
Legjobb tudásom szerint kent kenyérrel,
Nem lököm meg a csónakot, a parton
Guggolok, és fűszállal a fogam közt
Nézem, ahogy a hullámok ölelnek,
Rájuk bízlak, várom, hogy visszahoznak,
Végignézem, ahogyan elmerülsz,
És egy percig sem tágítok a parttól,
Így engedlek el én, ha elengedlek.
„De én nem akarom azt, hogy elengedj.”
Két másodperc múlva minden üveg
Szilánkokká pattant. Ezeken át
Szoktalak nézni, amikor én értem
Haza előbb, vagy… nem is laktunk együtt,
Nem volt neked ez haza sohasem,
Mindig kerültem a fordulatot,
Hozzám jöttél, mondtam, s fájt mondani.
Egyáltalán megtisztelő, hogy jöttél.
Fogalmam sincs, hogy mért jöttél fel hozzám,
Hogy mért hívtál, mikor beállt a pánik,
Fogalmam se volt, mit keresel annál,
Akit már egy hónapja csak kerültél,
Túl egyszerű lett volna az a válasz,
Hogy háborúban azokkal vagyunk,
Akik igazán fontosak. Ugyan,
Tudom én, hogy milyen, ha te szeretsz:
Hallottalak az anyádról beszélni
És másokról, kik fontosak neked,
És egy-egy percre felfordult a gyomrom.
Ezer helyre mehettél volna aznap,
Mégis hozzám jöttél, ki tudja, mért.
Szerintem még egy fiúért se szálltál
Két számjegyű buszra – a 33-as
Lehetetlen viszonyok közt jutott
El idáig, pokoli zötykölődés
Rázta le a szemhéjadról a sminket;
Egyáltalán hogy képzelem, hogy ennyi,
Hogy egy hónapnyi megtiszteltetés
Nem elég nekem, s többet akarok;
Egyáltalán ez, hogy lakótelep…
Még egy mondatba se vagytok valók
Ezzel a szóval, jézusmária:
Te tényleg hittél bennem, azt hiszem,
S mit ronthattam el, hogy megváltozott?
Úgy lépkedtél a repedezett járdán,
Mint egy királylány, kinek kreditet
Kell még gyűjteni a királylánykönyvbe,
Összeszorítja a fogát, eljátssza
A türelmet és az alázatot,
S hogy nem a szőke hercegért csinálja.
Lehet, hogy csak arra jöttél te rá,
Hogy egy szőke herceg nem lakhat itt,
Nem kukkolhat téged három, talán négy
Négyzetméteres konyhából, mikor jössz,
Hol a lova, hol tartja a lovát,
Mért ilyen mocskos az ablaküveg,
Mi ez a por rajta, ez idegen,
Ez rangtalan, ettől a női arc
Koszosnak tűnik, neki mért elég –
És ez az üveg most ott volt a padlón,
S ami nemrég rajta keresztül látszott,
Szilánkokra tört a régi királylány:
Bombát kapott a Háros állomás.
Tőlünk kétszáz méterre bamba felhő,
Olyan, mint amit kétszer megpofoztak,
Idomtalan, bizonytalan és kócos;
Nem tudni, hogy mi égett, de vörös
Volt a füst alja, följebb fekete;
Sosem tudtam, hogy sötétben, ha fény
Éri a fekete füstöt: a háttér
Emeli ki, hogy fekete – tanultuk,
Tanultuk még a háborút, és azon
Gondolkodtam, mit kezd majd a tudással
Egy egész földrész, ha kitör a béke.
Megint éreztem: délre dől a ház.
Akik bementek addig lefeküdni
Vagy aggódni vagy pakolni fél óra
Unalom elől, azok mind kijöttek
A teraszra. Volt interakció is,
Integettek alólam: láttad-e
A gépet, mert mi éppen lemaradtunk;
Jöttél te is, testeden takaróval:
Ez most komoly, ez a bomba nekünk szólt,
Ez a mi környékünk (jó, az enyém),
Jöttél mezítláb, és közben sziszegtél,
Igen, ez a mi üvegünk: tapad
A talpra, főleg hogy két perc előtt
A szeptemberi hőségben feküdtünk
Takaró alatt, csuromvizesen.
Az ember mindig másra fókuszál.
Ott dülleszkedtünk a terasz korlátján,
Te azt mondtad, hogy most érezhetően
Melegebb van, én azt mondtam: nocsak,
Ott egy halott, ott egy halott az úton.
Mikor is láttam addig halott embert?
Apám nagybátyja lakott Tárnokon,
Apám szép fiú volt, a díszőrségben
Szolgált, dicsekszem, mert megyénként
Kettőt választottak be, állítólag
Kádár Jánossal is kezet fogott,
Gondolom, november hetedikén,
Szóval ő a Petőfi Laktanyában
Volt katona, és a Villányi úton
Lakott ez a rokon, elég közel,
Ő patronálta, vagy én így értettem,
Aki valahogy Tárnokon kötött ki.
Három és fél éves voltam, mikor
Meghalt, onnan tudom, hogy megbüntették
A temetés napján a vonaton,
Nem vett jegyet, gondolta: majd belát
Engem három alá az ellenőr,
De én, amikor jött, büszkén kivágtam,
Hogy hahó, már elmúltam hároméves.
Ez volt az első hulla, Tárnokon.
Csöndes halott volt, talán óvatos,
Nem akart megijeszteni, feküdt,
És nyilván fölemeltek, hogy láthassam,
Mert láttam, és erre tisztán emlékszem.
Nagyanyám a második, az előbbi
Halott testvére, kék pöttyös kendőben
Feküdt, én tízéves, és a sírásók
Rendesek, letették a cigarettát
Félórával a temetés előtt,
Hogy fölemeljék a tetőt, és lássuk,
Kimentek, majd fölvették a lépcsőről,
Nem égett le, tisztelettel kivártuk,
Míg elszívták, de addig nézni kellett.
Lefogyott. Egy szokványos baleset
Az országúton,
Kolozsvár előtt,
hol ma plázák vannak, érkezés
Előtt öt perccel, amikor hálát ad
Az ember, hogy túlélte az utat,
Akkor futottunk bele egy dugóba,
Ott volt kiterítve az áldozat,
Nem volt feje. Azt hiszem, én vezettem
A barátom BMW-jét, először
Vittem két liter fölötti kocsit,
Királyhágónál adta át, s az első
Ijedség amikor elmúlt Csucsánál,
Kipróbáltam, mit tud az autó,
Lehetetlen sebességgel haladtam,
Ő aludt közben, és aznap megtudtam,
Hogy tudok vezetni, pedig komoly
Helyzet is volt: száznyolcvan kilométer
Per órával mentem, és kikerültem
Egy növendék őzet egy mozdulattal,
Remélem, hogy azóta hazament,
Megszaporodott, s áldja a nevem.
És a barátom, amikor fölébredt,
És az órájára nézett éppen a hulla
Után száz méterrel, azt mondta, hogy
Soha többé nem adja át a kormányt.
Ez a fejetlen volt a harmadik.
Amikor nálad ébredtem először
Abban a tudatban, hogy az enyém vagy,
Hullát éltél át, egy félig nyitott
Ajtón keresztül láttad, és azonnal,
Ahogy hazaértél, magadhoz hívtál,
És reggelre én megérteni véltem,
Az életet, s a háttérben a párját.
Ki tudja, a te fejedben mi volt.
Ez a J. A. utcai kis halott
Fiatal férfi: vagy ostoba volt,
Vagy valamit tud, amit nem tudunk.
Hiszen mért ment bele a sűrűjébe,
Mért nem féltette magát éjszaka?
Állomásnál, egy világháborúban?
Mért várta a gépeket fütyörészve,
Mért nem futott el ez az ostoba?
Első halottunk egy záróvonal
Mellett egy méterre indult neki
A végső oszlásnak, és emberek
Futottak hozzá fölsegíteni.
Jövel, te építő hullamerevség,
Jövel, te biológiai fagypont,
Állítható testrészek karneválja!
A vér engedelmességet parancsol,
Arc, nyelv, kéz, láb engedelmeskedik,
És fotóképes a bomlani rendelt
Emberi test másfél igaz napig.
Akármilyen mosoly megoldható,
Bármely grimasz kivitelezhető;
A lehetőségek tárháza egy
Frissenhalott, frissen meghalt halott.
Fotózható, ahogy kacsint, ahogy
Becsukja a szemét, fotózható,
Ahogy lélegzik, ahogy áthidal,
Nem létező problémáknak nevez
Problémákat, ahogy lelkesedik,
Fotózható, feltölthető; az arca
S ahogy néz: tudomásul vehető –
Gondolj bele, kacér, hiú bolond,
Mennyivel igazibb, mint amiért
Te lelkesedsz otthon a nagytükörben,
És jobb híján úgy teszel, mintha élnél.
Elpattant egy ér az orromban, és
Háborút írtunk, és láttunk egy hullát,
Igyekeztem felnőni a helyzethez:
Üvöltöttem, ami a számra állt,
S mint katonák, csúsztak le a szavak
Elszánt tekintettel az államon,
Véres, könnyes, taknyos lejtőn – feléd.
„Mért, a rohadt életbe, mit akartál?
Te tudtad, hogy csak ez lehet a vége,
Tessék, ezeknek akarsz tetszeni!
Ez a te társadalmad, nézd meg, ez!
Nekik rohansz minden reggel, te ezt
Akarod, de ezek gyújtogatók,
Fogd már fel, hogy ezek csak gyilkosok,
Ezek agyonlőnek, ha megöregszel!
Na, indulj már, mért nem mész le közéjük,
Az eredményetek fekszik az utcán,
Mosolyoghatnál mellette, gyerünk,
Csinálhatnátok egy közös fotót,
Hát mért nem akarsz most is tetszeni?”
Nem volt nehéz gyűlölni azt az embert,
Aki így beszélt veled, kedvesem,
De tudtam, a váratlan kiabáló
A normális ember, s aki hallgatna
Most is, az a megbolondított,
Aki kapkod a háborús helyzetben,
Aki a győzelemhez ért, varázslás
A szakmája, minden mást csak ugat,
Nemcsak tud, de sajnos szeret is győzni,
Megtartani, a győzelmet magáról
Nevezni el, ráépíteni egy
Generációkon átívelő,
Tevékeny és pezsgő békeidőt,
Majd szereti észrevenni, hogy nem kell:
Szeret megszűnni a békeidőben,
És átadni helyét a normálisnak,
Konszolidáljon, fordítson erőt
Oktatásra és városépítésre,
S ha kérdezik a hatalomátvétel
Véres korszakát, tudhassa őszintén
Mondani, hogy én akkor ott se voltam.
És igazságtalan voltam veled,
De kérdem: mi nem igazságtalan?
Igazságtalan, hogy két fiatal
Hajszálra egy időben, összeillőn
Megszülethet itt, a Föld nevű bolygón,
Azonos féltekén, időzónában,
Ugyanazon állam polgáraként,
Egyiküket sem érte baleset,
Igazságtalanok a zöld szemek,
Hogy találkoznak: igazságtalan,
Hogy úgy süt a nap, fúj a szél, az is,
Úgy vetődik árnyék rájuk, az is,
Éppen úgy látják egymást, ahogy azt
Kell ott és akkor: igazságtalan
Mindenki mással szemben, akik ezt
Nem élték át, nem kapták meg soha.
Hiszen ennyi az összes szerelem:
Birodalomtalan uralkodócskák
Indulnak el gyűjteni idegen
Pénzt a hazai ügyre lehetetlen
Irányokba, s hogy a bőrükön mérjék
Az idegen napfények mennyiségét,
Tanácsadóik kelnek ki a porból,
Lesz fű, bokor, egy kedves öregasszony,
Megmondják, hogy merre van a tovább,
És nem sejtik még, hogy kerek a Föld,
Mert alattvaló-korukban sosem
Adtak földrajzkönyveket a kezükbe,
S mennek a mutatóujjak után,
S fogalmuk sincs arról, amit műholdról
Már előre tud az ismert világ:
Hogy egyenesen, épp szemben velük
Vonszolódik feléjük az a másik
Méltatlanul, büdös alsóneművel,
Akit, ha nincsen szerelem: akárki
Hazavihetne pusztán anyagáron.
És találkoznak, és átlényegülnek
Alattvalókká az uralkodók.
Most, hogy tavasz van, az első tavasz
A földnek a te társaságod nélkül,
Mert volt egy második nap is, egy sírós,
Rettentő nap, sok intéznivalóval,
Pedig csak a boltba mentél le, és…
Ki gondolta, hogy bele lehet halni;
Szóval most, hogy tavasz van, március,
A villám-világháború utáni
Első március, és a közösségi
Nevem az, hogy túlélő – ezt viseljük
Közel tízmillióan Magyarország
Határain belül, s ebből a névből
Te kimaradtál, mert a te neved
E tavaszon: polgári áldozat,
E név alatt fekszel pár tízezerrel;
Szóval most, hogy tavasz van, s ügyesen,
Egy egész földrésszel, tőzsdevilággal,
Flóra-faunával együtt kihoztam
Magam a gyászból, amit lehintettél
A gyász ellen védtelen földjeimre,
És jól esik, hogy a szerelmünk végét
Rákenhettem az őszi háborúra,
Mert hihettem, hogy fegyver vett el tőlem,
Annyira egy időben volt a kettő;
Szóval most, hogy zöld a fű, gondolok
Először a testedre, mely megindult
A természetes útján átszűrődni
A táj növényzetébe, a növényt
Fogyasztó állatvilágba, s az azt
Élelemmé tevő emberiségbe.
Olyan test volt, mint az a leszakított
Barack, amit napokig érni hagytak,
És ahogy azt otthon, Zalában mondják,
Megbuggyant az ablakon átsütő
Napon, élet nélkül érett tovább
A kockás terítőn egy szem magában,
Édes lett, illatos, komoly gyümölcs,
Arra való, hogy a nyál összefusson
Az ember szájában, amint csak ránéz,
Olyan test volt a tiéd: leszakított,
Magától érő, és halálra szánt.
Királylány és kislány, néha cselédlány,
Akiért majd herceg jön lakkcipővel –
Ezt már én rajzoltam a test fölé,
Nyilván szükségem volt egy királylányra.
Átvertem magam, de jaj: tégedet
Jobban átvertelek. Szégyellem is,
Hogy ami lett belőle, már belátom:
Magánháború magángyőzelemmel,
És nem utasítottam el a zsákmányt.
Öntelt is vagyok: a számra vehettem
A legszentebb ízt, mit Isten simíthat
Bele egy emberbe élet s halál
Határán: a tebenned élő romlást
Felfoghattam fűszernek, mely karaktert
Ad egy percre az Isten főművének,
Csak egy percre, míg az nem öli meg,
Épp csak sejteti, mi következik.
Ezt a percedet adtad te nekem,
S amit tettél: pusztán természetes,
Kegyes döntésed volt, mert nem akartad,
Hogy átjárja minden sejtem a kátrány.
Végeredményben kihasználtalak:
Én tudhatlak a kék bolygó lakói
Között a legcukrosabbnak, s a lelkem
Legsötétebb bűne, hogy nem hiányzol.
Sok van, ami csodálatos, viszont
Az embert az egyensúly kényszere,
A túlélés állati ösztöne
A legaljasabbá teszi, ha kell:
Bizony, nekem jobban tetszel halottan,
Mint úgy, hogy élsz valahol Budapesten:
Emlékeztetnél engem egy kudarcra,
És az ember a kudarcot nem tűri,
Az ember a legapróbbat se tűri,
S pusztuljon, ki emlékezteti rá.
És ezt dolgozzam föl katolikusként.
Adott egy ország, ami újraépül,
Adott egy albérlet, amit felmondtam,
Adott a természet, mely nem magától,
De az Úrhoz bekötve működik,
És működik, akárhogy leromboljuk.
Ha körülnézek: fejbe csap az élet,
Olyan hóvirágok nyílnak a fűben,
Amelyek nem tudnak semmit az őszről,
Az utolsó emlékük múlt tavasz.
S tudom, idén, az újra-békeév
Nyarán már nem lesznek emlékeim
A múlt nyárról, mert fiatal vagyok,
S körbe vagyok ölelve mindenektől.
Látod, kedves, és hadd szólítsalak
Utoljára kedvesnek: jól tudom,
Hogy neked is köszönhetem az áldást,
Hogy nélküled nem érdemlem meg azt,
Hogy viszem a műved, magamra kentem,
S elfelejtelek, ahogy az állványról
Mélybe zuhant kőművest elfelejtik
Már a bokrétaünnep reggelén.
Nos, ha úgy tetszik, rossz ember vagyok.