Azok a lomha, forró nyári délutánok
amikor csakis fagylaltozni volt kedve
a ráérős fiúnak, aki el-elballagott
Lefejtem magamról, mint egy inget,
mielőtt húsomba égne.
Kígyóbőrömből kilépve
mormolgatom, hogy volt, és ma nincsen.
nem mostam ki a törölközőt amit
otthagytál a fürdőszobában
idegen testek párolgása közt
így megy hónapok óta
előled abba burkolózom
végül ki kellett cserélni a gépet
tudomásul vettem
megváltozott a word is
telefonálnék magyarázd el
és számtalanszor és megint
persze nekiállok és
találok megoldást
kinézek az ablakon
az égre ráférne egy nagymosás
szél lenget lobogtat mindent
hajat zászlót kabátujjat
kicsüngő szívartériát
A régi törzsfők hova lettek,
a tigrisbőrös vágtatók,
kiknek nyilaitól remegtek
szántóvetők, városlakók?
Az idő náluk gyilkolóbb
s könyörtelenebb hatalom:
hírük sem őrzi már utód,
nyomukat benőtte a gyom.
A tévét nézem, s olyan mindegy, mikor
döntenek a honatyák felőlem,
akárhogy akarna, mégsem tapsikol
ütemesen a polgár belőlem.
Az albigensek
A Nagy királyi parancsra
mindnyájukat megölték.
„Meddig tűröm még ezt én el?” –
csak bámul az Öröklét.
MELANKÓlIA XXV
Nincsen pillanat, hogy porszem ne lennél.
Soha nem tud meg ősöd, ivadékod
rólad többet: mindenné növekedtél
semmiből s már röpítenek a súlyok.
„Ki lesz képes rést ütni e tébolyult kor falán?”
(Botz Domonkos: Befejezetlen gondolat)
