Összebújva az emlékeddel, testek ölelés után,
az idő megcsomósodott tollú vászonbuborék,
a halál meg higanyhorgony vagy kurta mozaik láng:
elfolyik, és lám, el is lobban egyszer.
Azok a vérrel írt
határok,
Hát itt vagyok a száműzetésben!
Városom megtagadott. Az ádáz pártok
vívják csúf harcaik.
A gyászvidékből mind többet bejárva
szálltunk alább, súlyt görgetők
körébe, kik egymást lökdösték előre-hátra.
Kétlaki mivoltom másik
világa volt Felsőiszkáz,
visszatérve is hiányzik,
miért nem itt éltem inkább,
megnyíló testtel
óvatlanul mikor
a kívánós fájdalom
mögül hirtelen
arca lesz a vágynak
ne gondolj rá
egyetlen pillanatra
mindig ugyanúgy
fordítsd el síró
kislányarcodat
Már nem vetem meg.
Már csak szánom őket.
A megvásárolt együttműködőket,
a megfélemlített hunyászkodókat,
a lankadatlan buzgalmú nyalókat.
Nevével hányszor visszaélnek
politikusok, papcsibészek?!
Istenfélő anyám imája
minden nap hozzá szállt, hiába
Tamási Áron Ábel című remekművében, ebben a feledhetetlen, szép regényben a regény gyermek-hőse, Ábel egyszer csak elkezd sírni. Amikor megkérdezik tőle, hogy miért sírsz fiam, Ábel azt feleli: „azért sírok, mert nekem is van édesanyám”.
ARTIS JUS
Sírj, utas
s úti sarj:
sújt a sír
s tusa. Írj!
