„Olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét.”
(Niccoló Machiavelli: A fejedelem)
Méghogy vezetni? Megvezetni kell
a tömeget! Hidd: veszteg úgy marad csak,
ha legelőször azt felejti el,
hogy gondolkodni is illő az agynak.
Ki elhiszi, mit szóvivők hadarnak
/például azt, hogy öt gramm öt kiló/,
az a poklot nem érzi kárhozatnak –
a bunkónál nincs jobb alattvaló.
I.
Hajnalban
a parkban
hajléktalan
kakál,
a fém daru
szobrot szanál,
arrébb
tán’ tüntet még
néhány rend-
védelmi dolgozó?
de kérem szépen,
itt éppen
ezer éve leállt
a nagykohó!
Nem, nem mindenki senki, aki nincsen,
mert nem minden halott öli meg a
szellemet. Előfordul, hogy az isten
kétszáz év múlva teremt, és fia
Először azt hittem, alszik, de nem, csak
lehasalt a fűbe,
hogy szomját oltsa kora alkonyatkor,
a májusi kaszálás végeztével.
Ha egy költő meghal, lehull egy csillag. A földgolyóba zuhanó fény-tünemény vagy lángporrá robban az utolsó ütközésben, vagy aranyporrá omlik, s elfoszlik napsütötte ködként, vagy belefullad a Földgolyó-Ősanyagba, létünk teremtőjébe és temetőjébe, s utána se lángcsóva, se virágzó szikra-kéve, se fény, se árnyék, se test, se szellem-ajtó. És se virág, se fű, se kalász. Csak a csönd világhatalma. Árnya csak a testeknek van, ahhoz nehéz, vagy könnyű anyag kell, virágszár-anyagszövet, színes ihlet, éjszaka lelkű titok, az atomnak, molekulának, anyag-szervességnek a megmaradás ihlet magányában.
Kilenc és tízéves korom között
legtöbbet Pintye Sándor biciklijén közlekedtem, bár az,
hogy közlekedtem, enyhén szólva is eufémia.
Ahányszor a Tekintet című folyóiratot a kezembe veszem, abból mindig Ördögh Szilveszter néz rám vissza! Az Ő szeme, az Ő tekintete! Milyen szeme is volt ennek a tartózkodó, látszatra szelíd fiatal férfinek? Nem tollpajzs-arcú bagolyszeme, nem gyilkolásra-csiszolt sas-szeme, nem rebbenékeny és minden pillanatban az elfutást, a gyors iramlást és menekülést látással-szaglászó gyíkszeme, nem is ártatlan és lét-tapasztalatlan csecsemő-szeme! Ennek az alacsony, sovány, szinte súlynélküli fiúnak, (mert nekem olyan volt Ő, mintha a fiam lenne) ember-tekintete a hűség, a más szemekkel nem kevert szelíd tisztaság volt. Benne a világ, ami az övé volt és nem az övé. Pupilla-gyászában a megismerés-vágy máglya-tüze, pupillájában, a fekete látás-üstben az élet-győzelme, szép bizonyosság, egészen a korai gyors halálig!
Tekintsd annak, Uram. Miképpen az este mezején
napra nap újranyitó, lázban izzó, ványadt ligetszépét.
Annak etikája nincs, akinek, a túlélés ösztönén kívül
nem jut egyéb. Kíméletlen és halmozza,
elpergő búzaszem a porladó, fehér lisztet, a rosszat,
mielőtt megsemmisül. A piszkozatról lehet-e mit mondani?
Ha Ady Endre, a mi Adynk nyolcvanöt éves volna ma,
lehet, hogy az én koponya-arcú lidérclényemre hasonlítana,
„Szikár szép alak”, írta József Attila bocsánatkérő késői versében Babits Mihályról. Nekem nincs okom bocsánatot kérni Szentágothai Jánostól, se fordítva: neki se tőlem, hiszen sose bántottam őt, a zseniális tudóst, az agykutató lángelmét és ő sem engem a most már szinte vele-öreg költőt. Most lenne száz éves, én meg nyolcvannégy vagyok. És most már mit számít az a majdnem két évtizednyi életkor-különbség.
