Háromnegyed négykor jelzést adott
Az Értéktőzsde, épp a lehető
Legrosszabbkor: nem volt már idejük
Lépni az alapoknak, s negyed ötkor
Kitört a háború. Háromnegyed
Ötkor behoztam a muskátlikat
A teraszról, s félteni kezdtelek
Budafokon, fönt a tizediken.
Lehettem volna kőműves,
lehettem volna gyári munkás,
s vacsorám híg krumplileves,
reggelim száraz palacsinta.
„Hol vagytok, ti régi játszótársak?”
Elrohadtatok a sárga földben!
Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak
a tóparti nyárfás temetőben.
Új típusú exobolygó tövében
Barna kislány de szeretlek de régen
Most már tudom Földön kívül van élet
Barna kislány de szeretlek de téged
Mikor a Siratófal előtt álltam Jeruzsálemben, oly szorosan tapadva a fugás hatalmas kőkockarács-függöny Istent-lehelő falára, a kő-múlt függőleges hideg állomásra, mint nemzéskor az apró hím-béka az óriás békanőstény hátára ragad, s azt az üveg-halotti-urna-szemű rücsökrügy kövér kétéltű asszonyt mellső lábaival nyakánál átöleli, s karcsú-villa üveg karom-lencsés, asztalosenyv-száraz ujjait az avartarka nyakbőrbe fúrja, mint én a vasvillát a baromfiudvar szeletelt spárgakukac földjébe: zokogtam, mint a kisgyerek, mert nem engedik be a konyhából a karácsonyfás nagyszobába, mert sárga zsákkötéllel bilincselték le a szülők a rézliliomkampó kilincset. Ó, két összeragadt gyönyörű vágyakozás! A kő csókolt engem egszentelt hidegével, s én csókoltam a követ szerelmes szégyennel és szeretkezés-vággyal! S az óriás fehér kőkockák négyzetes egymáshoz-illeszkedés-fugáiból rothadt-barna és halcsontváz-vékony szálkásra hegyeződő, új fehér és ősrégi koromcsutka-fekete papírlevelek álltak ki, mint a tavihalak vízből-kiálló zöldüveg szálkafésű uszonyai.
Anyámat, Gertrudist, Bertold leányát
ezerkettőszáztizenhárom őszén
lekaszabolta néhány pártütő, míg
apám, András, Halicsban háborúzott.
Engem korán: ötesztendős koromban
Thüringiába vittek, hogy Lajosnak
- Hermann őrgróf idősebbik fiának –
legyek felnőve majd a felesége.
Hogy itt miképpen fordult rosszra sorsom:
külön történet. Most arról beszélek,
hogy álmomban Gertrudis megjelent és
így szólt hozzám, elprédált gyermekéhez:
Kínzó, monoton, egymáshoz vert vasak Inferno-melódiája . . .
mintha varrótűk tánca volna, vérző
leányujjakon . . .
Valaki másnak kellene lennem, ahhoz hogy bátran éljek
másképpen, máshogy, akár akárhogy, de a félelmek körén messze-messze kívül! - - -
Juvat vivere! Ó, élni : ! :
élni, létezni: naptártalanul! órák nélkül!
napórák baljós árnya nélkül!
búvárórák nélkül a nagy mélységek vonzása
eltörli mind az időket! Lenni, egyre lenni percek nélkül!
Arany mutatókon villámló secundumok nélkül!
Csak élni, létezni, lenni örökidőtlen, mely sohasem rövidül
és… - - - ÉS!? A Tér? A Tér, a Hely, ahol éppen vagy:
az talán nem idő!? Nem más a Tér, a Hely, ahol épp időzöl,
mint transzcendens Idő! A Térben az időt játszó gépzongora
még ijesztő visszhangot is vet, mintha volna
Hányan vagytok már ott halottaim
a Túlsó Létben, ami a Nem-Lét!
Marcangolja láz-agyam a gyász-kín.
Nem gyűlölöm a bomlás kegyelmét.
Kell lennie utolsó villamosnak,
Nem nap végén vagy adott síneken,
Hanem tényleg utolsó villamosnak,
Egyáltalán utolsónak: igen.
Utolsónak, mely mai körülmények
Között szabályosan, rendben halad,
Indul, megáll, csönget és valaki
Vezeti, és visz még utasokat.
Volt első is: újszerű körülmények
Között indult nagy tervekkel, igen,
Padlójában tranzisztor sercegett,
Félve kúszott az első síneken.
Vezetője, akinek a nevét
Akár ki is deríthetnénk, ha kéne,
Legjobb kocsis vagy hajtó lehetett,
Valamiben a legjobb volt előtte,
Házakra nézett, ha tekintete
Egyáltalán lesiklott a sínekről,
Házak nézték, és az volt a szemükben:
Most valami hosszú időre eldől.
Régen beszéltünk, Istenem
mondom, mondogatnám
mi újság, mi történt velem
sejtem, nem újdonság
Neked, ha mindent tudsz, látsz
örökké, hogyan győzöd
a hangyáktól a bálnákig
számontartani ezt, amazt
mekkora felelősség!
