Temetési ének
Juhász Ferenc
Ha egy költő meghal, lehull egy csillag. A földgolyóba zuhanó fény-tünemény vagy lángporrá robban az utolsó ütközésben, vagy aranyporrá omlik, s elfoszlik napsütötte ködként, vagy belefullad a Földgolyó-Ősanyagba, létünk teremtőjébe és temetőjébe, s utána se lángcsóva, se virágzó szikra-kéve, se fény, se árnyék, se test, se szellem-ajtó. És se virág, se fű, se kalász. Csak a csönd világhatalma. Árnya csak a testeknek van, ahhoz nehéz, vagy könnyű anyag kell, virágszár-anyagszövet, színes ihlet, éjszaka lelkű titok, az atomnak, molekulának, anyag-szervességnek a megmaradás ihlet magányában.
Huszonöt év
Juhász Ferenc
Ahányszor a Tekintet című folyóiratot a kezembe veszem, abból mindig Ördögh Szilveszter néz rám vissza! Az Ő szeme, az Ő tekintete! Milyen szeme is volt ennek a tartózkodó, látszatra szelíd fiatal férfinek? Nem tollpajzs-arcú bagolyszeme, nem gyilkolásra-csiszolt sas-szeme, nem rebbenékeny és minden pillanatban az elfutást, a gyors iramlást és menekülést látással-szaglászó gyíkszeme, nem is ártatlan és lét-tapasztalatlan csecsemő-szeme! Ennek az alacsony, sovány, szinte súlynélküli fiúnak, (mert nekem olyan volt Ő, mintha a fiam lenne) ember-tekintete a hűség, a más szemekkel nem kevert szelíd tisztaság volt. Benne a világ, ami az övé volt és nem az övé. Pupilla-gyászában a megismerés-vágy máglya-tüze, pupillájában, a fekete látás-üstben az élet-győzelme, szép bizonyosság, egészen a korai gyors halálig!
Piszkozat
Géczi János
Tekintsd annak, Uram. Miképpen az este mezején
napra nap újranyitó, lázban izzó, ványadt ligetszépét.
Annak etikája nincs, akinek, a túlélés ösztönén kívül
nem jut egyéb. Kíméletlen és halmozza,
elpergő búzaszem a porladó, fehér lisztet, a rosszat,
mielőtt megsemmisül. A piszkozatról lehet-e mit mondani?