Halott anyám: siratófalam
Juhász Ferenc
Mikor a Siratófal előtt álltam Jeruzsálemben, oly szorosan tapadva a fugás hatalmas kőkockarács-függöny Istent-lehelő falára, a kő-múlt függőleges hideg állomásra, mint nemzéskor az apró hím-béka az óriás békanőstény hátára ragad, s azt az üveg-halotti-urna-szemű rücsökrügy kövér kétéltű asszonyt mellső lábaival nyakánál átöleli, s karcsú-villa üveg karom-lencsés, asztalosenyv-száraz ujjait az avartarka nyakbőrbe fúrja, mint én a vasvillát a baromfiudvar szeletelt spárgakukac földjébe: zokogtam, mint a kisgyerek, mert nem engedik be a konyhából a karácsonyfás nagyszobába, mert sárga zsákkötéllel bilincselték le a szülők a rézliliomkampó kilincset. Ó, két összeragadt gyönyörű vágyakozás! A kő csókolt engem egszentelt hidegével, s én csókoltam a követ szerelmes szégyennel és szeretkezés-vággyal! S az óriás fehér kőkockák négyzetes egymáshoz-illeszkedés-fugáiból rothadt-barna és halcsontváz-vékony szálkásra hegyeződő, új fehér és ősrégi koromcsutka-fekete papírlevelek álltak ki, mint a tavihalak vízből-kiálló zöldüveg szálkafésű uszonyai.