Forgács Gábor

Zwillinger József vegyészmérnök, igényes pedagógusértelmiségi család elsőszülött fia, 1939-ben végzett a Magyar Királyi József Nádor Műegyetem vegyészmérnöki karán. Annak a katolikus hitéletet, saját körében szoros társadalmi életet élő, kitekintően művelt polgárságnak a neveltje volt, amelynek társadalmi központja a vízivárosi ferences templom. Tíz-egynéhány évfolyamtársával egyetemben az a szerencse érte, hogy Varga József világhírű kémikus tanszékén végezhetett. Varga professzor, a szénhidrogének atyja – szerencséjére és balszerencséjére –, neki juttatta a kenőanyagok és adalékok kutatási témáját.

Ezerkilencszáznegyvenegy őszén Harmos Zoltán tábornok, a Haditechnikai Intézet parancsnoka meglátogatta a Varga-tanszéket, mivel kötelessége és hatásköre volt a hadsereg számára számításba jöhető valamennyi tudás, találmány, eljárás megismerése és igénybevétele.

A tanszék beszámolójából legjobban a fagyállósági témák érdekelték. A beszámolót Zwillinger József tartotta.

Másnap, otthon távirat fogadta. Berendelték a M. Kir. Haditechnikai Intézet Daróczi úti parancsnokságára, azzal, hogy iskolai végzettségére, tudományos tevékenységére, valamint származására vonatkozó okmányait hozza magával.

Az intézet parancsnoka fogadta egy tábornok és három ezredes társaságában. Csak úgy villogott a sok aranygallér.

Zwillinger Józsefet meglepte a főtisztek komoly felkészültsége, kollegiális modora, szakszerű kérdései. A légkör a tanszékre emlékeztette.

Eddig nem sok rokonszenvet érzett a katonaság iránt, hiszen tanár édesapjának első világháborús frontbeli és fogolytáborbeli emlékezései szkeptikusak voltak, inkább tanúskodtak értelmetlen szenvedésről, mint hősiességről. De itt, most szakmáról volt szó, feladatokról, tudásról.

Személyi hátterének és felkészültségének alapos kikérdezése után az egyik főtiszt, akiről rövidesen kiderült, hogy a tüzérség főfelügyelője, ismertette a feladatot.

A hadra vonuló hadsereg tüzérsége fel kell hogy készüljön a plusz 40 és mínusz 40 fok légköri hőmérséklet tartományán belüli, üzemzavar nélküli harci működésre. A modernebb, automatizált tűzgyorsaságú ágyúk – elsősorban a páncéltörők és légvédelmiek – harc közben nagy mennyiségű kenőanyagot fogyasztanak. Mást télen és mást nyáron, mást típusonként és mást tűzgyorsaság szerint. Legkevesebb hat-nyolcfajta kenőanyag alkalmazási kísérletéről és a kivonuló hadsereg tüzérségének hadszíntéri műszaki szolgálatáról volt szó.

A feladat érthető, szakszerű volt. Zwillinger Józsefet nem állították a választás dilemmája elé. Közölték, hogy a táviratot tekintse katonai behívónak. Holnap jelentkezzék a Mátyás laktanyában, a tüzér szerosztálynál. Kétheti tanulmányozást követően nyújtsa be munkaprogramját az Intézetnek és annak elfogadása után megkezdheti a M. Kir. Honvédség Tüzérműszaki Szakszolgálat Átkenő Különítményének szervezését. Egyelőre hadapród őrmesteri rangban, majd a Különítmény létrejöttekor megkapja soron kívüli főhadnagyi kinevezését.

A munkájával párhuzamosan a tüzér szerosztálynál szolgáló többi hadapróddal együtt megkapja a katonai alapkiképzését.

Neveltetéséből és szakmájából adódóan a villamoson már nem a katonai behívás tragédiáján gondolkodott, hanem a feladat mikéntjén. Nem is érte meglepetésszerűen, mikor a tanszéken professzorának és kollégáinak beszámolva senki sem szörnyülködött, de másfél óra alatt a tanszék könyvtárából minden elérhető szakirodalmat összeszedtek számára.

Szülei és testvérei sem rendültek meg, hiszen akkor már közel százezer fiatal volt mundérban, nemcsak bakák, de orvosok, mérnökök, papok is. Nem szólva a negyvenezer zsidó munkaszolgálatosról, akik mesterségüktől, tudásuktól függetlenül közös pokol-bugyrokban várták sorsukat.

A kiképzés és a felkészülés lezajlott. 1942 februárjában Zwillinger József hadmérnökkari tüzérfőhadnagy a második hadsereg tüzérdandárjának hadseregközvetlen műszaki különítmény-parancsnoka lett. Szerencséjére Deseő Zoltán tábornok, a dandár parancsnoka hatékonyan szervező hadmérnök volt és így Zwillingernek nem volt különösebb nehézsége a szeroszlop személyi állományának és felszerelésének összeállításával. Némi lelkiismeretfurdalást okozott neki, hogy a tüzér szerosztály hivatásosait a saját szakmai ismeretségi köréből, kollégái behívatása révén egészítette ki.

Ekkor érte olyan meglepetés, amelyet ma a kor morbid tréfái közé sorolhatunk. Mikor behívatása előtt kötelességszerűen felkereste Hollósi János vegyészmérnök kollégáját, szülei közölték vele, hogy János valahol a Kárpátokon túl árkot ás zsidó munkaszolgálatosként. A kolléga a kenőanyag-alkalmazás kiemelt szakembere volt az akkori nagy olajtársaságnál, a MAORT-nál. Zwillinger jelentkezett Deseő tábornoknál, és kérte, hogy Hollósit hozzák haza és osszák be hozzá. A tábornok morgott, morfondírozott, topogott, aztán kelletlenül kérdezte, ez az ember a legjobb? Nincsen hasonló nem zsidó?

Zwillinger legalább még kettőt tudott, aki megfelelt volna a tábornok és a kor ízlésének, de habozás nélkül rávágta:

–     Nincsen!

–     Akkor csinálj neki papírokat, és hazahozatom.

 

Itt kezdődött Zwillinger József legendája.

 

Hollósi János enyhén hamisított okmányaival, karpaszományos szakaszvezetőként két hét múlva alakulatával együtt készen állt a frontra való kivonulásra.

  1. május végén a IV. Pécsi Hadtest frontra vonuló alakulataihoz csatlakozva két teljes vasúti szerelvénnyel kivonult az ötvenfős Átkenő Különítmény. A második hadsereg általános gyatra műszaki állapotát tekintve még német mércével mérve is elit csapat volt: mozgó labor, mozgó műhely, fűthető vagonok, feltöltött raktár.

A kivonuló hadsereg Kurszkban rakodott ki, és onnan a szerencsétlen bakák, szerencsétlen lovak, rozzant szekerek gyalogmenetben vonultak több mint két héten át a kétszáz kilométerre lévő Donig.

Nem úgy az Átkenő Különítmény, amely szerelvényen maradt, és július elején vonalbiztosító alakulattal együtt vasúton gördült Kasztornojéig, amely a Don mögött negyven kilométerre feküdt.

Ellátásuk megvolt, légitámadást nem kaptak, teljes épségben, megfelelő ruházattal, rendesen táplálva és ép lélekkel kezdték meg a frontszolgálatot. Összeszokva, összetanulva.

Körper Mór malomigazgató, egy bácsalmási szerény kiskereskedő fia, Szabadkán végezte a kereskedelmi középiskolát 1898-ban. Magyar állami érettségije az akkori bácskai zsidó közösségekben kivételszámba ment. A kis termetű, félvállas, macskabajszú kis emberkét Neumann báró bácsalmási gőzmalmának vezetője szerződtette raktári átvevőként.

Körper Mór télen-nyáron, éjjel-nappal dolgozott a malomban, a lisztkereskedésben, a terményátvételnél, a napszámos raktári munkások bérkifizetésénél, egyszóval, ahol kellett. Néhány év alatt gabonaés lisztminősítés, valamint minőségvizsgálat tekintetében szakemberré nőtte ki magát.

Huszonnyolc esztendős volt már, mikor a kor szokásainak megfelelően egy bácsalmási idős özvegyasszony bemutatta őt Sesler Sámuel telekkönyvvezető legidősebb lányának, Sárikának. Az éjfekete szemű „Hebron rózsájának” csendes hümmögésre alkalmat adó híre volt a kisváros nadrágos emberkéi között. Lényegében tudott dolog volt, hogy budapesti gimnáziumi tanulmányai tizenhat éves korában megszakadtak, mivel a szállást, ellátást nyújtó nagynéni nem vállalt tovább felelősséget a Lukács fürdő promenádján sétálgató ifjú hölgyért. Az sem volt titok, hogy az utána bomló budapesti rendőrfogalmazót egyenruhástul, kardostul pofozta ki a rabiátus atya a családi ház tornácáról.

Körper Mór mindezeket tudta vagy nem tudta, de akárhogy is volt, a félvállas, apró emberke életében hatalmas trófea volt a nálánál kissé magasabb és termetesebb, tizennyolc esztendős szép leány.

Kitört az első világháború. Neumann báró temesvári műmalmának minden alkalmas legénye hadba vonult. Körper Mór a maga testi alkatával a katonai szolgálatra alkalmatlannak bizonyult. Kinevezték a temesvári malom igazgatójává, és erre a munkára nem volt alkalmatlan. Munkára bírta a malom túl ifjú és túl idős munkásait, biztosította a molnárok hadmentességét. Fáradhatatlan tárgyalónak bizonyult a termelőkkel, a hadsereg átvevőivel, a baksisra éhes magyar és román köztisztviselőkkel

Neumann báró malmai közül a temesvári prosperált a legjobban. Mindenki nagy büszkeségére a háború második évében Körper Mór zöld szalagos Signum Laudisban részesült, amely a polgári alkalmazottak háborús kitüntetése volt. Beválasztották a temesvári zsidó hitközség elöljárói közé, a főispán a példamutatóan hazafias és tiszta kezű hadiszállítók között emlegette.

A háborús viszonyokhoz képest nagy házat vittek, szigorúan kóser háztartást, de az étkezés színvonala főúri volt. Folyamatosan vendégül látták a budapesti, bácsalmási, horvátországi rokonságot. Azokhoz sem jutott el kevesebb feketén őrölt liszt, mint a főispán úr házába.

1912-ben született első fia, Elemér.

A gyermek mellett magyar pesztra volt, mint ahogyan a ház nyelve mindig is a magyar volt. Életük végéig emlegették, hogy vendégül látták Bartók Béla szüleit. Nem valószínű, hogy Bartók  zenéjéhez  megismerés  vagy  felismerés  kötötte  volna őket, de tudták, hogy a nevet érdemes emlegetni. Jó magyaroknak tartották magukat. Egyformán jól beszéltek magyarul és románul, ez mindennapjaikhoz tartozott.

A Monarchia elvesztette az első világháborút. Temesvárt román csapatok szállták meg, a gazdaság tengődött, az élet bizonytalanná vált.

1919 végén a megszálló román hatóságok ráébredtek arra, hogy Körper Mór a Monarchia kitüntetésében részesült, hogy bácsalmási illetőségű, továbbá nincsenek román barátai. A karácsony előtti héten megjelent a lakásukon a román prefektus két csendőrtiszt kíséretében, és közölte, hogy 48 órát kapnak Temesvár elhagyására. Különleges kedvezményként mindenüket magukkal vihették, melyre két tehervagon állt rendelkezésükre.

Körper Mór értett a románokhoz, és néhány Napóleonaranyért kieszközölt egy hét haladékot. Volt ideje Neumann báró budapesti ügyvédeit értesíteni a történtekről, és így módja volt érintetlen lakberendezésével és szerény kincseivel megérkezni a bácsalmási vasútállomás rakodójára, ahol Horthy nemzeti hadserege jóvoltából tizennyolc hónapot töltöttek mint gyanús elemek. Különös kegyként a vagonban maradhattak, fűthettek, de nem költözhettek be az akkor már nyugdíjas apósa házába. A főszolgabíró „emberségét” tükrözi, hogy a négy hónapos Bandi gyereket, másodszülött fiukat nem kellett a vagonban tartaniuk, hanem a nagyszülők gondjára bízhatták.

A báró budapesti helytartója, Vekerdy Sándor ügyvéd nem akarta elveszíteni a kiváló szakembert. A másfél esztendő elegendő volt ahhoz, hogy lege artis rendezzék a csehszlovák hatósá-gokkal, hogy Körper Mór átvehesse a színmagyar Csallóköz színmagyar nagyközségének, Szencnek újonnan létesült műmalom-igazgatóságát. Feltétel: két éven belül rakja le a működési engedélyhez szükséges szlovák nyelvvizsgát. (Szerencsére az egykori Magyarországnak brazil vagy maori megszállói nem voltak, mert akkor néhány ezer megélni akaró honfitársunknak portugál vagy maori nyelvvizsgát is kellett volna tennie.)

Neumann báró ügyvédei és bankárai nem voltak szűkmarkúak: az új 12 hengerszékes gőzmalomhoz ötszobás igazgatói villa tartozott, sok száz négyszögöles, kertté varázsolható, bozótos telekkel.

Körperék gyökeret vertek Szencen. A fiúk a szenci magyar nyelvű elemi iskolába, később az érsekújvári magyar gimnáziumba jártak, illetve jártak volna, mivel a kisebbik fiú, – Bandi, a harmadik gimnáziumi osztályban jóformán mindenből megbukott.

A szülők kétségbeesésükben beíratták a pozsonyi német nyelvű zsidó ipari iskolába (lám, milyen tréfás: az akkori Csehszlovák Köztársaságban több magyar gimnázium, német nyelvű középiskola, magyar nyelven közigazgató szenci, galántai cseklészi, somorjai törvényhatóság volt).

Elemér 1930-ban kiválóan leérettségizett, és a történelmi jövőbe látást nélkülöző szülők jómódja lehetővé tette, hogy beírassák a világhírű Berlin melletti charlottenburgi Technische Hohschuléba. Nem sejthették akkor, hogy négy esztendővel később Adolf Hitler lesz Németország kancellárja.

Elemérnek páratlan malaca volt, mert magyar útlevele megóvta attól, hogy osztozzon a német zsidó hallgatók sorsában.

Ezerkilencszázharmincötben kitüntetéssel diplomázott Ooster, a nagy hírű termodinamikus professzor tanszékén, az újdonságszámba menő klímaés hűtőberendezések témájából.

Mérnöki oklevelén akkora horogkeresztes-sasos fejléc és pecsét díszelgett, hogy annak látványától minden sötét magyar hatóság haptákba állt.

Bandi 1938-ban, a nácik bevonulása előtt három hónappal végezte el a szudéta Reichenbergben (Liberec) a textilipari szakiskolát. Az ő bizonyítványán kétfarkú cseh oroszlán volt, amelynek később szintén eljött a maga ideje.

Minden jelképnek megvolt a maga hozadéka, csak a bármikori magyar címernek járt mindenkor seggbe rúgás.

Ezerkilencszázharmincnyolc őszén a magyar királyi honvédség Hitler és Mussolini ajándékaképpen bevonult az egyébként színmagyar Csallóközbe. A lakosság lelkesen, boldogan, meghatottan, zászlóval, virágerdővel fogadta a bevonuló magyar csapatokat.  Körper  Mór  magyar  zászlót  lengetve,  a község virilistáinak élén ment a galántai országúton. A 31. szekszárdi gyalogezred II. zászlóaljának élén Albrecht királyi főherceg autózott, Hitler rendíthetetlen híve, a magyar nyilasok királyjelöltje. Kádár Gyula vezérkari ezredes emlékiratai tanúsága szerint a főherceg azért választotta ezt az irányt és ezt azalakulatot,   mert   elvakultságában   úgy   látta,   hogy   akár Pozsonyba is bevonulhatnak.

Szenc népét látva az alakulat megállt, a lakosok és a katonák együtt énekelték a Himnuszt. A nácibarát királyi főherceg alighanem erősen rövidlátó lehetett, mert autójából kiszállva elsőnek Körper Mórt ölelte meg. Feltételezhető, hogy később Palla főszolgabíró, a galántai járás gonosz ura felvilágosíthatta a főherceget a melléfogásról, de akkor már késő volt: a Magyarság című szélsőjobboldali napilap első oldalán díszelgett a fénykép „A Felvidék népe örömmámorban” címmel.

Mivel Szenc legtehetősebb, legtágasabb otthona Körperék villája volt, mi sem volt természetesebb, mint hogy a királyi főherceg a zászlóalj parancsnokságával oda költözzön be. Megkapta a két gyönyörűen berendezett vendégszobát, a parancsnokság pedig a malomirodában rendezkedett be.

A fiúk ekkor már Budapesten voltak, életkoruk és származásuk miatt díjtalan gyakornokként. Bandi a Goldberger Textilgyárban, mint kolorista, Elemér a Koch Gyula és Fiai Hentesárugyárban mint hűtőházi mérnök

A  magyar  csapatok  bevonulását  követően,  három  hét múlva a közlekedési zárlat megszűnt, és a fiúk hazautazhattak A királyi főherceg segédtisztje dr. Szabó János, 24 eszten dős, tartalékos hadnagy volt, vidám, bőbeszédű, gyorsan kapcsolatot teremteni tudó jogászember. Természetesen egy óra alatt  rájött,  hogy  Körperék  zsidók,  de  ez  nem  gátolta  meg abban, hogy gyors barátságot kössön a házzal, beleértve Erzsit, a szlovák szakácsnőt is. Erzsi fültanúja volt, mikor dr. Szabó az előszobában a főherceg küldöncének, irodistájának és sofőrjének a következőt mondta: – Bugris parasztok, a beleteket kitaposom, ha az alezredes úr megtudja tőletek, hogy a háziak zsidók! Ha megtudja, megtudja, de nem tőlünk, én itt akarok maradni ebben a kényelemben, ameddig lehet.

Odaszegődött Marci bácsihoz a malomudvaron, és séta közben próbálta kimódolni, hogy meddig tudják a háziak titokban tartani az elkerülhetetlent. Másnap megjöttek a fiúk. Szabó Jancsi még az udvaron elkapta őket, és a zászlóaljirodán megpróbált velük közös haditervet kifundálni. Zseniális megoldást találtak: Elemér engedélyt kér, hogy bemenjen a dolgozószobába és felszögezze a falra bekeretezett, hatalmas horogkeresztet hordozó diplomáját, mintha akkor érkezett volna Charlottenburgból. A csel bevált. A főherceg melegen érdeklődött Berlin után, és Elemér képes volt kétesztendős emlékeit is friss élményként tálalni.

A fiúk már visszautaztak Budapestre, mikor a frissiben odahelyezett magyar állomásfőnök szükségesnek tartotta bejelentkezni a parancsnokságon, majd bizalmasan elmondta dr. Szabónak, hogy ezek a Körperék bizony zsidók. Szabó felpattant íróasztalától, elkapta a vasutas grabancát, odahurcolta a bekeretezett diploma alá, és – Maga barom! – csatakiáltással kizavarta az épületből.

December elején, a karácsony közeledtével a főherceg leszerelt, hazautazott, nagy virágcsokrot hagyva Sári néninek, akit azonban egyszer sem látott, mert ő bölcsen meghúzta magát. Mivel a pozsonyi bevonulásról táplált agyrém elmúlt, a zászlóaljparancsnokság Galántára költözött, a lidércnyomás véget ért.

Mindezekhez el kell mondani, hogy a villa körüli bozót időközben paradicsommá változott, szőlőt telepítettek, gyümölcsfákat ültettek, epret, ribizlit termesztettek, egyszóval gyümölcsről, zöldségről még a budapesti rokonok számára is gondoskodtak. Sári néni kitanulta a tyúkászatot, a magyar csapatok bevonulásakor már kétezer csirkéből álló farmja volt.

Vállalták, hogy a csehszlovák adminisztráció idején is megőrzik magyar állampolgárságukat, minden március 15-én beautóztak Érsekújvárra, ahol a magyar egyesületben Marci bácsi az első sorokban ült, és büszkén hordta Signum Laudisát

Megállapodottak voltak, vagyonosak, a maguk titkolt korlátai között boldogok.

A magyar közigazgatás bevezetése után – Signum Laudis ide, horogkereszt oda – kisebb, majd egyre nagyobb gondok kezdtek mutatkozni. A járás székhelye Galánta lett, ahová dr. Palla Dénest nevezték ki főszolgabírónak. Még 1939 tavaszánfülükbe jutott, hogy egyik érsekújvári ügyvéd barátjuk látogatása alkalmával az Imrédy-párti főszolgabíró kijelentette:

–     Megnézem én majd közelről Eszterházy gróf zsidait! Tudnunk kell, hogy Eszterházy János gróf volt a masaryki

Csehszlovák Köztársaságban a szervezett magyar kisebbség vezére, a csehszlovák szenátus tagja. Páratlan műveltségű és bátorságú, bölcs és szelíd ember volt, akit harcossá tett mélységes demokratizmusa. A magyar anyanyelvű felvidéki zsidókat magyar honfitársainak tekintette. A szlovák függetlenedés után a szlovák felsőházban prófétai látomású, dörgő-villámló beszédben kelt ki a zsidótörvények ellen. Csodálatos élete jutalmául kapta, hogy a háború befejeztével az újjászületett Csehszlovák Köztársaság börtönében pusztult el.

Most még 1939-ben vagyunk. A  második  világháború  kitörését  követően  a  M.  Kir. Kormány felállította a közellátási kormánybiztosságot és elrendelte a gabonatermelő nagybirtokokhoz és a malmokhoz közellátási megbízott kinevezését. A Körper  fiúk  Budapesten  is  jó  barátságban  voltak  dr. Szabó Jánossal, annyira, hogy az Elemér életét később megmentő feleségét, Harkányi Gizit Szabó doktor mutatta be neki. Mikor  a  közellátási  megbízottakat  munkába  állították, Szabó János azzal az ötlettel állt a fiúk elé, mi lenne, ha ő lenne a közellátási megbízott a szenci műmalomban. A fiúk nagyon megörültek   az   ötletnek,   megbeszélték   dr.   Vekerdyvel, Neumann báró budapesti helytartójával, majd együtt leutaztak Szencre.

Marci bácsi kitörő örömmel fogadta az ötletet, annál is inkább, mert már hírét vette, hogy Palla doktornak megvan a saját jelöltje. Attól semmi jót nem várhattak. Szabó Jancsi vállalta, hogy a saját kinevezését Pallával elintézi, és ez sikerült is. Elemérnek volt annyi józan ösztöne, hogy Budapesten szűk családi körben megjegyezte, nem örül, hogy ez ilyen simán ment.

Bizony nem ment simán.

1941 májusában mindkét fiú katonai behívót kapott zsidó munkaszolgálatosként. Meglepő módon mindketten olyan helyre kerültek, amely elszigetelődött az anyaországtól: Bandi a Kárpátokban, az Árpád-vonalban fát vágott erődépítéshez, Elemér a bihari hegyek között az egykori román erődvonalak betonrobbantásainál dolgozott. Nem bántak velük sem jobban, sem rosszabbul, mint a többi bajtársukkal, de érdekes módon mind az elmenő, mind az érkező tábori postájuk rendszeresen elkallódott. Bár egymástól távol voltak, szinte egyszerre jöttek rá a megoldásra, és így hol Rahóról, hol Dernáról ismeretlen nevű helyi lakosok levelezőlapjai érkeztek a budapesti Máté családhoz. Sógor-nagybátyjuk, Máté Vilmos vette a bátorságot, és felkereste Eszterházy János gróf budapesti irodáját, elmondani, hogy Csallóköz-szerte ismert, hűséges magyar fiai büntető jellegű munkaszolgálatos zászlóaljba kerültek, hogy elszigetelték őket, hogy postájukat elsikkasztják. A gróf titkára, aki nyilván gazdájához hasonló gondolkodású ember volt, megígérte, hogy utánanéz a dolgoknak.

Két hét múlva felhívta Máté Vilmost, és nagyon röviden azt mondta: – Szörnyű erők működnek itt, Eszterházy gróf csak a nagy egészen próbál segíteni, Körperéken nem tud. A mérnök urak legyenek éberek, okosak, és vigyázzanak magukra.

Máté Vilmos cselekvő ember volt, megpróbálta igénybe venni Mikecz Ödön egykori igazságügyi minisztert – aki akkor a GYOSZ jogtanácsosaként fungált –, hogy helyeztesse át a fiúkat egy Budapest-közeli alakulathoz. A közbenjárás „eredményes” volt. Mikecz doktor közbenjárását követően a fiúk az akkor a keleti harctérre vonuló III. Hadtest rohamutász alakulatához kerültek, mindketten ugyanoda. Örülhettek, hogy végre együtt vannak, és örülhettek, hogy lépteikkel aknamentesítik a csapatok előtti területet. Ennek az eredeti megoldásnak zsidó munkaszolgálatosok százai estek áldozatul. A fiúk mérnökök voltak, találékonyak voltak, villás faágak végére konzervesdobozokból fémhüvelyt tekertek, és ezt maguk előtt gereblyézve használták aknakeresésre. Megúszták.

A III. Hadtestet 1941 végén kivonták a frontról és mindenki nagy örömére a fiúkat leszerelték. Mindkettőjüknek nem zsidó menyasszonya volt, Elemérnek Harkányi Gizi, Bandinak Blauel Trudi.

A lányokkal együtt hazamentek Szencre, ahol a nagy öröm mellett sok keserűséget találtak. Szabó János beköltözött a villába, lakás és iroda címén két szobát elrekviráltatott. Gyakorlatilag Marci bácsit kiszorította a malom vezetéséből. Hosszú évek óta a három Simoncsics fiú volt a molnár, ami ebben a malomban komoly gépészeti és őrletési tudást jelentett. Rejtélyes módon mind a három Simoncsics fiú bevonult katonának, pedig kettő közülük már túl volt a koron. Szabó János Budapestről hozott két valóban hozzáértő molnárt, akik vitán felül álló szakértelmük mellett, vitán felül álló nyilasok voltak.

A fiúkkal Szabó János látszatra barátságosan viselkedett, de szükségesnek tartotta négyszemközt Harkányi Gizinek megsúgni: – Jobb lesz, ha minél előbb megszabadulsz tőle!

A fiúk felmérték a helyzetet, s arra kérték apjukat, hagyja ott a malmot, s költözzenek Budapestre. Marci bácsi három hónap gondolkodási időt kért, de Sári néni a fiúkkal Pestre ment. Sári néni számára béreltek egy nagyon szép, másfél szobás garzonlakást a Csalogány utcában, ahová fel akarták hozni a szenci bútorok egy részét.

Ekkor ismét bomba robbant, mert Szabó János telefonon közölte a fiúkkal, hogy a villából egy szék sem mehet el, mert:

„itt minden egyben marad” (kinek?). Óriási családi nagytanács kezdődött, dr. Vekerdy bevonásával. A Neumann-domínium sok összeköttetéssel bíró helytartója azt tanácsolta: – Mindent hagyjanak, ahogy van, Marci bácsi sürgősen jöjjön Pestre.

Ő hivatalosan megbízza Szabó Jánost a malom vezetésével, és negyedévenként elszámoltatja. Bonyolította a helyzetet, hogy a Londonban székelő Neumann család magyarországi vagyona zsidó vagyonnak minősült, és a törvény szerint kisajátítás alatt állt. Vekerdy doktor vállalta, hogy leutazik Szencre és magával hozza Marci bácsit.

Másnap kora reggel a fiúk lakásán csengettek. Katonai küldönc és civil ruhás detektív hozta a SAS-behívót, a hírhedt 401/2 munkaszolgálatos századba. Ebbe a századba gyűjtötték össze a magyar nagyvállalatok és közművek zsidó és szociáldemokrata alkalmazottait, a Népszava újságíróit, és más, személy szerint nyilvántartott veszélyes elemeket. A század parancsnokának és keretlegényeinek írott parancsa volt arról, hogy élve senki sem jöhet haza.

Minden szörnyű rosszban találni valami parányi jót. A fiúk az előző két katonai kalandjukból már tudták, mi vár rájuk a keleti fronton, azt is, hogyan kell felkészülniük a szörnyű hidegre, az őket fosztogató keretlegényekre, és előre kidolgozták azokat az elképesztő trükköket, amelyekkel a front forgatagában üldözött zsidóból katonává álcázhatják magukat.

Ne merüljünk el a megoldási részletekben, bár ezek nagyon fontosak voltak.

A három halálra ítélt munkaszolgálatos századot szállító szerelvény 1942 októberében érkezett Sztarij Oszkolba.

Az orosz tél még csak mutogatta fagyos karmait, de a M. Kir. 2. Magyar Hadsereg tüzérdandárjának Átkenő Különítménye már megkezdte munkáját. Az Oszkol-völgyi vasútvonal párhuÜzamosan haladt a fronttal, és Zwillinger József különítménye ezen a vasútvonalon vonatozott föl-le, hogy az előttük telepített három hadtest tüzérségének műszaki gondozását ellássák.

Zwillinger Józsefnek legalább nyolc-tíz további képzett technikusra lett volna szüksége a szolgálat ellátásához. Hiába ostromolta feletteseit, alkalmas embereket nem kapott. A búvóhelyre odaküldött karpaszományosok semmire se jó úrifiúcskák voltak.

Egy novemberi napon rakodáshoz odavezényeltek néhány sárga karszalagos zsidó munkaszolgálatost, két korbácsos keretlegény kíséretében.

Zwillinger József főhadnagyot a látványtól és a hangnemtől undor fogta el, és rászólt a két szeszes őrvezetőre: – Mi is tudunk rájuk vigyázni, maguk menjenek a melegedőre!

Szemügyre vette az embereket, akik akkor még ruházatuk és szervezetük tekintetében jó állapotban voltak. Szóba elegyedett  az  egyikkel:  –  Hogy  kerül  maga  ide? A megkérdezett ember elfogulatlanul válaszolta: – Azt a főhadnagy úr talán jobban tudja.

–     Mi volt civilben?

–     Hőés hűtőtechnikus mérnök.

Zwilinger elképedt.

–     Mikor végzett?

–     1935-ben Charlottenburgban.

–     Oosternál?

–     Oosternál. Kitüntetéssel.

Úristen! Ez nem lehet igaz! – gondolta Zwillinger – a bálványozott Ooster egy növendéke itt és így!

–     A többiek?

Elemér éles elméje, páratlan humorérzéke, emberismerete villant egyet.

–     Mind klímatechnikusok. Ezért lettünk így összeválogatva aknaszedésre, árokásásra, rakodásra.

Ebben a másodpercben megszületett a megszövegezetlen, körvonalazatlan, de élet-halálra szóló harci szövetség.

Zwillinger odahívatta a két keretlegényt, s közölte: – A tíz zsidót éjszakai munkára is itt tartom, mert sürgős! Itt a szolgálati jegy, menjenek vissza az alakulatukhoz, és intézzék el a vezénylést.

Elemérre rászólt: – Gyere be a parancsnoki vagonba!

Elemér vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és harsogta: –      Parancsára, főhadnagy úr! – és halkan morogta a foga közt: – Haladjunk lassabban!

A fronton eltöltött hónapok alatt Zwillinger és csapata sok mindent látott, sok mindent tapasztalt. Az ötven ember összekovácsolódott, és tudták: Zwillinger Józseftől és a szakvezető főtörzsőrmestertől függ az, hogy épségben hazajutnak-e. Látták kivételezett helyzetüket, látták a parancsnokuk függetlenségét, s látták, hogy a tüzérdandár jobban rájuk van utalva, mint ők a felsőbbségre. Szakmunkások és technikusok voltak, még a továbbszolgálók is nélkülözték a kaszárnya-bornírtságot. Az emberek többsége meghökkenve s undorodva látta a fel-felbukkanó munkaszolgálatos századokkal való bánásmódot, a tábori csendőrök és a fiatalabb tisztek garázdálkodását az orosz lakossággal szemben.

Mivel ők a front mögött fel s alá vonatozó szerelvényben éltek, falvakba ritkán jutottak be, de ha bejutottak, inkább ők adtak, mint elvettek.

Tisztjeik jól beszéltek németül, a német alakulatokkal való kapcsolatteremtés gondtalan volt. Megdöbbenéssel látták, hogy a német frontcsapatok korrektebbül viselkednek az orosz lakossággal, mint a magyar hadsereg egyes alakulatai. Szerencséjükre a német tábori csendőrséggel és a megszálló SSalakulatokkal nem volt kapcsolatuk, mivel azok a fronttól távolabb települtek.

Lehet, hogy néhányan meglepődtek közülük, de senki se nyikkant, mikor egy óra múlva a tiszti vagonból Körper Elemér az előírt katonasapkájában, de sárga karszalag nélkül jött ki, amelynek helyén a Wehrmachtban rendszeresített fekete-fehér karszalagon a gót betűs Sonderführer felirat díszelgett. A felirat azt jelentette, hogy frontszolgálatot ellátó polgári alkalmazott. A visszamaradt ukrán lakosságnak a német hadsereg által alkalmazott szakemberei is ezt a megkülönböztető karszalagot hordták, amely biztosította számukra a német műszaki alakulatok együttműködését.

Az Átkenő Különítmény katonái úgy vélték, hogy a munka megkönnyítése érdekében oda vezényelt szakemberről lehet szó. Elemér odalépett tíz munkaszolgálatos bajtársához és szigorú vezényletként mondta: – Kövessenek!

Tanácskozásra hívta őket, ahol elmondta, hogy elképesztő és váratlan lehetőség kínálkozik: felszállnak a másik, már pöfögő szerelvényre, és az Átkenő Különítmény munkaszolgálatosaiként elvonatoznak. Parancsnokuk Hollósi János karpaszományos szakaszvezető, szakmai vezetőjük ő maga. Két éjszaka megkapják a munkához szükséges szakmai alapismereteket, és ezzel megszabadulnak a büntetőszázadból. Az értük jövő keretlegények eligazítása a különítményparancsnok dolga. A menekülés ára, hogy csak a testükön lévő holmit menthetik át, de már amúgy is a téli felszerelésüket hordták. Bajtársai pisszenés  nélkül  beleegyeztek,  hiszen  a  megelőző  néhány  hónap során látták, hogy a 401. munkaszolgálatos zászlóaljból kevesen fognak hazakerülni. Nem kell itt elmondanunk a zászlóalj történetét, hiszen azt már sokan és sokszor leírták, népbíróság előtti tanúvallomástól a hadtörténeti munkákig.

Egy óra múlva a szerelvény elindult.

Drámánk egészének megértéséhez néhány szóban meg kell világítanunk a különítmény tevékenységének katonaiműszaki módszerét. Mint már mondottuk, a vasútvonal párhuzamosan haladt a doni fronttal, 30–80 km távolságban. A szerelvény egyes támpontokon megállt, – a légitámadások miatt állandóan felfűtött mozdonnyal –, és a tüzérkarbantartó feladatok elvégzésére hat-nyolc tagú csoportokban előreautóztak a tűzvonalban lévő lövegekig. Alig indultak el azonban, mikor megkezdődtek az emlékezetesen és rettenetesen kemény tél havazásai. A magyar hadsereg szervezési tehetetlenségét látva, Zwillinger, Elemérrel az oldalán, bejelentkezett az első német felső parancsnokságon, és szánokat rekvirált helybeli lovakkal, helybeli kocsisokkal. Megjegyezzük, hogy Elemér addigra ledobta az olívzöld bőrkabátját borító mocskos gumiköpenyt – ezzel álcázta a fosztogató keretlegények elől eldugott kabátját –, és a németekéhez hasonló bőrkabátban, gót betűs karszalaggal virított parancsnoka oldalán.

A német tüzérparancsnok meglepve és elégedetten szemlélte a szerelvény felszereltségét, és írásbeli parancsot adott a német löveganyag karbantartására is.

Így éldegéltek, dolgoztak hihetetlen függetlenségben és védettségben, egészen 1943. január 6-ig.

Ekkor már mindkét szerelvény a vasútvonal északi csomópontján, Kasztornojén állomásozott, és innen indultak el szánjaikon rettenetes hidegben, hatalmas havazásban a III. Hadtest tűzvonalába karbantartásra. Elemér és Bandi két külön csoporttal ment előre a frontra.

Az ukrán kocsisok, akik biztonságot élvező idős emberek voltak, többször sutyorogtak egymás közt, és január 9-én eltűntek. A lovak és a szánok azonban megmaradtak.

Mikor Zwillinger hírét vette, hogy ezen a hadtestparancsnokságon tartózkodik a szemléző Deseő tábornok, ő is előrejött Szemigyatszkojéba, a hadtestparancsnokságra, mert élvezni akarta a várható dicséretet.

Január 12-én hajnalban, odaérkezése órájában az oroszok hatalmas erővel áttörték a frontot, és néhány óra alatt észak és dél felé egyaránt felgöngyölték a halálra fagyott, rosszul ellátott, szerencsétlen magyar honvédek védővonalát.

Gróf Stomm Marcell hadtestparancsnokot, aki skót zsoldos őseihez méltó módon a tűzvonalban harcolt, az oroszok az áttörés után elfogták. A hadtestparancsnokságot tüzértiszt létére, kényszerből Deseő vette át. Futólag, parancsként vetette oda Zwillingernek:

–     Azonnal menjetek hátra, és a szerelvényeidet mentsd ki olyan messze nyugatra, amennyire csak tudod!

 Kezdetét vette Zwillinger József odisszeája, melynek során föléjenőtt az őt környező világnak. Negyvenfokos hidegben, tizenkét szánnal, a környéket és a lovakat ismerő kocsisok nélkül nekivágtak a hósivatagnak. A távolság mindössze harminc kilométer volt Kasztornojéig. A körülöttük pusztuló társaikhoz képest élelemmel és meleg ruhával el voltak látva. Az első néhány kilométer megtételéhez hat óra kellett, az ágyútűz egyre közelebb szólt, s a látóhatár szélén orosz harckocsik mozogtak.

Az utat elesett, fagyhalálra váró emberek szegélyezték. Zwillinger egymondatos parancsot adott: – A szeranyagokat dobjátok a hóba, fegyverét, lőszerét mindenki tartsa meg, és a szánokra tegyétek föl a fagyottakat és a sebesülteket!

A drága kenőanyag, a drága műszerek, szerszámok a hóba repültek, és az Átkenő Különítmény katonái összefacsarodott szívvel, szinte sírva azt vizsgálták, kit érdemes még a szánokra föltenni, és kit nem.

A havazás alábbhagyott, a karaván valamelyest felgyorsult. Német nyelvtudásuk, Elemér porosz akcentusa és a karszalag megtették hatásukat, és ha kellett ,mutogatták a németektől néhány hete kapott parancsot. A második nap kora reggelén Elemér szánkójához támogattak a katonák egy majd halálra fagyott, már mozgásképtelen újabb megmentettet: Körper Bandit. Vele a másik átkenőcsoport három katonáját, akik az áttörés középpontjában pusztító pergőtűzből megmenekültek. Bajtársaikat megitatták féltve őrzött pálinkájukkal, futtatták őket a szánok mellett, majd bedugták őket a szalma alá. Közülük az egyik nem élte túl, de Zwillinger nem engedte lerakni a szánról, mert el akart vele jutni a hátul lévő katonatemetőig.

A további hetvenkét óra alatt annyi fagyottat és sebesültet szedtek össze, amennyi a szánokra csak ráfért. Élelmüket szigorúan beosztották. Harmadik nap éjszaka az egyik lovuk kidőlt, és ezt a szánt négy-öt sebesülttel együtt ott kellett volna hagyni. A katonák befogták magukat a hámba, és – legalább jól kimelegszünk! felkiáltással –, még huszonnégy órán át húzták a szánt.

Beérkeztek Kasztornojéba. A két szerelvény rakodórámpán állt, de a mozdonyok hidegek voltak. Az emberek leugrottak a szánokról. és mintha győztes csatából jöttek volna, sírva, kurjongatva ölelték egymást.

Az út mentén fölszedett, aránylag jó állapotú fagyottak között volt dr. Bernáth Ferenc zsidókórházi belgyógyász. Odament Zwillingerhez, saját magának is váratlanul letegezte, és azt mondta: – Ha az emberek egy órán belül nem kerülnek fűtött helyre, kétharmaduk a szalma alatt pusztul el.

Zwillinger dühöngve hívta a hátramaradt részleg parancsnokát:

–     Miért hűltek ki a mozdonyok?

–     Összefagyott és mozdíthatatlan a szén – volt a válasz.

–     Mindenki csákányt, lapátot, tessék bontani!

Elemér megszólalt: – Csak annyit bontsanak, amennyi egy mozdony gyors felfűtéséhez kell! A gőzt bevezetem a szénbe, kerestessünk tömlőket.

Másfél óra múlva az egész csapat, épek és sebesültek lapátolták a szenet a szerelvény mozdonyához. Zwillinger közölte a térparancsnok csendőrtiszttel, parancsa van Deseő tábornoktól, hogy a drága és pótolhatatlan szeranyagok megmentése érdekében a szerelvényt hátravigye Kurszkig. Tudták, hogy ha ezt a kétszáz-kétszázötven kilométert két nap alatt megteszik, akkor már messze lesznek a fronttól.

Január 19-én este egy szerelvény a megmaradt szeranyaggal, nagyon kevés élelemmel, a hósivatag halálából megmentett nyolcvanhat honvéddel és zsidó munkaszolgálatossal elindult nyugat felé. Huszadikán délben a szovjet páncélosok elfoglalták Kasztornojét.

A szerelvény a front összeomlását követő zűrzavarhoz képest nagy gyorsasággal, nyolc nap alatt a Kijevvel szemben, a Dnyeper túlsó partján lévő Darnyica vasútállomásra érkezett. Ez a nyolc nap három igazi civil ember zsenialitásának teljesítménye volt. Elszánt civilnek kellett lenniük ahhoz, hogy felismerjék, a zűrzavarban minden katonai szabályzat érvényét vesztette, és a szervezeti rend helyreállítása jóformán reménytelen. Zwillinger tovább játszatta Körper Elemérrel a kísérő német szakember szerepét. Ebben cinkos volt a szakaszvezető főtörzsőrmester, és így mindenki más. Az összeomlás poklában rájöttek arra, hogy kivétel nélkül minden hadsereg szerkezetében és szereplőit illetően bornírt, születésétől haláláig ostoba. Minden helyzetből kimanőverezték magukat. Sebesültjeiket, betegeiket nem adták le, Bernáth doktor és a felcser amennyire tudtak, vigyáztak rájuk. Bjelgorodtól Kijevig nem halt meg senki.

Darnyicán baj történt.

A három kilométeres gerendahíd csak gépkocsiés gyalog menetre volt alkalmas. A vasúti szerelvényeket északra küldték, mert a legközelebbi ép vasúti híd a Dnyeperen százötven kilométerre volt. A betegeket le kellett volna adni a rettegett dorosicsi hadikórházban, ahonnan élve alig került haza valaki, annál is inkább, mert néhány héttel később leégett az egész, és zsidó munkaszolgálatosok százai pusztultak ott. Ki tudja, ki gyújtotta rájuk a barakkokat…

Zwillinger átment Kijevbe, bejelentkezett Bakay Szilárd vezérőrnagy helyőrségparancsnoknál, és átadta a már előzőleg gondosan megszerkesztett harcjelentést. Bakay a szóbeli jelentés elhangzása után felállt íróasztalától, és megölelte Zwillingert. Közölte, hogy a második hadsereg átszervezése következtében megszálló hadosztályokká alakulnak, a tüzérdandár leszerelő parancsnoksága Debrecenben van. A legénység állományjegyzék szerint jöjjön át Kijevbe, személyazonosítás és egészségügyi vizsgálat után elindítják őket Debrecenbe. A szerelvény csökkentett őrséggel menjen fel északnak, és a magyar hadsereg megszállási területén kívüli német háttérparancsnokságon keresztül fusson haza. Az írásbeli parancsot másnap megkapja.

Az alakulathoz visszamenve az állományjegyzékbe kivétel nélkül mindenkit honvédként írtak be. Megszervezték a betegeik és sebesültjeik átszállítását a hídon, és anélkül, hogy itt fel tudnánk sorolni manővereiket és trükkjeiket, a személyazonosítás lezajlott. Bernáth doktor csapatorvos főhadnagyként írta alá az egészségügyi okmányokat. Mindnyájuk nagy fájdalmára elhagyták a szerelvényt, hónapokon át otthonukat, és néhány bakával, menetparanccsal északnak küldték.

A M. Kir. Honvédség Tüzérműszaki Szakszolgálat Átkenő Különítménye ötven fővel indult a frontra, és több mint száztíz fővel érkezett Debrecenbe. A M. Kir. Honvédség követhetetlen adminisztrációja következtében mindnyájan megkapták a Téli Keresztet, beleértve a zsidó munkaszolgálatosokat is.

Hollósi János zsidó vegyészmérnök sírja karpaszományos szakaszvezetőként az urivi frontáttörés katonatemetőjében van.

 A fiúk a fronton mindössze egy alkalommal kaptak postát édesanyjuktól, és egy alkalommal dr. Vekerdytől, akinek tábori lapján az a rejtélyes sor szerepelt, hogy „az öregúrért mindent el fogokkövetni”. Így is érthették, meg úgy is.

Apjukat a bevonulásukat követő két hét múlva beidézték az érsekújvári csendőrnyomozó osztályra, ahol „közellátás területén elkövetett nemzetellenes bűntett” indokolással letartóztatták. Hetekkel később a posta által nehezen fellelt házastárs néhány soros hivatalos papírt kapott, mely szerint a gyanúsított a vizsgálati fogságban szívroham következtében elhunyt. Temetéséről nem szólt az értesítés.

Vekerdy doktor úgy tájékoztatta őket, hogy sem a feljelentés, sem a vizsgálat, sem a halál körülményeiről semmit kideríteni nem tudott, sírját az érsekújvári zsidó temetőben megtalálta, egy betűzött deszkára tintaceruzával felírt név, születési adatok nélkül. A temető anyakönyvében a halott nem szerepelt. Intézkedett sírkő állításáról.

A háború véget ért. Zwillinger Józsefet és dr. Szabó Jánost szem elől vesztettük, elnyelte őket az égő házak füstje, a hadifogolytáborok és a menekültlágerek ködpárája, a bomlás zűrzavara.             

Szabó János megmenekült az elszámoltatástól, az ítélet szégyenfájától.

Zwillinger Józsefnek miért nincs fája a Yad Vasem kertben? Nem felejtünk. Sem hálát, sem haragot.

Ilyen volt ez a kor, ilyen volt ez az ország…